S. Szabó István : CIKÁ-PATI / Tizennyolcadik fejezet

Történet a hetvenes évekből, rólunk, velünk, nektek.*

18.

 

 

 

Álmosan unalmas csütörtök reggel van. Itthon vagyok, és lábaimat lógatom. Ma nincs suli, viszont programot sem érdemes szervezni, mert délután műhelygyakorlatot tartunk az ORION-ban.

 

Ez a gyár fekete napja.

A sok antitalentum műszerésztanonc beszabadul az üzembe, megkeserítve ezzel az ott dolgozó tisztességes munkásosztály életét. Ilyenkor szokta az igazgató magánbeszélgetésen fogadni a főmérnököt, aki előrehaladott korára és heveny idegkimerültségére hivatkozva kéri idő előtti nyugdíjazását.

Ébredés utáni félkómás állapotomat, mint annyi más ember, én is a klotyón töltöm.

A folyosó végén lévő egyik fülke már foglalt. Hatalmas füstkarikák szállnak a plafont sűrűn behálózó többéves pókhálók felé.

— Te vagy az, Pali? — kérdezem bizonytalanul.

Valószínű, hogy ő van bent, mert válasz gyanánt úgy krákog és köhög, mint egy TBC-s tehén.

— Mi ez az Istenverte büdös dohány? — faggatom őt tovább.

Egyszerűen imádom, amikor döglődik a cigitől. Különben is, látom magam előtt az egész jelenetet. Ül a klón letolt gatyával. Vöröslik a feje, hol az erőlködéstől, hol a cigitől, és megpróbál értelmes kérdéseimre válaszolni. Mindezt egy nyomás és egy szívás között.

— Sport! Sport cigi! — jön a halálos hörgés az ajtó mögül.

— Csak nem az az újfajta hosszú cigi? — kérdezem érdeklődést színlelve.

— Dheee!

Amíg haláltusáját hallgatom, addig előbukkan emlékezetemből a cigis doboz formája. Körülbelül harminc centiméteres hosszú, zöld doboz, hatalmas sárga felirattal az oldalán. Csupán azt nem tudom, hogy lehet egy ilyen túlméretezett méreg rudat nemes egyszerűséggel Sport-nak hívni.

Ha netán vagy olyan hülye, hogy végig szívsz két ilyen dobozzal, akkor nemhogy sportolni, de még élni sem nagyon marad kedved.

Ez az egy agyú meg ezt szívja.

Gyorsan elvégzem dolgomat és húzok vissza a szoba-konyhába. Sietek, nehogy ez az őrült itt fulladjon meg nekem. Semmi kedvem halott azonosítással tölteni a délelőttöt.

Belépve a konyhába örömmel látom, hogy Várkonyi és Tyutyu már megérkeztek. A helység közepén ácsorognak. Vendégszeretetéről híres apám az asztalnál szerel, és az összes ülőalkalmatosságot birtokolja.

Konyhánk a következőképen van berendezve.

Belépsz az ajtón, balra van az asztal. Körülötte három hokedli. Rá merőlegesen a hozzávaló liba foss zöld vitrines kredenc, mellette a hűtőgép. A hűtőn a magnó. Aztán a szobaajtó. Olajkályha a sarokban, mellette zöld széken fehér lavór. A sort egy öreg gáztűzhely és a falikút zárja.

 

Volt nekünk fehér bútorunk is, de baleset történt és lecseréltük.

Valaki vendégségben volt nálunk és udvarias apám hellyel kínálta. Amaz leült az egyik hokedlire. Apám fél szemmel hátra sandított. Később úgy mesélte, hogy valami fehéret látott maga mögött. Meg volt róla győződve, hogy a bútorcsodához tartozó fehér székre esik a pillantása.

Belehuppant.

Valamicskét tévedett. A lavór volt mögötte, tele hideg vízzel és beáztatott fehér trikókkal.

Akkorát esett az öregem, hogy az alattunk lévő lakásban a nagymuter ijedtében elhajította a palacsintasütőt. Bele az albérlőnek az ágyába. Szerencsétlen Juli — ő az albérlő — éppen szundikált, mivel éjszakás volt a zsákgyárban. Kiugrott az ágyból, fellökte a nagyanyó éjjeliedényét és elcsúszott a kiömlő nedűben.

Ezek után következett a bútorcsere. A lavór maradt.

 

Tehát az ősöm ül az egyik hokedlin, TV az asztalon. A másik ülőalkalmatosságon egy műszer, a harmadikon egy tekercselőgép.

Indulnánk be a szobába, amikor faterom odaszól a Gyulának, akinek a faterja szintén műszerész.

— Mondd meg apádnak, hogy hozza vissza a csavarhúzómat!

— Nála maradt véletlenül? — kérdezi jó Gyulám gyanútlanul.

— Nem! Nem hinném! Itt volt apád a múlt héten. Leverte a csavarhúzómat és nem koppant! Hehehe!

Meglököm a Várkonyit.

— Húzzál már! Nem látod, hogy viccel a muris bácsi?

— Hülye humora van az öregednek — mondja Tyutyu, amikor már bent vagyunk a szobában.

— Ez neked hülye? — mondom neki. — Akkor képzeld el mi volt tavaly. Elmentünk a Mayer bácsi temetésére. Jövünk vissza a sírtól, jön velünk szemben egy marha hosszú temetési menet. Zokognak, mint az állat, mindenki el van anyátlanodva. Erre apám azt kérdezi tőlük. — Elnézést! De most jönnek, vagy mennek? — Kis híján összevertek bennünket. Amúgy, mit hoztatok?

— Zeppelin! A legújabb! — mondja Tibcsi és egy magnószalagot halász elő a „Kedvencem a vajaskenyér” feliratú reklámszatyorból.

Bekapcsoljuk a magnót és élvezzük a zenét.

 

Ebéd után futva érkezünk az ORION-hoz.

A kapuban a Néró vár minket. Üvölt, mint a fába szorult féreg.

— Hol a picsába voltatok, féleszűek? Miért nem jöttetek a kiállításra? Megnyertük! Értitek? Megnyertük!

Összenézünk. A nagy zenehallgatás közepette elfelejtettük, hogy ma van a fotókiállítás.

— Na és? — kérdezi a Gyula flegmán. — Mivel nyertünk?

Peti felajzva magyaráz.

— Mivel, mivel! Hát a szakállas heggyel, mivel! Hülye kérdés. Tudjátok! Amit a végén fényképeztünk a hídról, azzal.

— Te beadtad azt a képet a kiállításra? — kérdezem tőle rosszat sejtve.

— Naná! És nyertünk vele! — hadarja boldogan.

— Te tudod, hogy ebből mekkora balhé lesz? Na ha nem tudod, akkor majd én elmondom neked.

— Leszarom — rántja meg a vállát. — Uccse tudják ránk verni.

— De ha igen, akkor még az égalja is szaros lesz, az, tuti! — mondja Gyula fejcsóválva. — Egyébként mit nyertünk?

Peti visszafogja a lelkesedését.

— Hogyhogy mit? Oklevelet.

— Csak?

— Csak.

— Hát ezért érdemes volt — zárom le a vitát. — Különben is, a dicsőség a tied Néró, mi csak asszisztáltunk. Na nyomás, mert késő van!

 

Naná, hogy elkésünk.

Besomfordálunk a szerelőcsarnokba. A többiek a satuk és köszörűkövek fölé hajolva teszik a dolgukat.

Igyekszünk a helyünkre oldalazni, abban bízva, hogy vak a műhelyfőnök.

Süvölt a hangja.

— Kancsár, Szabó, Jankovics, Várkonyi! Hol voltak fiaim?

Osonás közben lábunk megáll a levegőben.

— Segítettünk a büfében — mondja Tyutyu. — Behordtuk a kenyeret!

Széles mosoly önti el Laci bácsi arcát.

— Ez igen! Ez derék! Segítik szegény Bodros bácsi munkáját.

Dagad a mellünk, hogy milyen jól kijöttünk az egészből.

Hirtelen felemeli a hangját.

— Na hozzák ki az ellenőrzőket! Egy intő a késésért, egy a hazudozásért! — örömmel dörzsöli össze a tenyerét. — Az, fejenként két intő! Lesz ám nagy öröm otthon!

Felháborodva, egymás szavába vágva igyekszünk jobb belátásra bírni.

— Tanár úr! Mi tényleg segítettünk! Tessék már elhinni!

Úgy legyint, mint aki azt mondja, kár a fáradságért.

— A büfé két napja zárva van. Szabadságolások vannak. Ugye, most már kihozzák az ellenőrzőket?

Amikor kifelé visszük az intősüllyesztőt, Néró szándékosan letapossa a Tyutyu sarkát.

Laci bácsi mosolyogva folytatja.

— Gondolom fiaim, a nagy rohanásban ki is melegedtek. Ugye? Úgyhogy a megfázást elkerülendőn, ma délután egy kis hegesztést javaslok az uraknak.

Ez igazán gyönyörű lesz. Vagy leég, vagy felrobban az egész üzem.

Lajhárlassúsággal telik el a munkaidő. A közösen létrehozott remekmű, mint elrettentő példa kerül a házi múzeumba.

A Néró címet is ad az alkotásnak. „Ortopéd Öntöttvas Anya a MÉH Telepen”.

Ezek után cseppet sem csodálkozunk, amikor a két intőt egy icipici kis egyessel is megfejeli az oktatónk.

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045