Nappal van, öt percen belül kong ismét a dél,
Olvadó hónak cseppje a maga módján zenél.
Február, te zajosan ropogós, s tekintélyes úr!
Nevedet, ha ejtem, tekintéllyel ejtesz te rabul.
Akár a közelg? jéghegy az óceán mély vizén!
Egy jégbefaragott alakot képzelek jönni felém.
Mely szilárd s változatlan, nem úgy, mint én,
Évr?l évre ugyan azt érzem – Februáré a tél.
Február az uram. Február, az atyám lehetnél.
Tiszteletem feléd határtalan, ahogy tiéd a tél.
Február atyám, ki er?ddel mindig leny?göztél,
Amikor a Januárnak utolsó napja után érkeztél.
Vártam mindig, hogy eljöjj, mint szívhez a vér.
Zordnak mondtak, kegyetlennek, sok ember fél
Nem feledem, ahogy az ablakra rajzoltál nekem,
Ahogy er?s kezeddel végigsöpörtél a vidékeken.
Nem maradt egy vízcsepp sem szabadon utánad,
A leveg? is megdermed s megfagyva áll általad.
Akár egy er?s vitéz, mely ?rzi a Természetanyát,
Nem hagyja, hogy sebet ejtsenek, ?rzi nyugalmát.
Megtartottad a régi, s az új havat, így szilárd marad a vár
Er?sítetted mind azt, amit megalkotott December s Január.
Hóviharodnak zajából jött mélyebbnél mélyebb hangod,
Mely követte a pelyhekben felt?n? alakod, s így szólt:
„Mindörökké itt vagyok, s minden évben újra érkezem,
Azért, hogy ne legyen a tél hiába, s hogy el?készítsem
Azt, amivel a Március ifjúnak meggy?lik majd a dolga,
Hogy legyen meg minden ember-állatnak a maga tavasza!”
Elképzelem én újra azt a napot, amikor hirtelen megérkeztél
Pásztorbottal hatalmas kezedben megállva az udvar közepén…
Most pedig búcsúzom t?led. Köszönöm, hogy ismét eljöttél,
Ujjongva, s gyermeki áhítattal várlak majd újra 2010 telén.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.14. @ 12:52 :: Lazarev Oleg Alekszandrovics