Lazarev Oleg Alekszandrovics Szerző
Vezetéknév
Lazarev
Keresztnév
Oleg Alekszandrovics
11 év 7 komment

Kedves Olvasóim, Barátaim!

A mellékelt képr?l emelek szót bevezetésül:

Ivan Konsztantinovics Ajvazovszkij festménye látható.
ââ?¬Å¾Holdfénybeli éj Krímbenââ?¬Â (1859).
Vászon, olaj: Orosz Állami Múzeum, Szentpétervár.
Karaszan település fel?l való kilátás a Partenitszkij öbölre, Partenit és Ayu-Dag, más néven Medve-hegy.

 

Er?s még kezed, holott ?sz a hajad,

Hamvai közt, szemei alatt látom az apát,

Ki munkás is volt, és edzette a katonaság

Türkmén sivatag, hol rádiósként szolgált.

Nekem sokat adó kar, oly sokat mutatott.

Kezek közé horgászbotot vagy súlyt adott.

Szóval és tettel fiút, s fiúból férfit faragott,

Tengeren, és édesvízen mindenhol pecázott.

Ott voltam veled, én olykor félénk, egyke.

Anyámmal vártunk haza, mert épp külföldre

Mentél megint, a messzi Dél-, Nyugat-, Keletre.

Jugoszlávia – onnan jöttél párszor, ajándékkal tele.

Románia, és olykor még Magyarország fel?l.

Sokat utaztál, mert: „Nekünk enni köll…”

Emlékszem még az új, kék farmerod,

Az els? a városban, ami a tiéd volt.

És a távirányítós autók? Emlékszel apa?

Az els? dolog életemben, mi ment arra,

Meg arra is. Az els? dolog, az els? csoda,

Ami úgy ment, ahogy kezem parancsolta.

A tengerpart? A forró kormányos LADA?

Minden héten szombaton irány Nyikolajevka!

Szakadék, és kavicsos part, hullámok robaja

Felfeküdtünk rájuk, s dobott is ki a partra.

És egyszer, amikor azután jöttünk haza!

Kezembe adtad a volánt: „Vezess Oljeska!

Hatvannál ne menj többel, annyira ne légy laza!”

Büszke voltam a velem utazó, egész családra.

Egyszer pedig elaludt az úton a szül?k fia,

Öledbe vettél, felkaptál, és bevittél a házba,

Oda, ahol laktunk kilencvenhatig, emlékszel apa?

Szimferopol, Szevasztopolszkaja utca…

Emlékszem mindenre, emlékszem apám,

Ahogy kerestük a csalit kéreg alatt a fán,

A sportpályára is, ahol húzódzkodva izzadtam.

Arra is, amikor költöztünk s talicskában utaztam.

Most Gyulára megyek pihenni, sokat dolgoztam.

Vonaton ülve könnyel, örömmel reád gondoltam –

Az évek havával borított halántékodnak bája…

Várom, hogy a kezed újra a kezemet rázza!

2009.09.28. Gyula felé, Gyoma állomásnál állt a vonat…

 

11 év 3 komment

Nappal van, öt percen belül kong ismét a dél,

Olvadó hónak cseppje a maga módján zenél.

 

Február, te zajosan ropogós, s tekintélyes úr!

Nevedet, ha ejtem, tekintéllyel ejtesz te rabul.

 

Akár a közelg? jéghegy az óceán mély vizén!

Egy jégbefaragott alakot képzelek jönni felém.

 

Mely szilárd s változatlan, nem úgy, mint én,

Évr?l évre ugyan azt érzem – Februáré a tél.

 

Február az uram. Február, az atyám lehetnél.

Tiszteletem feléd határtalan, ahogy tiéd a tél.

 

Február atyám, ki er?ddel mindig leny?göztél,

Amikor a Januárnak utolsó napja után érkeztél.

 

Vártam mindig, hogy eljöjj, mint szívhez a vér.

Zordnak mondtak, kegyetlennek, sok ember fél

 

Nem feledem, ahogy az ablakra rajzoltál nekem,

Ahogy er?s kezeddel végigsöpörtél a vidékeken.

 

Nem maradt egy vízcsepp sem szabadon utánad,

A leveg? is megdermed s megfagyva áll általad.

 

Akár egy er?s vitéz, mely ?rzi a Természetanyát,

Nem hagyja, hogy sebet ejtsenek, ?rzi nyugalmát.

 

Megtartottad a régi, s az új havat, így szilárd marad a vár

Er?sítetted mind azt, amit megalkotott December s Január.

 

Hóviharodnak zajából jött mélyebbnél mélyebb hangod,

Mely követte a pelyhekben felt?n? alakod, s így szólt:

 

„Mindörökké itt vagyok, s minden évben újra érkezem,

Azért, hogy ne legyen a tél hiába, s hogy el?készítsem

 

Azt, amivel a Március ifjúnak meggy?lik majd a dolga,

Hogy legyen meg minden ember-állatnak a maga tavasza!”

 

Elképzelem én újra azt a napot, amikor hirtelen megérkeztél

Pásztorbottal hatalmas kezedben megállva az udvar közepén…

 

Most pedig búcsúzom t?led. Köszönöm, hogy ismét eljöttél,

Ujjongva, s gyermeki áhítattal várlak majd újra 2010 telén.

11 év Nincs Komment

Payer Imre ââ?¬â?? Passz cím? versére sajátos válaszul.
Készült Turczi István vezette Ã?rásm?vészeti szemináriumon, 2009. júliusában, Balatonszemesen.

 

 

“Hogyan lehet jóvá tenni a rosszat?”

Saját vérrel festeni a járdán?

Vagy netán falhoz szögelni az ujjad?

Fájdalmamban rejlik a tudásom. Atyám…

 

Összes pecsét a testemen emlék és fájdalom,

Magam okoztam, tett és tisztelet, ne feledd:

Minden apró vonásban, remény és értelem,

Kínok közti ?szinteség, örökké te veled.

 

Nem emberi bet?k közt keresem szavaid,

Keresztet sem vetek, s?t mi több megvetem,

Kifordítom magam, edénybe rakom a szerveket

Pakold belém mindazt, ami tiéd s embertelen.

 

Reggeli falatok táplálják a véráramot,

Ebédkor is kap, hogy estig mozogjon,

A szükséges minimum, akarom, nem akarom,

Emelem a kanalat, kenyér van az asztalon.

 

A kérdés örök, de meg is válaszolom,

Felhatalmazást kérek, adj énnekem!

A b?nöket feloldozom, ezért hasztalan

A könyvre tett kéz. Mondanák: Hitetlen!

 

Hiába teszik, hisz általad vagyok ártatlan,

Megszállottan süket, s megszólalok hirtelen:

Adj, és adva kérj, szeress míg élsz, a semmiért,

Hisz: “Majd úgy is elt?nünk a s?r? semmiben.”

 

 

11 év 1 Komment

Ezen írás Balatonszemesen született, feladott feladat volt, írjunk egy anya-verset, aktuális volt mégis, s eleredt a tollam, hiszen ismételten messzebb kerültünk egymástól édesanyámmal, s nem egyszer gondoltam múltamra… ? reá, amíg egyszer fel nem hívott sírva, hogy hiányzom. sszes eddigi könnyének emlékére írtam eme verset.

 

Csillagjegyének képe oroszlán
Haja vörös, nem éppen anglikán.
Kazahok vére is csordul benne,
E-mellett pedig a poltáv ukrán.
 
Tragédiák sem törték meg,
Nem lettek úrrá a betegségek.
Apja, s fia halálától rettent,
Megtört, ám tovább ment.
 
Nem feledem soha kemény nevelését,
Bíztató, szép, olykor szidó szavát,
Bölcs, és végtelen mély szemét,
Mellyel úgy nézett, mint igaz barát.
 
Irina! Finom volt minden falat,
Áldott, jó minden könny, és öröm,
Amit kapott t?led fiatalabb fiad,
Nem szeretet ez, s nem is ösztön.
 
Nem tudom mit írjak akad szavam,
Megakad a torkomon, édesanyám!
Tudd, hogy mindig úgy akartam,
Hogy büszkén tekints te én reám.
 
Igen, voltam én céltalan vándor,
Voltam élvhajhász, és botrányh?s,
Nem mentem, mert kívánt a mámor,
Te hívtál, s nem mentem én üstökös.
 
Nem láttam a cseppjeid kebleiden,
Reszket? hangod reám nem hatott.
Isteni vagy súgták a kúrvák részegen,
S elfelejtettem a meleget adó otthont.
 
Luxus autók parkoltak a házuk el?tt,
Jöttek hozzá a barátok, s a fiú rohant,
Úgy hitte, hogy ?k igazán szeretik ?t,
Vakon kereste azt, amit mindig akart.
 
Pillanatnyi élet, csillogás, és bankó,
Top-rongyok, italok, s a parfümillat,
Ez vette körül, szép, finom volt, és jó,
Míg ebben fürdött, addig ? maga alatt.
 
?, ki kínok közt e világra hozta mégis,
Az orvosok hiába tiltakoztak hevesen,
Kitartó volt, anya, ez a szó is oly kevés,
Hogy harcát bemutassa a halál ellen.
 
Karjai közül nem egyszer kitépte,
Hogy éljen a már egyetlen gyereke.
Hisz elment az id?sebb, el messzire,
Hívták magukhoz, vissza a végtelenbe.
 
Itt vagyok anyám, itt ülök és sírok veled,
Látlak, hallak téged, hiába a kilométerek,
Azt súgom, hogy tudd, hogy én szeretlek,
Hogy csak miattad vagyok, s most is élek.
 
Drágám, egyetlen igaz barátom, szerelmem,
Kérlek téged, könnyeim nézd el én nekem,
Bocsásd meg a szavaim, melyekkel sértettem
A te kemény, s mégis tör?d?, én egyetlenem,
 
A te kristályod, mely mindig ragyogott én értem,
Melyre nem néztem, ha mégis, akkor beleköptem.
Tanárom, ?rz?m, és véd?m, mindenem voltál nekem,
Bocsásd meg, hogy mind ezt valaha is elfelejtettem.
 

Lazarev Oleg Alekszandrovics Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.