– Boldog szülinapot, Atika!
– Nem vagyok Atika! – morogtam vissza, nem épp udvarias pofát vágva. Na persze, Édesanyától azonnal meg is kaptam a magamét.
– Nem illik a feln?ttekkel ilyen hangon beszélni! – Nem igazán értettem én akkoriban ezt a dolgot. A feln?ttnek miért illik engem olyan csúful megszólítani, ahogyan ki nem állhatom?
– Én Attila vagyok! – kiáltottam. Ennyire futotta az egyéniségemb?l, mert alapjában véve szófogadásra jól idomított kölyök voltam. – Nem baj, majd ha nekem lesz egy fiam, akkor nem fogom kényszeríteni ilyen idióta jólneveltségre! Én majd megengedem neki, hogy… – de ezt azért nem mertem kimondani. – Nincs igazság a Földön! Pedig ma nekem van a szülinapom, az istenfáját! Ma nekem vannak többletjogaim! Mert a múlt héten, amikor annak a hülye Mesikének (brrrr, de utáááááloooom!) volt a szülinapja, akkor egyebet se hallottam, hogy „Hagyd neki, ma a szülinapja van! Viselkedj szépen! Légy jó fiú! Egy jó fiúcskának nem illik így duzzogni!” Akkor nekem miért nincs jogom arra, hogy legalább a rendes nevemen szólítsanak! S azért, mert kiálltam a jogaimért, mit kaptam?
– Attila, nem szégyelled magad?
S mindezek után, még álljak is oda, s tartsam oda az arcom annak a kipingált vasorrú bábának, aki miatt a múltkor is kikaptam. „Úúúúútálom!” – szerettem volna mondani, akarom mondani, üvölteni, de nem mertem, mert annak is én ittam volna meg a levét.
S mivel hozott valami összekötözött valamit, még hálából mondjam azt is, hogy köszönöm! S mindennek a tetejébe, még puszit is adjak neki! Fúúúj, de zsíros az arca! Mi a szarral kente be? Pfúúú, de büdös! Utálom a Sárika néni szagát! S ma ötször annyi olyan büdös izét öntött magára, hogy az ember gyereke leveg?t se kap a közelében! Ez mosdani nem szokott? Jaaajj! Neee! ? is puszit akar adni!
No persze, mivel utálkozva letöröltem a nyálát a képemr?l, annak megint én ittam meg a levét! Még hogy nekem van a születésnapom! Akkor mi a francnak hívták ide azt a sok hárpiát, kik egyebet se tudnak: „Jajj, de nagyot n?ttél! Jajj, de ügyes fiúcska vagy!” Ha az én szülinapom van, akkor igazán kijárhatna nekem minimum annyi, hogy ezek a csókolózó nyálas boszorkák ne jöjjenek ide, s békém legyen t?lük!
Jajj, neee! Szépen terített asztal! Most az jön, hogy: „Ehhez ne nyúlj! Vigyázz, mert feldöntöd a poharat! (Miért nem teszik magasabbra, a nagy asztalra?) Viselkedj rendesen! Ne zavard a vendégeket! Ne vágj Trudi néni szavába! Már két éves vagy!”
Mikor lesz már vége ennek a dög unalmas napnak? Még hogy ne ny?gösködjek! Mikor velem nem foglalkozik senki!
Na, jó, na! Elismerem, hogy az a torta finom volt! De mi vagyok én, cirkuszi szörny, akit mindenki megbámul, s tapsol, mikor kifújom azt a két gyertyát? S lefogják a kezem, amikor meg akarom tapogatni… S utána menjek a sarokba játszani, s ne zavarjam a vendégeket! S ne visíttassam a ment?kocsi szirénáját se! Most kaptam, s ki kell próbálni! S olyan izgi! Óóóóóó! Mit csinált vele Édesapa, hogy nem ad ki több hangot? Még hogy nem tudnak miatta énekelni! S hogy elnyomja a szájharmonika hangját? Az én szájharmonikámét! Amit ma kaptam! S akkor t?lem miért vették el az el?bb?
„Unatkozooom! Engem senki se vesz ma emberszámbaaa! Menjenek már hazaaaa!” Na jó, elismerem, nem mertem kimondani, már meg se merek szólalni. Ma mindenért kikaptam. Nincs igazság! S olyan szomjas vagyok! Ett?l a tortától… Olyan finom volt! De nem adtak még egy szeletet. Még hogy fájni fog a hasam… A Béla bácsié nem fog a harmadik szelett?l? Hééé! Az állítólag az én tortám, s ti szétosztogatjátok! Így holnapra nem is marad! Pedig megígértétek! De nem szólok, jó fiúcska akarok lenni, hogy szeressetek! S senki sem vesz emberszámba, csak kornyikáltok! S állítólag nekem nincs zenei hallásom! S én csinálok zajt a szirénázó ment?autóval! Csak ez a kínzó szomjúság ne lenne!
– Szomjasz vadzsok! – lázadtam fel. Na, ez jó ötlet volt, mert Édesanya egy pillanatra ölbe vett, hogy itasson meg. Pedig én tudok egyedül inni. S utálom, ha itatnak! Én nagyfiú vagyok már! Hogy nehogy kicsepegtessem? Peerszee… S máskor a konyhába nem féltek, hogy kiöntöm? Nem mindig locsog ki!
– De ti mit isztok? – néztem Édesanya el?tt a valami pirossal töltött pohárra.
– Meggylelke… Nem gyereknek való. Te még kicsi vagy!
Az el?bb mondták, hogy MÁR két éves vagyok! Most már hogy van? Nagy vagyok, vagy kicsi? Na persze, megint fogadjak szót! Mert az nem gyermeknek való. S azt hiszitek, hülye vagyok, s attól, hogy a málnaszörp piros, nem látom, hogy különbség van a kett? között! Idiótának néztek?
– De ojjan keeee! Nekem isz!
Hurrá, ezúttal gy?ztem! Édesanya feladta a gy?zködésemet. Kiitta a poharának a tartalmát, s a kezembe adta.
– Ami a pohárban maradt, azt megihatod! – mondta, s lepakolt az öléb?l, hogy tudjon ? is kornyikálni. Mégsem, mert a többiekkel ellentétben neki jó hangja van. De úgy sem nyomja el a többit… Ott a pohár alján volt egy poros csepp. Abból, amit ?k ittak. Csak azért sem hagyom magam! Csak azért is megkóstolom! Ha feltartom a poharat, s elég türelmes vagyok, el?bb-utóbb… Velem nem… Juj, ez édes! Mint a málnaszörp, szódavíz nélkül, inkább, mint a meggyszörp, de van egy érdekes íze… „Ami a pohárban maradt, megihatod!” – jutott eszembe Édesanya int? szava. Szófogadó leszek. Mert akarom, hogy szeressetek. Csak azt iszom meg, ami a pohárban maradt… Arra kaptam engedélyt. A pohárban…
Egy id? után, forogni kezdett velem a világ. Meg kellett támaszkodnom a falban.
– Te, mit csinál ott, az a gyermek? – hallottam egy n?i hangot. Nem ismertem fel, csak annyit tudok, nem az Édesanyáé volt. Odafordultam. Jajj, a könyökeeeem! Ez fájt!
Arra még emlékszem, hogy több n?i hang kórusban kiáltotta a „Jesszust”. – Kiáltotta? Azt hiszem inkább visítás volt. Egyszerre körülöttem termett az egész n?sereg. A többit már csak mesélték.
Béla bácsi úgy gondolta, hogy a n?k vannak elegen, s addig ? megissza a poharában maradt meggylelkét.
– Ki itta ki a poharamat? Feri, töltsél még!
Édesapám, aki addig aggódva figyelte, hogy mi lehet velem, de hát a n?seregt?l nem fért oda, jó házigazdaként visszament az alacsony bárasztalhoz, hogy töltsön barátjának. Ám e m?velet közben észrevette, hogy az ? pohara is kiürült.
– Hölgyeim, semmi pánik! – szólt Béla bácsi a n?khöz, kik épp azon tanakodtak, hogy miként lehetne leghamarabb gyermekorvoshoz jutni velem. Telefon nem volt még az ötvenes évek végén a házban, se a közelben lakó Trudi néniéknél, taxit nem volt, hogy telefonon hívni… – Nem beteg a gyermek, csak tökrészeg!
Közben egyik élesebb szaglású hölgy is lokalizálta, hogy a leger?sebb kocsmaszag nem a barátn?inek a szájából ered. Volt tán még némi vita arról, hogy édesanyám-e az egyetlen felel?s a történtekért, mert hát édesapám is „a gyermek után nézhetett volna, mert az ? fia is vagyok” és édesanya „nem azt mondta, hogy MINDEN pohárból megihatom, hanem csak az övéb?l” ám nem illik egy ünnepet veszekedéssel elrontani, így egy id? után helyreállt a béke, hogy „ne mások el?tt” mossák a családi szennyest. Hogy Édesapa biztos ne folytassa a vitát, a szájába nyomták a szájharmonikámat (melyen egyébként én sohasem tanultam meg játszani…) s „csak csendben, hogy a gyermek álmát ne zavarjuk”, megint énekelni kezdtek.
Arra sem emlékszem, hogy volt-e másnap fejfájásom, s arra se, amikor már hajnalban a vendégek szedel?zködtek megjelent a körzeti rend?r, kit a szomszédok hívtak ki. Csendháborításért.
Szüleim behívták, s megmutattak, ahogyan édesdeden alszom.
– Uram, elképzeli, hogy egy alvó gyermek mellett, képesek vagyunk úgy rikoltozni, hogy az a szomszédokat zavarja? Akkor a gyermek se tudott volna aludni!
– Valóban. Elnézésüket kérem, de hát a szomszédok… Tudja, ha hívnak bennünket, akkor ellen?riznünk kell, hogy a bejelentés… Szóval ne haragudjanak… Sajnálom önöket, ha ilyen szomszédjaik vannak… – szabadkozott a rend?r, majd elment.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.28. @ 13:14 :: Vandra Attila
