S. Szabó István : Pórázon IX. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

 

 

 

9.

 

Harmadik nap.

 

    Reggelre eleredt az eső. Először csak szemetelt, majd egyre erősebben, egyre ádázabbul csapkodta, csapkodja lakóbuszom tetejét, oldalát. Délelőttre csinos kis vihar kerekedett, úgyhogy a mai napra tervezett akciómnak lőttek.

    A zuhany alatt azon gondolkozom, milyen jó lenne egy sötét sikátorban a svéd szemei közé tolni pisztolyom csövét. Eléje ugranék, rákiáltanék. — Most megvagy! Ipi-apacs, te vagy a szemét! Aztán, durr! Legalább nyolc nap kellene hozzá, hogy lesmirglizzék a környező házak faláról az agyvelejét.

    Az egész gyönyörű álomban csak egy valami hibázik. Nem tudom, hogy néz ki ő urasága. Nagyon-nagyon kevesen tudják. Ha itt állna mellettem a zuhany alatt, akkor sem tudnám, hogy ő az. Legfeljebb azt hinném, hogy egy homoki, akinek rám fájnak a fogai.

    Egyszerűen nem tudok rájönni, miért van itt. Biztos, hogy nem azért hívta a CIA, hogy nyírja ki az oroszt. Egyáltalán, tudja a Cég, hogy a ruszkinak meg kell halnia? Egyáltalán, a Cég tud valamiről? És ha az FBI hívta a svédet, és én vagyok az a bizonyos alma a Tell gyerek fején, akkor mi van? Ha én lennék a gyümölcs, akkor velem már végezhetett volna. De az is lehet, hogy én vagyok, de még vár valamire. Ha így van, akkor mi a kurva anyjára vár? Arra, hogy elvégezzem a dolgomat, vagy arra, hogy valahonnan parancsot kapjon? Ha így van, ki adja neki a parancsot? A Cég, vagy az FBI? Vajon a Cég tudja, hogy az FBI nekem milyen feladatot adott? És akkor még nem beszéltem a KGB—ről, és arról, vajon ők mennyire vannak benne az ügyben?

    Na! Ez az egész úgy szaros, ahogy van!

    Még egy apróság! Honnan a francból tudják, merre járok, mikor hol vagyok?

    Megtörölközöm, közben eszembe jut a csomag, amit Ervintől kaptam. Előszedem, kibontom, bár sejtem, mi van benne. Egy félautomata, távcsöves pontlövő. Röviden szólva, egy puska. Profi fegyver. Célzás közben vörös lézerfény mutatja a manus testén, hogy a skuló hová fog becsapódni.

    Könnyen, gyorsan összeszerelem. Vállamhoz emelem, célra tartok. Leteszem, felkapom, gyors mozdulatokkal csőre töltöm. Most veszem észre a doboz sarkában megbúvó hangtompítót. Rátekerem a csőre, kész a remekmű. Kicsit még játszadozom vele, mert elképzelhető, hogy változtatni kell eddigi elképzelésemen, és a dolog csak messziről kivitelezhető. Akkor meg jó, ha az ember ismeri a fegyverét.

Dobozába helyezem a mordályt. A tükörben nézegetem magam. Jó kis borosta fedi ábrázatomat, aki egyszer látott csupasz képpel, az már nem ismerne föl.

    Odakint fergeteg kerekedik. Szakad az eső, a levegő hirtelen lehűlt. Melegebben öltözöm. Farmernadrágot és dzsekit húzok. Így legalább könnyebben el tudom rejteni a stukkert.

Azt találtam ki, hogy meglátogatom Tommy Grahamot. Új papírok kellenének, meg némi információ arra vonatkozóan, hogy most mi van?

    Tommy is a Cégnél dolgozik, ha még nem ment nyugdíjba. Évek óta nem beszéltem vele. Ő az a fickó, aki réges-régen megmentette az életemet. Egyszer kicsempészett Koreából, amikor a Vörös Khmerek igen—igen keresgéltek viselt dolgaim miatt. Ördögi fickó, nem ismerek hozzáfoghatót magamon kívül.

    Mire Washington külvárosába érek, eláll az eső. Régi, angolszász stílusban épült családi házak közt haladok a Királyok útján. Ráfordulok a Mount Basilikusra, ezt keresztezi a Charlotte Boyarrie. Akik ezen a környéken laknak, azok vagy gazdagok, vagy nagyon gazdagok. A kettő közt van még egy réteg, akik pokoli gazdagok, aztán lebuknak. Na, ezek vannak többen. Ezt jelzik az út mentén sorakozó, méregdrágán bérbe vehető, üres paloták.

    Útközben a visszapillantó tükröt figyelem. Örömmel tölt el a tudat, ma nem követnek. Igaz, egy kicsit felháborít ez a hanyagság, de úgy döntök, nem teszek panaszt. Azért mielőtt bemennék Tommyhoz, kétszer körbejárom a házat, lesem a gyér közlekedést, az aktatáskával siető öltönyösöket, de semmi gyanúsat nem látok. Kezem a zsebemen keresztül markolja a fegyvert. Felsietek a széles lépcsőn, becsöngetek.

    A barátom nyit ajtót. Nincs meglepve, de azt sem mondanám, hogy szétveti látásomra az öröm.

    Italt tölt a nappaliban. Nem kérdez semmit, kérdőn néz rám. Semmi kedvem kerülgetni a forró kását.

    — Sörensen? — kérdezem, és belehuppanok az egyik mély bordó bőrfotelba.

    Feje bólintásával nyugtázza kérdésemet, majd hosszú ideig egy szót sem szól. Nem csodálkozom, mindig is ilyen volt. Úgy is mondhatnám, nem a szófosásáról híres.

    Először valamiféle koktélt kotyvaszt magának, kényelmesen kevergeti, majd végre-valahára megszólal.

    — Tudtam, hogy ezért jöttél, Steve!

    — Mit tudsz róla, Tommy?

    Leteszi a poharát, szivarra gyújt, és kék felhőket eregetve sétára indul a szobában. Szeretek vele beszélgetni, mert mire elmondunk öt mondatot, addigra beesteledik, aztán mehetek haza.

    — A svédnek titkos küldetése van. Nem tudom, hogy micsoda, és nem is érdekel. Én már ki akarok szállni ebből az egészből. Azért egyet tudok. Sörensent csak akkor vetik be, ha a célpont Kennedy kaliberű. Ő csak nagy halakra céloz. De ezt magadtól is tudtad, Steve! Így van?

    Igent bólintok. Mégsem vagyok annyira hülye, nyugtázom magamban.

    Felveszi az asztalról a poharát, iszik.

    — Steve! Én nem tudom, hogy neked mi dolgod itt. Azt sem tudom, hogy a svédnek mi a dolga. Én egyet tudok. Aki ezt túléli, az meghal. Itt nincs pardon, nincs bocsánat. Mindnyájan elhullunk! Van, aki ma, van, aki holnap.

    Az ablaknál áll, és monoton hangon beszél. Közben szórakozottan figyeli az utcát.

    Én még mindig a fotelban ülök, és az italomban lötykölgetem a jeget.

    A dörrenést és az üvegcsörömpölést szinte egyszerre hallom meg. Tom üres tekintettel bámul maga elé, majd elvágódik.

    A fegyver a kezembe csúszik, ugrom az ablakhoz, de már csak a felvillanó féklámpáit látom, amint befordul a sarkon.

    Kirúgom az ajtót, lerohanok a lépcsőn, rekordidő alatt futom le a kétszáz métert a kocsimig. Beugrom a buszba, kezem a kulcson, és… Nem indítok. Valami furcsa, rossz érzés kerít hatalmába.

    Mintha tojásokon járnék, kiszállok a kocsiból, letérdelek a sárba, az alváz alá nézek.

    A plasztik rögtön a seggem alatt durrant volna, olyan erővel, hogy az egész háztömböt a levegőbe repíti.

Nem vagyok tűzszerész, de már láttam ilyet. Széthúzom a két piros és az egy sárga drótot, leveszem a bombát, hatástalan.

    Mocskos módon leizzadok.

    Visszaülök a kocsiba, cigarettára gyújtok. Kicsit megperzselem az orromat, majd a gyengébben remegő kezemmel lefogom az erősebben remegőt. Egy kicsit még fogdosom magam, no, csak addig, míg helyre nem áll a normál szívritmusom.

    Kezdek olyan lenni, mint egy idegbeteg vénasszony.

    Tom halott, Jack halott, az idegen nő halott, Ervin halott, én meg már élő-halott vagyok.

    Beszélnem kell Samuel Parcivallal. Nem azért, hogy ő is meghaljon, bár az sem ártana. Meg kell tudnom, miért van itt a svéd. Szereznem kell új papírokat, mert most már nevem sincs. Az meg azért kell az embernek. Mert mi lesz így a fejfámra írva?

    Elindítom a kocsit.

    Mit is mondott Tom?

    Ha az északi ember dolgozik, akkor a dolog Kennedy kaliberű.

    Páros lábbal ugrom bele a fékbe!

    Úristen! Az elnök!

    Sörensen azért jött, hogy megölje az Amerikai Egyesült Államok elnökét!

    A kurva anyját! Én lelövöm az oroszt, ez a buzi meg az amerikait.

    Öcsém, ez nem semmi! A világ vezetők nélkül marad! Legalábbis egy darabig. Lehet kavargatni a szart, nagytőkések!

    Most már tényleg elindulok. Nincs kedvem a városhoz. Kihajtok a Road Mc Gillisre, és beállok a kamionparkolóba. Bemegyek a bárba, sört rendelek, és sötét gondolatok közepette iszogatok.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045