„Hát, ha tényleg érdekesnek véled, megpróbálom összerántani a gondolataimat. Megpróbálhatom.” – mondja a lány, aki persze nem lány már, hanem nő, fölnőtt nő, mi több: elvált asszony.
Nekem, szelíd krónikásnak valahogy mégis lány maradt, az a szép, hol kedves, máskor harapós, nagyszájú lány, aki volt tizen-akárhány évvel ez előtt, amikor megismertem, harmadikos középiskolásként.
Meglehet persze – látom is -, hogy termete, alakja teltebb, asszonyibb lett, de kedves arcocskáján nem fogott az idő, és mondatait ugyanazokkal a legyező, magyarázó kézrebbenésekkel kíséri, mint annak idején.
Hogy ne mondanám hát még mindig lánynak Y.-t.
„Igen, jól emlékszel” – kezd bele -, „érettségi után vendéglátóztam, csapos voltam egy sörözőben, elég ócska helyen, de csak azért, mert nagyon elegem volt a tanulásból, meg hogy anyagilag függenem kell folyton valakitől. Úgy gondoltam, a csaposkodásból el tudom tartani magamat, albérletbe költözöm, és végre azt csinálok, amit akarok, nem szól be senki sem.
Így is lett.”
Hogyne, emlékszem én; akkortájt egyszer találkoztunk a villamoson, és meg is lepett, hogy egyike a legkiválóbb irodalmáraimnak, egyike legérzékenyebb, legfogékonyabb tanítványaimnak nem tanult tovább, „szakmáját” sem hasznosította, hanem csaposkodik valahol, valahol egy sörözőben lábrongya bekapott barmoknak. Szép, csinos lány volt akkor is Y., el tudtam képzelni milyen otromba, buta, hozzá nem illő célzásokat kell benyelnie napszámra és napszámban. Tettem is valami szarkasztikus megjegyzést „karrierjére”: elég pofátlan tudok lenni egykori tanítványaimhoz, ha nem úgy alakult életük, ahogy én reméltem és kívántam nekik.
Mint kiderült, kivételesen szerencsés volt pofátlanságom, mert elszégyellte magát, és nem sokkal kés?bb újra tanulásra adta a fejét.
„Ne hidd, hogy nem tudtam akkor is, közben is, míg a söröket mértem és hordtam asztalokra, hogy bizonyosan nem ez az én elhivatottságom, és hogy biztosan van valami elhivatottságom, épp csak sosem szólt hozzám az Úr, és nem mondta meg, mi lenne az? Igaz: cigi- és sörszagban, gyönge viccek csattanói közepette, elég ritkán szólal meg ?.”
Elgondolkodik, most nem öleli ajka szögletét kedves mosolya: komoly, nagyon komoly.
„Aztán, hogy még szabadabbnak érezzem magam, huszonhárom évesen férjhez mentem, igen. Mivel láttam – nem lehetett nem látni -, hogy az asszonyi lét meg a csaposság összeférhetetlen, hát munkát is változtattam. Azt hiszem , férjem – jogosan -nem bírta volna sokáig, hogy folyton-folyvást üres ágyba feküdjék, egyedül aludjon, miközben szép, fiatal hitvese van. Arról nem beszélve, hogy a „melóm” er?sen hasonlított az éjszakai bulizáshoz ott a söröz?ben, hogy ne mondjam: bulizva dolgoztam.
Akkor irodai munkákat vállaltam, titkárn?, irodavezet? voltam. Azért ezt se mondanám úgy, hogy megtaláltam hivatásomat, mert nem.”
Megpróbálom elképzelni ezt a lányt, akinek középiskolás évei alatt az önérzete is, az igazságérzete is igen magasan lakott, akinek esze is, keze is, lába is olyan eleven volt, hogy ritkán volt képes nyugton maradni; megpróbálom elképzelni Y.-t egy irodai kockaszobába zárva, ahol rejtélyes F?nökökt?l függ, és nem kevésbé rejtélyes beosztottak függnek t?le, hisz – mint mondja – vezet? volt.
Nem megy.
Nem megy, és ezért elég jól értem, hogy miért mondta: messze nem találta el élethívatását, életcélját.
„ Aztán – lecseszésedre is gondolva – beiratkoztam F?iskolára is, keményen tanultam, vagy úgy tettem, és három évet le is húztam ott. Akkor – házasságunk harmadik évében – jött Anglia. Illetve hát Anglia nem jött, persze, most se nagyon akar jönni Magyarországra, hanem én mentem ki.
Nem is kell mondanom, ugye? A házasságunk fél év után ráment, és ez nagyon érthet?, még ha nem is számítom, hogy talán elejét?l fogva el volt az fuserálva. Csak egyetlen évre mentem ki Angliába, de már fél év után kiderült, hogy válunk, és amint hazajöttem, úgy is lett.”
Most töpreng.
Töpreng, és végképp olyan az arcocskája ennek a harmincegy éves n?nek, mint annak a tizennyolc éves lánynak volt, akit – rossz tanár! Rossz! Gonosz! – otthagytam az érettségi után az élet tornádójában.
”Pedig hát nem szórakozni vagy pasizni mentem én Angliába, hanem kicsit összeszedni magam anyagilag, és csináltam is mindent, semmi el nem riasztott. Bébiszitteltem és szaros vécét is pucoltam, ha kellett. (Na jó, nem csak azt ám, hanem gyönyör? szép házakat is takarítottam. Tudod, Angliában azért kicsit feljebb van a színvonal, mint itthon. És a munkaadóim is nagyon rendesek voltak velem mindig, mind szerettek. Azért is szerettem kint lenni, mert ott mindenki szeretett, viszont itthon én csak egy kis hülye voltam, aki semmihez sem ért.”
„Nem mindenki számára voltál azért az…” – próbálom közbeszúrni kicsit hízelkedve, kicsit azért, mert tényleg így gondolom, de meg se hallja, annyira begerjedt.
Ez is szokása volt lánykorában, és maradt szokása.
”A válás után mentem volna vissza, de aztán – nagyon nehéz szívvel – végül itthon maradtam. Egyszer? volt a dolog: a szívem húzott volna vissza Angliába, de itt volt nekem a Nagypapi, aki id?s is volt már, beteg is, és a családból mindenki nagyjából köpött rá. Én voltam az egyetlen, akire számíthatott.
– folytatódik –
