Pápay Aranka : Magasföldszint 9.

*

 

 

  

A lakók besötétített, huzattal enyhített szobákban, frissen felmosott konyhákban üdítőkkel, fagylaltokkal kínálták egymást, így védekezve a kánikula ellen.  

   Nyári forróság perzselte hetek óta a házat, ahogy azt, a sötétítő függöny nélküli ablakot is. A nap éles sugara fáradtan tört meg rajta, hiába erőlködött, nem tudta ragyogásra bírni a piszkos homály mögé bújt üveget.

A szoba minden bizonnyal fullasztó mélyén magányos asszony élt már nyolc hónapja úgy, hogy múltjáról, sőt mindennapjairól alig derült ki valami a szomszédai számára. A magasföldszint majdnem családias közösség volt, lakói átlagos, de rendezett életének apróbb-nagyobb mozzanatai nyíltan zajlottak, ismerték egymás gondjait, örömeit, figyeltek egymásra. Kivétel a mindig csukott kilencedik ajtó mögötti új lakó.

A külváros rekonstrukciója a kiürítéssel kezdődött. Aki tehette jóelőre gondoskodott; spórolt új otthonra, vagy elfoglalta a kiutalt, szociális rászorultságához mérten jó, vagy kevésbé jó állapotú önkormányzatit. Omladozó kis házakból szükséglakásokba költöztették azokat, akiknek nem volt közüzemi tartozása, sőt érvényes lakásigénylése, de kilátása sem a jobb lakásra.

Így került december 20-án un. minőségi cserével a földszint 9-be az új szomszéd. Az onnét kiköltöző család fura egy társaság volt, igazából fellélegzett mindenki a távozásukkal, ami ugyancsak rendhagyóan ment végbe, tisztasági meszelést elmulasztva, lelakott, megrongált lakást hagytak el, konnektorok kitépve, csöpögősnek csak jóindulattal nevezhető csapokkal, betört üvegű, téli fagyot be-, gázfűtést kiengedő szobaablakkal. Még a nem régi tapétát is megtépték egy kicsit, hogy ne legyen olyan tökéletes…

Szokatlan módon nem történt felújítás.

A meghatározhatatlan korú, halmozottan egészségkárosodott hölgy az elhagyottnál még így is jobb cserelakást elfogadta, és szinte lopakodva, észrevétlenül foglalta el.

— Láttál valakit költözködni, Mancika? — kérdezte Rózsika.

— Nem, de mintha valami mozgás volna bent… — válaszolt a másik asszony.

A magasföldszint lakói tudni akarták, kit kaptak lakótársul, be-beköszöntek az új, ijedt tekintetű, csendes szomszédhoz. Aztán be is kopogtattak, és mivel csak az áldatlan állapotokkal szembesültek, a takarítatlan, dermesztően hideg lakás láttán beindult segíteni akarásuk. Egyik lakó a kerületi képviselőtől e-mailben megkérdezte, hogy a minőségi csere talán nem zárja ki a téli zimankóban, amikor napi hír, hogy emberek hűlnek ki… a betört ablak „hatósági” beüvegezését, valaki pedig értesítette a szociális osztályt, kérve, hogy tartsanak helyszíni szemlét…

Az ablakot két napon belül beüvegezték, szociális gondozásba azonban nem tudták venni a hölgyet, mert nem kérte, úgyse tudná kifizetni, különben is el tudja ő látni magát a kis barátnője segítségével — erősködött. Ennek ellenére nyilvántartották, hogyha meggondolná magát, bármikor kérhessen segítséget.

A szomszédok hamarosan kiderítették, az új lakó teljesen egyedül él, egy siketnéma fia valahol intézetben, egymást ki tudja, mikor látták! A külvárosban egy huszonéves, szintén magányos lánnyal barátkozott össze, aki itt is rendszeresen látogatta, bevásárolt neki, hosszú órákig időzött nála, de még a közüzemű számlák címváltozásában sem tudott érdemben segíteni neki, és a felhalmozott szemetet se vitte le soha, senkinek nem köszönt, leszegett fejjel húzott el a folyosón.

Eljött a tavasz, a nyár, az új lakó ki se lépett szinte soha, csendesen húzta meg magát, barátnője naponta járt, ajtajából kihajolva élénken utána integetett.

— Vigyázz ám magadra! — és máris csikordult a zár.

A szociális gondozónő hetente becsengetett hozzá, tudva, milyen sokfajta betegséggel küzd, de csak az átírásokkal járó nehézségeihez kért segítséget az ajtajában állva és lakása elé kitett, rettenetesen felszaporodott szemetet engedte levinni, azt megköszönte, továbbra is elhárítva az ennél több segítséget. A lakásából penetráns szagok terjengtek már, de ez ellen — ugye — senkinek nincs joga szót emelni, fellépni…

A rendszeresen érkező fiatal barátnő egy keddi napon hiába csengetett, kopogott dörömbölt, végül az összeszaladó, aggódó szomszédok segítségével felfeszítették a 9-es bejárati ajtaját.

A nő a szoba közepén állt járókeretre támaszkodva, szinte arrébb lépni se tudott. A lakók futkostak vérnyomásmérővel, mindenféle innivaló folyadékkal, mobil telefonnal… Nagy rábeszélésre beleegyezett, hogy kihívják a háziorvosát, aki állítólag régen ismeri őt.

A készségesen kalauzoló lakóktól kísérve, kopogó tűsarokkal, illatfelhőbe burkolva érkezett a doktornő, kikérdezte a szemmel láthatóan súlyos beteg asszonyt, vérnyomást mért, előtte a szomszédok már megmérték, de azért mégis… — Közölte, semmi baj, utasította, hogy igyon többet, szedje be rendesen a gyógyszereit, a remegő kézzel feléje dugdosott két gyűrött ezrest gyorsan eltette, írt fel még valami orvosságot és emelt fővel távozott.

— Nem tetszik kórházba vitetni? Itt az sincs, aki kivezesse, vagy megitassa — aggodalmaskodott az őt kikísérő Rózsika.

— Nem szükséges — hárított a doktornő.

Estefelé a lány is elment, a lakók nyugtalanul tanakodtak, hogy nincs ez jól, az ajtaján már zár sincs, lépni alig tud, egyedül van… Mi lesz vele?

Reggel az állapotára való tekintettel segíteni készen, no meg az alacsony vérnyomása miatt frissen lefőzött kávéval óvakodott be hozzá az egyik szomszédasszony, de mélyen aludt, hát nem ébresztette fel, hanem később is benézett hozzá. Akkorra a felülmúlhatatlannak hitt előző szagokat felülmúló bűz fogadta, a nő hanyatt fekve, rettenetes állapotban csak artikulátlan hangokkal felelt. Azonnal telefonért szaladt a kétségbeesett lakótárs. A doktornő nem ígérte magát azonnal. A lány azt közölte, hogy semmi baj, ő reggel volt ott, odatett neki egy kiflit, munka után rögtön jön és intézkedik…

 

Délután érkeztek. Nem automatikusan tette, de rá tudták venni a vonakodó orvosnőt, hogy beutalót írjon, és mentőt hívjon…

A lány a lakásban maradt, hatalmas batyuban rakta ki a szemetet, gyanús szaga arra engedett következtetni, hogy az, az összekent, elázott ágyneműt rejti. Kicsit pakolgatott, aztán ő is távozott, senkivel nem állt szóba.

Csütörtök reggel összeröffentek a lakók, hogy a lány vajon megjavíttatja-e a zárat, vagy felmossa-e a maszatos konyhát, kitakarít és megágyaz-e… Hamarosan meg is érkezett, de eddigi szokásától eltérően megállt az 1-es lakás ajtajában. Elmondta, ünnep lévén ráért, így már korán bent járt a kórházban. Ott közölték vele, hogy L.-né az éjszaka folyamán elhalálozott…

Társadalmi temetése után valahonnét előkerült két, addig sohasem látott idegen — állítólag az eltávozott rokona — ürítette ki a lakást.

A konyhakövet nem mosták fel, mert ha kinyitották a főcsapot, akkor a mellékhelyiségben megállás nélkül zuhogott a víz a tartályból…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.21. @ 15:09 :: Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/