Sonkoly Éva : Méltóságos úr? III.

Sietve lépett be… *

 

 

 

Mélyen besüppedt az ülésbe, már nem sok volt hátra az útból, s az izgatta most legjobban, aki ugyan nem tudja érkezését, de azóta a nap óta őrá vár. Sok nő volt az életében.

— Jelentéktelen senkik — lazította meg ing-gallérját a gondolatra.

— Hajts, kocsis, kezd melegíteni ez a fránya nap!

A tegnapi nap — gondolta a bakon ülő, de hallgatott, és nemsokára megálltak a nemesi kúria előtt.

Békéssy Barna segítséget sem várva, sietve lépett le a hintóból, ami élemedett korára és testalkatára tekintettel nagy érzelmi indíttatást sejtetett.

Kapolcsyék inasai, lovászai segédkeztek mindenben a kintmaradóknak. Békéssy Barna kettesével szedte a lépcsőket felfelé, csak a végén lassított, mikor meglátta a komornyikot az ajtóban, minden tekintélyével nézett le rá.

— Kit jelenthetek be? — kérdezte.

— Hát nem ismer meg vén lókötő? — csapott a könyöke tájára. — Én vagyok Békéssy Barna, a méltóságos…

— A nagyságos úr sajnos nincs itthon — mondta a komornyik szárazon.

— Óh, sajnálom… A nagyságos asszony? — érdeklődött mostmár vendéghez illően.

— Kis türelmet kér a Méltóságos úrtól. Addig a szalonba vezetem — s megindult előtte kimért léptekkel.

Micsoda flanc, itt az Isten háta mögött, nálam nincs ekkora felhajtás — gondolta bosszúsan —, de megéri — melegedett meg a szíve azon része, ahol Annabellát tartogatta.

A szalonban leülve már otthonosabban érezte magát.

— Vitesse a csomagomat a vendégszobába, tudja, jártam már itt!

A komornyik megbiccentette a fejét, s lassan csukta maga után a kétszárnyas ajtót.

Békéssy Barna alig nézett körül máris belépett Annabella, finom mosolyával, kezét kézcsókra nyújtva.

Ahogy ránézett Békéssy Barna abban a pillanatban tudta, el van veszve, a szemében, ott mélyen.

Alig tudta összeszedni a gondolatait, elmondani az útját. Udvariasan érdeklődni barátja vadászata iránt. A betakarításról, birtokról, szomszédokról. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Az esze nem ott járt.

Szerencsére Annabella megemlítette a vendégszobát, célozva az út porára, s otthagyta azzal a visszanéző tekintettel, hogy majd ebédnél találkoznak, elnézést kérve, hogy csak ketten lesznek. Volt ebben az utolsó mondatban valami meghitt, olyan emlékidéző mosoly.

Nagyon igyekezett vonzóvá tenni magát ebéd idejére.

A hosszú asztalnál néha elkapta Annabella tekintetét, aki csak csipegetett, borból mértékkel kortyolgatott.

Aztán sétát ajánlott a parkban. Békéssy Barna remegő kézzel tette le a damaszt szalvétát, mert eszébe jutott az a kis félreeső rózsalugas, a márványasztal, két pohár, ott majd…

Mintha Annabella kitalálta volna a gondolatait.

— Majd a lugasba, abból a tavalyi édes fehérborból… — hallotta fél füllel, a többire már nem is volt kíváncsi, tudta, hogy az inas ért mindent, látott már egyet, s mást…

Közömbös beszélgetéssel sétáltak az apró kavicsokon. Annabella napernyője árnyékolta arcát; fehér bőre, válla hajlata — mikor félre fordította fejét egy kis kacajra — vérforraló volt Békéssy Barna számára.

Végre elérték a lugast. Ott volt ragyogó ezüsttálcán a palack, két pohárral. Azonnal töltött.

— Egészségedre! — merte tegezni először az asszonyt, aki elpirult a régi bizalmas hang hallatán.

— Isten hozott, méltóságos úr! — viszonozta kedvesen.

— Ne urazz engem, kedves! — fonta karját az asszony derekára, s így ürítették poharukat.

Aztán kicsit megszédülve, Annabella a férfi vállára hajtotta fejét. Az asszony szemébe nézett Békéssy Barna, mikor megcsikordult háta mögött a kavics. Annabella feltekintett. Az inas állt előttük.

— Megérkezett a nagyságos úr, khmm… gondoltam szólok, bocsánat, nagyságos asszonyom — mélyen meghajolt, s elvitte a tálcát palackkal, poharakkal együtt.

— Menjünk! — sóhajtott Annabella, felnyitva a napernyőjét. Kilépett a keskenyebb útra, ahol a méltóságos úr csak a háta mögött lépegethetett, mint illik, kísérőként.

A fogai közt szűrődő hangfoszlányok nem érhettek füléig…

 

 

 

~ Vége ~

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.07. @ 16:00 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 575 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"