Onnantól kezdve ketten ülünk, de én már behunyt szemekkel, zötyögve, gondolkodva.
Ekkor a szemem előtt feltűnik a bodzabokrokkal és bürökkel szegélyezett, terméskövekkel burkolt zug, amelyen egy fatengelyes szekér zötyög fölfelé, majd egy másik, egyszer, egy alig három hónapos csecsemővel anyám ölében, bútorok között, a másikon meg Apám, s még két ember hozza a világranyíló csodaablakot, a televíziót, amit a két nappal azelőtt, még petróleumlámpa mellett üldögélő Zerge soha nem láthatott addig. Nem is igen tudta elképzelni, milyen is lehet az.
Ugyan nem reggel volt, de olyan harmatszerű valami ült az akácleveleken, meg a keserűlapun. Nem volt túlságosan napfényes a zúg, vájat volt az, egy völgyben, ahová a jól megnőtt akácfák nemigen engedtek be fényt. Moha is volt a kövek oldalán, no meg Róza néni pincéje kissé lejjebb. Odébb agyag, „sárga föld”, ahogy ott mondták.
Az oldalban nagy volt a kurjongatás a kölykök között.
Fölszerelik a tévét, és Zerge nem érti, miért nincs adás, ott is hagyja, lemennek a Kiserdőre kis időre.
Aztán eltelt az a nap és telik az élet, akkor most megint megbékülök véled… A kép ezután is szép lesz, hogy aztán mi jön, azt nyugodtan kérdezd.
Nem fogod elhinni, nem is hallotta a harangot, vele született. Ágyától mintegy 20 méterre volt a protestáns templom. Egymástól kérdezték, hogy vajon harangoztak-e már, pedig lehetetlen volt azt nem hallani. Nagy élet zajlott, rablópandurt, meg indiánosat játszottak. Akkor ott volt még Jani, Nelu, Miki…
Egyszer beöltöztette Nelut, két évesen, a nyár kellős közepén – bundába, sállal. Lehetett vagy 30 fok. Ő is csak négy éves volt, Nelu kettő lehetett, aztán felmásztak a padlásra ketten, s lejönni már nem tudtak, az már meghaladta a képességüket.
Üvöltöttek, mint a fába szorult féreg. Szülei meg Róza néni úgy szedték le őket. Örök tiltást kapott Róza nénitől, hogy valaha is a házukba tegye a lábát.
Az örök tiltás tartott legalább egy fél órát. Addig duzzogva, szórakozva bámulták egymást a kerítésen át. Megnyugodtak, aztán megenyhültek a lelkek. Talán még Róza néni mondta, hogy: gyere!
Dagasztották a semmit ketten, szalonnát sütöttek. Ettek…
Hatalmas öröm volt kamillát szedni, amiből az udvaron ezernyi volt. Azt hitték, hogy mekkora „vagyonra” tettek így szert, pedig dehogy… Anyja megfőzte a teát, itták és ették a szalonnát.
Hevertek a napon… ott mindig nyár volt emlékeiben, persze tél is… néha.
Akkor a hó derékig ért. Nem is! Nyakig! Merthogy, a mai önmagának csak a derekáig ért.
Szemközt lakott Böbe, éppen benyitott a kapun, vitt egy labdát, volézott a falon. Öt-hat évvel volt idősebb, de még gyerekes.
– Erzsi-Bözsi Sári-Kati! – kántálta. Aztán kipróbálta Zerge is a röplabdát, de neki nem ment olyan jól, mint Böbének.
Mondta Böbe, hogy neki bizony birkákat kell legeltetni. Zerge kikönyörögte anyjától, és vele ment. Vittek egy mesekönyvet az erdővel átellenben, az úton túl, a patak fölött befészkelték magunkat egy füves katlanba és röhögtek, a rátóti csikótojásán. Zerge, a kölyök Böbét túlnőtte, nem is olyan soká.
A birkák meg közben szorgalmasan legeltek.
Kutyájuk nem volt, nekik kellett megkeríteni őket, úgy félóránként, óránként.
Este hazafelé terelték a nyájat. Subájuk nem volt, nem úgy, mint Károly bá’nak, akivel találkoztak menetben is, jövetben is.
Ugyanúgy állt, mikor mentek, mint mikor jöttek, vagy fordítva. A pásztorbotjára támaszkodva, rendíthetetlenül, mozdulatlanul állt és nézte a semmit. Kutyája volt, úgyhogy a nyájat, amikor füttyentett megkerítette, ő meg állt szobor gyanánt reggeltől estig. Szemlélődött közben, talán még gondolkodott is. Hm… ezt nem tudnám alátámasztani. Akkor elég furcsa helyen legeltette nyáját, a furulyáját, azt nem fújta. Ugyanott néhány évvel később épített egy komoly karámot. Ott lakott kinn a birkákkal tavasztól őszig.
Jó hasznot lelt, mert a faluban egyedül ő csinált juhsajtot meg túrót. Másnak is voltak birkái, de ott nem volt szokás birkát fejni, ellentétben édesanyja szülőfalujával, ami talán a második otthona volt.
Ott igen, az hegyi falu volt.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.01. @ 12:18 :: Boér Péter Pál
