Kavyamitra Maróti György : Szabadság, szerelem

Néhány gondolat – f?képp tizenkettedikeseknek – az orfikus és démonikus m?vészetr?l

Luciano Da Crescenzo sok zseniális ötlete közül az egyikb?l szeretnék kiindulni, és adoptálni a m?vészet egy lehetséges megközelítésére.
Crescenzo alapötlete a következ?.
Tételezzük fel, hogy sok mindenféle cél, vágy mellett az átlagembert két nagyon fontos, szignifikáns vágy vezérli az életben: a szeretet és a szabadság vágya. Hozzá még nem ritkán egyszerre, egy id?ben.
Ez elég könnyen belátható: szeretjük, ha szeretve vagyunk, de szeretjük a szabad kódorgást is, a kötöttségek nélküli létezést.
Ha most e két vágyat egy olyan koordinátarendszerbe helyezzük, ahol az y-tengelyen  a szabadságvágy, az x-tengelyen pedig a szeretetvágy helyezkedik el, akkor jó közelítéssel bárki megtalálhatja a helyét ebben a koordinátarendszerben.
Mi több: mások helyét is.
A kett? kevercse ugyanis nem egyforma az egyes emberekben: van aki er?teljesebben vágyik arra, hogy szeressen vagy szeretve legyen, és ennek érdekében vagy a maga vagy társa szabadságából képes többet-kevesebbet föláldozni.
Vegyünk csak néhány közismert példát!
Romeo és Júlia históriája a szerelemért mindent (saját és mások szabadságát is) föláldozás története. Az ? helyük tehát valahol az x-tengelyhez igen közel, s az y-tól igen távol lehet.

Vagy vegyünk egy megrögzött agglegényt, aki épp azért maradt n?tlen, mert sem n?nek, sem születend? gyermeknek a maga szabadságigényét föláldozni nem akarta.
Az ? helye tehát az y-tengely mentén, fönt van, elég távol az x-tengelyt?l.

Tiszta sor: ezt a rendszert tovább építhetjük úgy, hogy a negatív irányokat is megadjuk, így az origótól balra az x-tengelyen lesz a gy?lölet vonala, míg az y-tengely negatív szakasza – ugyebár – a hatalomé.

Az így kapott szeretet – gy?lölet; szabadság – hatalom rendszerbe már jószerével bárkit el lehet helyezni, s?t akár archetipusokként is le tudjuk írni az emberek jellemét.
Mire gondolok?

Ha néhány jelent?s személyiség helyét megmondom, talán közelebb jutunk az archetipikushoz.

Nosza!

Oszlopos Szent Simonnal kezdem.
? természetesen a szabadság – szeretet negyedben van, csakhogy nagyon távol a szeretett?l és nagyon magasan fönt a szabadságban.
Ha tükröznénk az ? helyzetét az x-tengelyre nézve 180 fokkal, akkor Napóleon helyét kapnánk: csekély szeretet, hatalmas hatalomvágy.

A gy?lölet tengelyen a szabadság – gy?lölet negyedben a széls? érték Athéni Timón helye: csekély szabadság, sok embergy?lölet.
Az ? tükre az y-tengelyre nézve Szent Ferencé: csekély szabadság (magának és rendtagjainak egyaránt) és hatalmas szeretet, mely még az állatok iránt is áradt Bel?le.
Végül a szabadság-gy?lölet negyedben, mintegy Oszlopos Simon tükreként ott áll – mondjuk – a mi Pet?fink. Végtelen sok szabadság csekély gy?löletbe oltva. (Mert: lássuk be, volt gy?lölködés a mi drága Pet?finkben, különösen azok iránt, akik a szabadságot (akár övét, akár a nemzetét) korlátozni merték.

A széls?ségeket hát tisztáztuk, most jön a fontosabb, mely az archetipikushoz elvezet. Ez – ugye könnyen érthet?? –  a négy negyedben az átlag, vagyis:

Fele szeretet és fele szabadság: Mahátma Gandhi.
Fele szeretet és fele hatalom: VII. Gergely pápa.
Fele hatalom és fele gy?lölet: Adolf Hitler.
Fele szabadság és fele gy?lölet: Maximilién Robespierre.

Most hát már megnevezhet? a négy negyed, mint archetipus, mint általános.

Szeretet – szabadság a SZENT és a BÖLCS negyede.
Szeretet – hatalom a PÁPA negyede.
Hatalom – gy?lölet a ZSARNOK negyede.
Szabadság – gy?lölet a LÁZADÓ negyede.

A címrészben mellékelt ábrán az egész rendszert igyekeztem vázolni.
Érdekes lehet tanulmányozása, és kedvenceink vagy épp nem-kedveltjeink elhelyezése.

De, haladjunk, és kunkorodjunk a M?vészetek felé!

Ha most másként tekintünk koordinátarendszerünkre, nem típusokat próbálunk elhelyezni benne, hanem mint a teremtett Világot szemléljük, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az isteni félszféra a szabadság – szeretet – hatalom, míg a démoni a szabadság – gy?lölet – hatalom félgömb.

Minden embernek szabad akaratában áll dönteni afel?l, hogy melyik világhoz akar tartozni: a démonihoz vagy az istenihez.

Hahogy éppen m?vésznek születik valaki, akkor is ugyanezen döntést meg kell hoznia.

Félreértés ne legyen: amit alább mondani akarok, abban nincs m?vészi értékítélet: szót nem akarok ejteni olyasmir?l, hogy költ?i er? szempontjából ez vagy az a m? a rosszabb, vagy a jobb!
Amir?l most szó van, hogy milyen er?k birtokában van, milyen er?ket használ alkotás közben egy adott m?vész?

Van m?vészet, amely teremt? és tökéletes és harmonikus és értelmes. Klasszikus tisztaságú, és mindenképpen valamely rend ihletében él, és ehhez képest az arányt és a bizonyosságot, a tudást sugározza.
Ezt a m?vészetet orfikusnak szokás hívni, nem azért, mert Orpheus találta ki, hanem, mert Európában legmagasabb foka az orpheusi görög klasszika. De orfikus végs? soron az egyiptomi m?vészet is, a tibeti, sok tekintetben a kínai, a tolték, szokott m?vészettörténeti fogalmaink szerint meg a gótika és a reneszánsz. Az orfikus m?vészet általánosságban szólva megfékez? és teremt? m?vészet.
Démonit féken tart, és harmóniát teremt.

Minden m?vészetben a rendez? és a fegyelmez? és a megfékez? mozzanat mellett ott van és megvan a felidéz? és pusztító mozzanat is.
Ez a mágikus vagy démonikus m?vészet, amely id?nként kitör, és amely az orfikus m?vészetet Európában csaknem teljesen lerohanta. A mágikus m?vészet nem megfékez, hanem elpusztít, és valami mást idéz fel.
Nem értelemre ható, hanem érzelmi, imaginatív. Nem a harmónia f? törekvése, nem abban él, hanem a mámorban. Nem a bizonyosságot keresi, hanem a bizonytalant, a ködöset, az álomszer?t. Az er?ket, amelyekhez nyúl, felszabadítja.

Jellegzetes orfikus  m? a Divina Commedia, az orfikus m?vészet európai csúcspontja. A poklok fenekét?l a legmagasabb mennyországig az összes er?ket rendezte és megfékezte.
Jellegzetes démonikus m? Dosztojevszkij Félkegyelm?-je.
Ez a m?, amelyben szinte mindenki ösztöneinek rabja, furcsa mód az egyetlen „félkegyelm?”, Miskin herceg kivételével.

“Általában borzasztó dolog a zene” – írja Tolsztoj -, „mi is az tulajdonképpen? Én nem tudom. Mi a zene? Mit csinál? Azt mondják, a zene hat, borzasztóan hat, de egyáltalán nem lélekemel? módon. Nem lelket felemel? módon, vagy lealacsonyító módon, hanem lelket felizgató módon hat. A zene hatása alatt úgy látszik, valamit értek, amit nem értek, hogy képes vagyok valamire, amire pedig nem vagyok képes.”

Mindaz persze amit itt Tolsztoj mond, Beethoven zenéjére igaz, mert az ? zenéje démoni, mágikus, felidéz?. Nem áll már Tolsztoj szövege például Mozartra, aki világteremt?, orfikus m?vész volt.

Nem sorolom tovább a példákat, tedd meg Magad Nyájas Olvasó!

Csak még egyet hangsúlyozni szeretnék: nagyon lehet szeretni a démonikusat (én például nagyon szeretem Dosztojevszkijt is, Beethovent is), és nagyon lehet szeretni az orfikusat – ha m?vészetr?l van szó. És semmi szín alatt sem értékesebb m?vészeti szempontból egyik a másiknál.
 De disztinkciójukat érdemes megtenni az Univerzum jöv?je szempontjából.

(Záró mondatom szándékosan dodónai, elgondolkodásra szánt.
Hogy Jánost idézzem: „’odé hé szófia esztin” (ebben van a bölcsesség próbája)!

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.