Az ablakpárkány ferde bádoglemezén puha mozdulatokkal
igazította el az ennivalót.
Árpát, búzát, nagy néha reszketeg, tanácstalan ujjai között
morzsolt kenyeret.
(mikor már mindegy, hogy sok, vagy kevés
mit fölhalmoztál világról-magadról,
lassan lefoszlik a fölösleges,
mint korhadt kéreg hullott ágdarabról,
s a szerencsétlen, szikkadt-meztelen
halott avarral, földdel egybedermed,
kioldja bugyrait a végtelen,
és elröpülsz a galambjaid mellett)
Az öregember behúzódott az ablak mögé,
csipegetett a bőven-volt időből,
majd istenadta észrevétlenül
összeolvadt az ablakkerettel.
(aztán valaki
mégiscsak odaröppentette a galambokat)
