Vandra Attila : Lóf… és társai

Van aki pontokkal jelöli, van aki hüm-hüm-el, van aki tudományos elnevezés mögé rejti. Lássuk ebben a témában Samuka véleményét. 🙂

 

  

Samuka nem volt az a gyermek, akiben az idióta feln?ttek megfelel? rituális játékszerre lelnek. Például aki, ha számára ismeretlen személy lép a házba, udvariasan köszön, megmondja hogy’ hívják, hány éves, s udvariasan felel még néhány kérdésre, amire a nevezett feln?tt amúgy is tudja a választ. Netán azt is elt?ri, hogy megsimogassák, megdicsérjék, s horribile dictu azt is, hogy ölbe vegyék, babázzanak vele egy kicsit, s eljátssza a jó kisfiút, hogy szülei pályázhassanak a Város Legjobb Szül?je kitüntetésre, s ha erre nincs igényük, legalább a vendég ámulatára.

Nem bizony. Neki volt egyénisége. Az ? számára ismeretleneknek nem köszönt, és nem felelt hülye kérdésekre. S ha a nevezett idióta feln?tt er?ltette a barátkozást, a szülei sietve kezdték magyarázni „antiszociális” bizonyítványát, s elmondták a Samuka „használati utasításait”, miel?tt Samuka bokán nem rúgta. Mert ez is el?fordult, f?leg ha megsimogatták a buksiját, s áthágták a legnagyobb tabut: „Jaj de ügyes fiúcska vagy”.

Csengettek. Samuka kíváncsian szaladt Apu nyomában, hadd lássa ? is, hogy ki érkezett. Ami biztos, biztos, megállt Apu mögött, s csak onnan kandikált kifelé.

– Szervusz, Szabolcs!

– Kerülj bennebb Andor! Ez aztán a meglepetés! Ezer éve nem láttalak! – ráztak kezet.

– A 10 éves találkozónk óta… S még két-három év, s szervezhetjük a 20 évest! Mármint ti – vigyorgott -, mi távolba szakadtak, csak eljövünk, és kritizáljuk a szervezést. Alig kaptalak meg, mert el is költöztetek. Amint látom, megsokasodtatok azóta. Akkoriban még csak egy lányod volt. Most már látom a költözésetek okát is. Kellett a nagyobb lakás.

– S te ki vagy? Én Andor vagyok – nyújtott kezet férfiasan Samukának is.

Samuka elbújt Apu mögé, jelezve, hogy nem tart igényt a baráti kézfogásra.

– Nem? – lep?dött meg Andor leengedve a kezét, egy pillanatra barátja mögé kukkintva.

Samuka válaszul határozottan megrázta a fejét.

– Leéget mindenki el?tt. Örvendek, ha nem rúgja bokán ismer?seimet – sóhajtott Szabolcs. – Pedig már nagycsoportos óvodás, öt és fél éves.

– Nem köszönsz, s nem barátkozol idegenekkel… Jól is teszed! Légy határozott, s ne állj szóba minden hülye feln?ttel! – élvezte Andor kislegény egyéniségét.

– Még biztasd… Te könnyen beszélsz. Nem neked kell az ismer?sök el?tt szégyenkezve magyarázkodnod.

– Mit akarsz t?le? Gyermek! Egy feln?ttnek ezt meg kell értenie, hiszen ? a nagyobb. Aki meg nem, annak a véleményéhez van az embernek két füle, s közötte huzatot kell csinálni!

– Gyere, s ülj le itt a nappaliban. S mesélj! Milyen az élet Dajcslandban? S mi járatban errefelé?

– Pünkösdre szabit kaptunk, s hazaugrottam meglátogatni szüleimet. Gondoltam, beugrok egy kicsit dumcsizzunk. Hogy hogyan és mint Dajcslandban? Az biztos, annyit nem keresnék, mint itthon. De valahogy a gutentag és az aufwiedersehn közé nem sok fér be. Ridegek, távolságtartók a dajcsok. Hiányzik a sok régi jó barát.

Belemelegedtek a beszélgetésbe, az emlékek felelevenítésébe. Egy adott pillanatban Andor észrevette Samukát, amint egy kisautóval állt ott mellettük.

– H??, de szép autód van! Távirányítós! Ez már igen! Hoztad nekem megmutatni?

Samuka beleegyez?en bólintott és odanyújtotta Andornak a távirányítót.

– Nagyon megnyerted a tetszését, ha ezt az autót a kezedbe adta… – ámult el Szabolcs.

– S kit?l kaptad?

Samuka válaszul apjára mutatott. Naná, hogy még most sem szólalt meg!

Andor leült a sz?nyegre Samuka mellé, s irányítani kezdte az autót az asztal lábai közt. Szemmel láthatóan élvezte, hogy újra gyermek lehet.

Csak ekkor kapott észbe Szabolcs, hogy meg se kínálta még a barátját.

– Hozhatok egy konyakot?

– Kösz, nem. Autót vezetek – vigyorgott Andor.

– Akkor egy kávét?

– Azt szívesen veszem, hiszen már akut, súlyos hipokoffeinémiám[1] van! – vigyorgott Andor.

– Samuka, amíg megf?zöm a kávét, hozd ide a fényképalbumot a fiókból! Azt, amin azt írja, hogy Samuka.

Samuka felpattant, s máris hozta.

– Te tudsz olvasni? – csodálkozott el Andor amikor Samuka ismét leült mellé, s átnyújtotta az albumot.

Samuka bólintott.

– Nem hiszem. Hiszen neked nyelved sincs. Te néma vagy.

Samuka válaszul kinyújtotta a nyelvét, pisolyogva a bajusza alatt. Apu ett?l dührohamot kapott volna.

– Mégis van – ismerte el Andor. – Akkor meg tudod mondani, ki van ezen a képen? – mutatott rá egy személyre, aki Samuka keresztel?i képén volt.

– Áron bácsi – szólalt meg Samuka. Együtt nézegették az albumot a földön ülve. Andor meg-megkérdezte egy-egy személyr?l, hogy kicsoda, Samuka megmondta.

– Biztos? – kérdezte Andor miután látta, hogy Samuka se ismerte fel az egyik személyt, s meg kellett néznie a kép alá írt szöveget.

– Ott írja alatta – felelte Samuka.

– Ááááá, te ismered, csak színészkedsz. Te nem tudsz olvasni… Hiszen még csak óvodába jársz!

– De tudok!

– Nem hiszem. Az óvodában tanítanak olvasni?

– Neeeem! Számítógépeztem, s megtanultam.

– Az nem lehet. Te nem tudsz olvasni. 

– De tudok! – feleselt Samuka.

Andor felállt, s levett találomra egy könyvet a polcról. Véletlenszer?en kinyitotta, rábökött valahova, s mondta.

– Akkor itt olvasd! Különben nem hiszem el!

Szabolcs, amint hallotta, hogy Samuka megemelte a hangját, azonnal megjelent, hogy elejét vegye az esetleges további fejleményeknek.

Meglepetésére Samuka olyant tett, amire még nem volt példa. Hangosan felolvasott egy könyvb?l. Ám egy adott pillanatban megállt olvasás közben.

– Miért álltál meg? – kérdezte Szabolcs.

– Azt hogy lófasz, azt miért írták úgy, hogy ló…sz? – érdekl?dött Samuka.

Szabolcs leveg?ért kapkodott. Elvette a könyvet Samukától, s belepillantott.

– Mert nem illik ilyesmit mondani, írni. Tudod, az egy illetlen szó… – magyarázta Szabolcs, gyilkos pillantást vetve barátjára, hogy más szöveget nem talált?

– S akkor miért írják mégis a szövegbe?

– Tudod, az íróknak a regényekben olyannak kell bemutatniuk mindenkit, amilyenek. S vannak emberek, akik illetlenül beszélnek, s róluk is írnak néha. S hogy ne írják le az illetlen szót, pontokkal helyettesítik.

– Miért, abból, hogy ló…sz nem ugyanazt olvassák ki az emberek, hogy lófasz? – érdekl?dött Samuka.

– De igen – ismerte el kényszeredetten az apja.

– S akkor miért kell pontokkal leírni? Ha úgyis ugyanazt olvassa ki mindenki, miért nem mindegy?

Erre már Szabolcsnak sem volt épkézláb magyarázata.

 

 

[1] Vészesen alacsony koffeinszint a vérben. Értsd: Nagyon kívánok egy kávét.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 697 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.