Hat lépés alatt mattot adtam Nicunak. Nagy hóhányó volt, ez a dobrodzsai gyerek, kicsit minden hájjal megkent, olyan életművész fele a kategóriájában, már amennyire ott egyáltalán ez lehetséges.
Mindig fülig száj, cseles és humoros.
Az hogy a napja abból állt, hogy reggel hattól este nyolcig gürizett , nem borította ki, sőt élvezte.”Főnökünk” volt, traktoros.
Szalmát báláztunk, egészen „ipari” módszerekkel. A traktor után a bálázó, mögötte az utánfutó. Ionicanal, egy nyeszlett, beesett vállú és mellű oltyán sráccal felváltva húztuk illetve raktuk a csomóra a bálákat.
A tizenkettőtől egyig tartó sziesztánkat ebédelés és poshadt víz vételezése után a rekkenő hőségben a traktor alatt áthevertük.
Az első nap után Nicu bemutatkozott.
-Nicu Matac.
Mi egyenként Ciulpa Ioan, illetve a neki elsőre nem teljesen világos Boér Péterként válaszoltunk.
Feltehetően életeben nem találkozott magyarral, tartottam a fogadtatástól. Semmi! Csak órák múlva, miután kiderült, hogy váradi vagyok, illetve a beszédemen is érzékelhetett valamit, kérdezte meg, hogy : -csak nem magyar vagy?
-De!
Ennyivel a témát ki is merítette, mákszemnyit sem zavarta, sőt én voltam a kedvence.
A nap monotoneitásában gyakorta kért, hogy énekeljek neki magyarul. Mikor tehette egy butykos pálinkát is hozott, hogy „jobban tudjunk pihenni „. Néhány évvel volt csak idősebb nálunk, de négy gyermekről kellett gondoskodnia.
A legnagyobb 11 éves volt… korán nősülhetett…bár ez nem zavarta őt a női nem csodálatában.
Egy reggel ideszól:
-Petrica- merthogy így nevezett, mert a Péterrel nem boldogult – látod ott azt a sárga hajú csajt?
-Látom Nicu. Mi van vele? -jojókázott a szemem utána.
-Bent voltam vele a tengeriben, mindenhol olyan sárga a haja. Megvolt nekem. Tetszik?
-Mi az hogy!
-Szóljak neki az érdekedben?
-Na de Nicu, ha csaj kell majd szerzek magamnak.
Nem firtatta a témát, én meg egész nap azon gondolkodtam, hogy normális vagyok én?
Visszatérve a sakkhoz aznap a szünetben nem aludtunk, nem a Dunán voltunk, hanem egy ártéri erdő tincsben, ami pár méterrel a szélétől úgy nézett ki, mint egy valódi hatalmas erdő öreg mohás fatörzsekkel, ott sziesztáztunk.
Valahonnan előkerült egy sakktábla és ez az eszes négy elemis fickó végig vert mindenkit.
Elemében volt. Én meg, mint láthatatlan, elhevertem valahol kissé távolabb, már csak azért is mert a sakktudásom csak minimálisan haladta meg a lépések ismeretét. Sose szerettem direkte lebőgni.
-Petrica, tudsz sakkozni?
-Naná, hogy tudok.
-Gyere egy partira.
-Aludnék Nicu.
-Ne csináld már, mondom gyere.
Feltápászkodtam és odamentem, mint említettem hát lépésből mattot adtam neki, soha nem láttam olyan iszonyú dühösnek, önérzeteben széttépettnek, meggyalázottnak az első hetekben, mint akkor.
Prüszkölt. Visszavágót követelt. Én marha kicsit elszemtelenedve elhittem, hogy tudok sakkozni, és ráálltam.
Három lépesben kinyírt. Harsogva röhögött.
-Te ugye te nem tudsz sakkozni?
-Már hogyne tudnék, az előbb vertelek meg, nem ?- kacsintottam rá. Legalább úgy tudok, mint ahogy a feszítővasat ismerem.
Történt ugyanis korábban, hogy traktorlepukkanási eset adódott fel. Elküldött a feszítővasért a szerszámos ládához.
Miután a szerszámok neveit ismertem, kizárásos alapon oda vittem neki valami mást. Miután ez háromszor ismétlődött meg, rám néz és kérdez:
-Petrica, te nem tudod mi az hogy levier(feszítővas)?
-Mi tagadás, Nicu…
Egy órán át mulatott…és persze leesett neki, hogy én ezt a kis metaforát a sakktudásomra vonatkoztattam.
Még vagy fél órán át rimánkodott, egy becsületét megmentő harmadik játszmáért, de én értésére adtam:
-Nicukám, így egálba vagyunk – kacsintás.
Ő is kacsintott egyet és mint jó katonák tenisz cipőben, fürdőgatyában és katona sapkában indultunk bálázni.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.13. @ 19:34 :: Boér Péter Pál
