– Istenem csak küldenél erre egy autót! Nekem már teljesen mindegy volt, hogy melyik irányból, és hová megy, csak vigyen el innen. *
Küldött. Alig tettem el a maradék cigarettacsikket a pléhdózniba, egy négykerék-meghajtású kirándulóbusz állt meg az útszélén.
— Hová? — kérdezte a vezető.
— Mindegy — mondtam.
— Szerencséje van — vigyorgott a vicces kedvű sofőr — mi is odamegyünk.
*
Pár órával később mikor az elágazásnál kiszálltam, a lányokkal megrakott terepjáróbusz tovadülöngélt Beer Sheva felé, otthagyva engem a körszakállas Alexander testvérrel. A barátot az irgalmas sofőr a Jerikói országúton szánta meg, mikor meglátta a fekete reverendás alakot. Ott ücsörgött a bőröndjén a buszmegállóban, ami nem is volt az, hanem csak egy elkorhadt útjelző tábla. Igaz az utakat már nem mutatta, mert az arra hivatott léceket már rég elvitte a szél, vagy egy vándor melegedett a lángjával.
*
Most szegény, ahogy kimászott a buszból, ahol az ördög kísértette jó szagú bögyös hurikkal, fiatal diáklánykák képében, megkönnyebbülten fellélegzett. Én azért még eldöcögtem volna velük egy darabig, de rögtön megróttam magam, hiszen a Szent Katalin kolostorban már várnak, s tudják, hogy a megszentelt falak közé kívánkozom. Kitudja, talán örökre az lesz az otthonom, hátam mögött hagyva a bűnös világ fertőjét, ahol eddig olyan jó volt mártózgatni.
Még vagy jó három kilométernyi út állt előttünk. Alexander vállamra segítette az irdatlan nehéz bőröndjét, amiben a rend megbízásából vásárolt dolgokat hozta Jeruzsálemből. Mikor megérkeztünk a kolostor falai alá, vagy félórás ordítozás után előkerült a kapustestvér, s végre beengedett bennünket. Kívülről is hallottam, ahogy a nagy csendbe belecsattog a szandálja, mikor a kulcsért ment. Szegény társam már közel állt a síráshoz. Olyannak tűnt, mint a kisgyerek, akit szülei bezártak a sötétkamrába, és véletlenül ottfelejtették. Pedig mondtam neki, hogy itt is szent helyen van, és ha felnézne az égre, látná a sziklahegy csúcsát is, ahol maga Mózes személyesen kapta az Úrtól a Törvényt, s innen dörögte hallgatóinak a kőtábla második kiadásában foglaltakat. Az elsőt összetörte a Próféta, mert dühbe gurult, mikor meglátta, hogy a csürhe ahelyett, hogy áhítattal megvárta volna, míg meghozza a hegyről a Kinyilatkozást és felolvassa, addig azok egy ócska, alacsony karátú, tréfli aranyborjú körül táncoltak.
*
Tán egy jó hetet sem voltam a kolostorban, de már napról napra jobban nyomott a környezet. Esten nem tudtam sokáig olvasni sem, mint szoktam, mert pontosan kilenckor kikapcsolták a generátort, és sötétbe borultak a cellák. Talán lelkem is átvette a komor, iszonyúan öreg évszázados falak hangulatát. Igaz, éjszakánként mellettem szuszogott még a kulacsom, de elkeserítően vékony hangon pityegett vissza a pálinka benne, mikor meglötyögtettem. Az érkezésemet követő második napon, a fehér szakállú bölcs prior elé vezetett Alexander. Az atya hosszasan fürkészte arcom, szemei jóindulatúan csillogtak. Egy kicsit mosolygott, majd elbocsátott magától. Biztosan sok hülyeséget beszélhettem.
Hajnalonként sokáig tartott a hideg kápolnában az ortodox istentisztelet. Mindig megkönnyebbültem, mikor vége lett, s kipucolhattam a kolostoron kívülre melegedni és dohányozni. Benn tilos volt, mint ahogy a pálinkaivás is. Már vagy két napja megengedhették volna nyugodtan. Akkor se tudtam volna inni, ha akartam volna, mert a kulacsom száraz volt, mint a Negev sivatag. Hölgyek se voltak arrafelé vagy húszmérföldes körzetben. Nem csoda, hogy ritkán lehetett volna velem madarat fogatni. De egy vasárnap igen. Már reggel a mise előtt Alexander újságolta, hogy a prior hivat.
— Nagy tervei vannak veled — lelkendezte Alexander. Bekísért s magunkra hagyott az atyával.
A szent ember most is mindentudóan nézett rám. Leültetett, s egy szekrénykéből egy lapos fenekű kristályüveget szabadított ki a frisslevegőre. Kitöltött belőle egy jó pohár pálinkát és elém tolta. Nem akartam az öreget avval megsérteni, hogy visszautasítsam jóindulatú kínálását, ezért hamar magamba döntöttem az italt.
— Fiam — mondta miután még egyszer töltött mielőtt visszazárta volna az üveget a szekrénybe —, te egy jólelkű bohém emberke vagy, ezért biztos vagyok benne, hogy az Úr téged nem a kolostori életre predesztinált. Menj vissza a világba megszokott környezetedbe, s ott szolgáld vidáman és szeretettel társaidat, ahogy a belső sugallat diktálja neked.
Nagyon meghatódtam az igazlátó prior szavain. Bólogattam, mert összeszorult a torkom, s mikor elhallgatott, csak egy kis szünet után tudtam elrebegni, hogy mennyire igaza van atyám.
*
Búcsúzásként megáldott, mire én gyorsan visszavonultam csomagolni. Alexander bejött még elköszönni s egy lépcsős talapzaton álló, vagy száz éves, fából készült feszületet adott ajándékba. Két órával később már útravalóval ellátva elértem a homoktűrte útféleséget, ahol maguk után keréknyomokat hagytak az arra járó autók, ha persze nem tüntette el hébe-hóba a vicces kedvű szél. Leültem és vártam a jó szerencsét — időm az aztán volt.
Az rendben, hogy ráértem, de vagy négy óra bámészkodás után már kicsit kezdtem türelmetlen lenni. Addig még csak négy kecske vándorolt arra a gazdával; bogáncs, tüske és s satnya levelek után bogarászva. Az egyik meg éppenséggel két lábra állt, mint egy maneken, hogy elérje a tüskebokor tetejét. Majd jött egy erkölcstelen anyától származó kutya-sakál vagy sivatagi róka keverék vagy mi. Később egy madárraj repült el fölöttem. De azok sem északra, amerre én szerettem volna menni. Később egy katonai üzemanyag szállító konvoj araszolt a repülőtér felé, s narancsokat dobáltak nekem a jólelkű sofőrök, nehogy kiszáradjak. Már azt hittem, hogy rám esteledik, mikor messziről egy csodaroncs tűnt fel, amint lassan közeledett. Először még csak a halk, kehes motorhörgést hallottam, majd a porfelhőből lassan előtűnt egy platós Chevrolet, amit tán még Montgomery hagyott itt a sivatagi háború után.
Allah áldását kértem a beduinokra mikor felvettek és közéjük ülhettem a platóra. Éppen Beer Shevába igyekeztek a csütörtöki állatvásárra tevéket venni. A vezetőfülkében a sofőr mellett középen a sejk terpeszkedett, s jobbján pedig felesége szorongott az ajtónak préselve. Szétosztottam a katonák adományozta narancsot. Viszonzásként egy toprongyos úr, zsebéből finánc nem látta dohányt markolt elő, és cigarettát sodort nekem. Miután kegyetlenül megnyálazta — ami elég lett volna egy vályogház tapasztására —, villogó széles mosollyal átnyújtotta a fejek fölött. Felálltam, hogy átvegyem, mikor felborult az autó. Én rögvest a homokba repültem, csak Krisztus törte el a karját, mikor a mellettem a rám váró sziklának csapódott.
Én még csak a kába fejemet ráztam, de a társaság már egyesült erővel lábára fordította az autót. A sofőr felnyitotta a motorházat s fontoskodó képpel belenézett. A sejk a sarló alakú ezüstveretes hüvelyéből előrántotta dísztőrét, és avval hátrább zavarta népét, kik tíz centiről a mechanikus kezét figyelték. Ali, mert úgy hívták a gépészt, óvatosan megmérte az olaj állását. Az áhítatos csöndbe a mester egy kupicára valót kimért, s mintha ekrazit lenne, óvatosan a tartályba töltötte. Beült a sofőrülésre, s ahogy elfordította az indítókulcsot — láss csodát! — a motor azonnal felbőgött. Ali vállát veregették. — Ügyes egy varázsló nem? — Az — mondtam —, különösen az olajcsere trükk. De ezt csak gondoltam. Megspórolhatta volna Krisztusom a kartörést, ha az a Mohamed marhája nem borítja fel az autót, csak azért, mert túl gyorsan hajt be a kanyarba, és nem tér le az útról egy árokba.
Öt perccel később újra már a platón ücsörögtünk és dohányoztunk.
— Estére már Beer Shevába leszünk — mondta az úr, aki a cigarettát adta, mert Ali ügyes gyerek.
— De Allah azért még hatalmasabb — válaszoltam. Ebben egyetértettünk.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.18. @ 16:23 :: kisslaki
