Rossner Roberto : Márczius nimfácskája II., befejező rész

Illusztráció: Huszárik Szindbádjának egy jelenete Szamosi Judittal

Szindbád, ,,ez az álmodó, különös, fáradt magyar’’, mostan harmadik s egyben szívének legkedvesebb asszonybarátjára fókuszált. – Csak ő lehetett – gondolta beleborzongva a felismerésbe – a kis dunántúli nimfácska, márczius szülötte. ő volt, kinek álmán átgázoltam, s másnapra kelvén aztán gondolt felőlem dolgokat, aminőket csak az asszonyok szoktak gondolni a férfiakról. – E nimfácskát a hajós a sors különös ajándékának tekintette, s valahányszor a karjaiban tartva megízlelte a tündérkét, méltán érezte úgy, hogy a legmagasabb nívót kapta osztályrészül. A hajós legszívesebben egész nap franciául szavalt volna kicsiny hölgyének – már ha tudott volna francúz nyelven – testéről pedig hosszabb rajongó-leíró költeményt készült megjelentetni egykoron. Akár egy értékes medaliont, úgy nézegette Szindbád a leányka arcát, emlékei ködébe beléhajolva, s némi jóleső csudálkozással állapíthatta meg újra és újra: – Valószínűleg övé a legszebb orcák egyike, amelyhez valaha közöm lehetett.

 

Valamikor régen, tán húsz esztendeje is van már, Szindbádnak rövid, vad és elkeseredett viszonya volt egy rőt rókával, vagy vörös vadmacskával, ahogy tetszik. A fenevad őrült, szeplős, iszákos, féltékeny, őrjöngő, kikapós, hisztérikus, önző, pazar, romlott, hízelkedő és hazudozó nősténytigris volt. – A hajós imádta. Aztán elhagyta – elmenekült mellőle. A bősz vadmacska egy bolondos szombat délelőtt, miután a sarokba rúgta a foltoznivalót, s egy testcsellel elkerülte a konyhában tornyosuló mosatlan edényeket, a sezlonyra hasalt meztelenül, drazsét szemezgetett, konyakot szopogatott, s fűszeres megjegyzéseket szórva, az ifjú Szindbád verseinek olvasásába mélyedt. Lábával a levegőben kalimpált és egyik olcsó cigarettát szívta a másik után. – Istenem, ti költők! – csapta össze a paksamétát egy idő után – le kéne már szoknotok arról, hogy egy-egy Taj Mahal-t emeljetek minden jól sikerült baszás fölé!

– Ó – sóhajtott vigyorogva az akkor még gesztenyebarna, dús szakállú Szindbád – ó, igen, az Alexandriai kvartett, hát persze! Ez az idézet abból a csodálatos regényből, a hajósnak mostanában többször az eszébe ötlött a mártziusi nimfácska kapcsán. Lehetséges volna, hogy a Taj Mahal-effektus munkált soraiban, melyeket karcsú múzsájáról papírra vetett? (Ami azt illeti, aminőket valójában érzett titkos kis barátnéjáról, azokat még csak le sem merte írni, ezekhez képest a híres indiai síremlék egy hároméves gyerkőc által összegányolt tákolmány lett volna csupán). Emlékművet nem óhajtott emelni, hisz vágya–vonzalma nagyon is jelen idejű volt. – Az igazi, jól sikerült ,,b” remélhetőleg előttünk van még – vélte – ami eddig közöttünk történt, az bevezetés az előjátékhoz csupán.

 

Gyakran fölmerült Szindbádban, hogy vajon nem szerelmes e ebbe a ritka ékszerként mutatkozó gyönyörűségbe? S valóban, sok kicsi szerelmet érzett iránta: szerette hibátlan, gusztusos fogsorát, fátyolos hangját, mosolyát – mely mosoly ifjú, kíváncsian várakozó, gyöngéd, megengedő, csodálkozó és hálás tudott volt lenni az együttlét impromtu–koreográfiái szerint, szerette továbbá finom, hosszú, művész-ujjait. Szindbád nem állhatta, s egész életében nagy ívben kerülte az olyan nőket, kiknek ujjai a csirke lábának féreg–vékony, karmosan görbülő végződéseit idézték. Kapzsi, haszonleső, hisztérikusan akarnok nők ujjai ilyenek. A nimfácska hosszúdad, ám telt és erős kezén a legszebb ujjak laktak, amelyek ha írnak, a papíros lobot vet a betűk puszta érintésétől (ó, azok az önkéntelenül és árulkodóan mélységes mélyre lehúzott, majd hetykén és kacéran visszakunkorodó j és g betűk, ipszilonok!). Tán még a tudatlan, hideg agyagnak is fülig ér a szája, ha ilyen kéz s ujjak babusgatják az önfeledt-szédülten pörgő-forgó fazekaskorongon. Álom az ilyen kéz, mely a férfiember el-, s megsimogatására teremtetett. – Bizony – gondolta a hajós – jó passzban volt a Jóistenke, mid?n ezt a kezet előrajzolta a gének ceruzája által.

 

Szerette Szindbád az elementárisan varázserejű, mégis ártatlan-szép orcáját a gyermeki hölgynek. Az amúgy briliáns Klimt Gusztáv vásznain hiába keresnénk ezt az arcot, a derék szecessziv ecsetkezelő nyilván semmi romlottat, semmi túlfolyóan perverz ízt nem látott volna ebben az angyal-képmásban. Ha valamelyest is hasonlatosat akarnók fölmutatni a vászon-valóság festett ábrázatai között, egészen a pre-raffaelitákig kellene visszalapoznunk a piktúra nagy képeskönyvében. Midőn Szindbád egy alkalommal az olasz származású kitűnő angol költőnő, Christina Georgina Rossetti verseit fordította (nagy gyönyörűséggel), munkáját segítendő, mintegy illusztráció gyanánt, kedvtelve lapozgatta a hölgy fivérének, a festő Dante Gabriel Rossettinek albumait. Nos, azokban megláthatta föltűnni nimfácskája arcának korai előképét, s ígéretét.

 

 Debussy Claude, aki állítólag beavatott volt, vezetője és legfőbb nagymestere a rózsakereszteseknek, szóval Debussy tehetséges népe nevezi ,,pétillant’’-nak, pezsgésben, forrásban levőnek a szem bogarának különös csillogását, amely a márcziusi tündérke tekintetét uralta – igaz: ,, solis sacerdotibus!’’ azaz ,,csak a beavatottaknak!’’. Az együgyű, tudatlan férfinépség hiányos, fölkészületlen figyelme könnyen elsiklik az ilyen pillantások fölött. Beléremeg viszont az értő, midőn ha ez a tekintet rajta megpihen.

 

Szindbád ama kifinomult ízlésű műélvezők közül való volt, akik nem hajlandók ítélkezni a nők fölött, azok keble halmának súlya, nagysága, avagy rajzolata okán. A rubensi alkatú, a sportosan telt, vagy akár a manöken-stílusú – egyaránt stimulálóan hatott rá. Valódi ínyencek módjára boldog örömének adott hangot, ha nagyritkán olyan kebelre bukkant, melynek halma egyáltalán nem mutatkozott, csupán csak két szem kicsiny, finom, barnás-lilás szeder jelezte, az ott nagyon is jelenvaló, teljes értékűen ható tökéletes nőiséget. Szindbád mi tagadás, szerette a szedret, de kedvére való volt a szilva, a barack, a körte, az alma, de még a dinnye is. Kifejezetten vágyta az anyányi-szép, a szoptatástól némiképpen alá-ereszkedett, s a mindennapok zsúfolt, delejes gravitációja folytán úgy felejtődött pompás gyümölcsöket. Ezernyi oldtimer trükkjét ismerte e finomságok kóstolgatásának, és úgy tapasztalta, hogy megfelelő minőségű és elegendő idejű ízlelgetés következtében az összes létező gyümölcs belülről kifelé megédesül.

 

A nimfácska szúrósan meredő, egyszerre gyermeki és asszonyos, száz percentig erotikus kebleket kapott a sorstól ajándékba, melyekbe Szindbád szerelmes volt. Szerette még jelentőségteljes életkorát. Midőn megismerkedtek volt, az utazó egy katedrán állott, az egyik neves székesfővárosi universitásban, s a mozgóképek hazug celluloid-álmai ürügyén életről, borról, szerelemről locsogott egy regiment huszonévesnek. A legszebb férfikorban – ahogy mondják – volt a hajós éppen, míg a nimfácska éppen feleannyi, huszonkét évet számlált. Fényes szeme addig-addig csillogott ki a többi figyelmes szempár közül, mígnem egy este így szólott hozzá a vén számmisztikus: – Igen, most, éppen idén kellett találkoznunk, hisz ez az egyetlen esztendő a mi életünkben, amikor pont kétszer annyi idős vagyok, mint kegyed, angyalom. Mostantól minden együtt eltöltött évvel éppen egy évet fiatalodom. – A nimfácska nem válaszolt, mert éppen akkor érkezett meg a P. utcába a Liget fel?l, és gyönyörű arca előtt egy háromméteres kötött sál tartózkodott többszörösen körülcirkalmazva, míg kivételesen hosszú szempilláin hópelyhek bukdácsoltak.

 

Szindbád rajongásig szerette csókjának ízét, kemény, lapos hasát, elképeszt?, ritka–finom ölét, számtalan kis-, és nagyajkait. – Szeretem – gondolta – számon tartani kis- és nagyajkait! Verbatim! – Ám ugyanakkor óvakodott a nimfácska iránt igaz szerelemre gerjedni. – Előbb vagy utóbb – merengett el szomorúságba hajlón – nyilván őt is megtalálja a beteljesült, boldog szerelem, hogy aztán darab ideig nála időzzön. Kismadár ő, csak megpihen zavarodottan óvó-meleg kalitomban, majd új kalandok szárnyán tovaszáll. Alighanem ez az élet rendes körforgalma. Ó, élet, te cudar, ledér, ,,szent és megunt élet!’’ lehetnél ez egyszer kegyesebb irántunk! – fohászkodott a szomorú, „gordonka-hangú”, melankolikus utazó.

 

*

 

– Még a legegyszerűbben úgy járhatok a dolgok végére – ocsúdott föl a vén alkimista, bátor barlangásza a lélek cseppkő-csarnokainak – ha megkérdem őt magát. Majd álmában lepem meg, mert a nők álmukban sohasem hazudnak. Igaz – tette hozzá gondolatban – e dunántúli tündérke még éberen sem hazudott nekem. – Értelmes, becsületes, gyönyörű lány volt és boldogtalan. Szindbád azt tapasztalta hosszú élete során, melyben messzi országok parfüm-lenyomata is társául szegődött, hogy ez a négy tulajdonság gyakran csoportosul bizonyos nőknél. A gyönyörű, értelmes lányok esetében a becsületesség, mintegy hívójeléül szervült a boldogtalanságnak.

 

Szindbád egy éjjelen útra kelt hát, hogy meglátogassa kedvenc asszonybarátja álmát. Lélekhajóján suhanva utazott, vastag keleti sz?nyegén oldalt elterülve, bal könyöke alatt jópofa, gyömöszölni való díszpárnák duzzogtak. A hajós szíver?sít?t kortyolgatott butykosából, s néhány szemer rafinált, a pultok legfeketébb mélyér?l származó trafik-áruval bolondította meg pipadohányát. – Szükség lesz a szív er?sítésére – gondolta – mert a n?k álmukban azt is kikotyogják, amit jólneveltségük tiltana kimondani napvilágnál. Csak nehogy lepotyogjak sz?nyegemr?l! – Mid?n hosszabb éji utazásra indult, Szindbád mindig verseket olvasott, hogy azok megédesítsék a gondolatait. Ez útra Abu Nuvász arab költ? verseit választotta, ki a híres-neves kalifának, Harun al Rashidnak, az Ezeregyéjszaka h?sének udvari költ?je volt. A hajós szerette és gyakran alkalmazta a bibliomantia, azaz a könyvjóslás praktikáját, mely tudomány szerint, ha az ember kíváncsi valamire, úgy fogalmazza azt meg egy konkrét kérdés formájában, és a választ megleli bármely véletlenszer?en kiválasztott könyv akármely, találomra fölcsapott oldalán.

 

– Vajon szívemnek tetsz? válaszokat kapok? – t?n?dött a hajós, s megpörgette a vékony könyvecske lapjait, majd ujjával egyszer csak megállította a lapok ficánkolását, s a kötet fölé hajolt kíváncsian. „Ne kérdezz olyat, amihez nincs közöd, akkor nem hallasz olyat, amiben nincs örömöd.” – válaszolta Abu Nuvász, a bölcs, akin ennél nehezebb föladatok sem fogtak volna ki. Szindbád sápadtan nyúlt egy ampulla párlatért, és arra gondolt, hogy talán mégis inkább a Szép Ern? verseit kellett volna magával hoznia.

 

A kicsiny lélekveszt? tova-kalimpált az alvó települések fölött. Denevérek tértek ki el?le, s csak az éber, izgatott ebek ugatták meg a légben szállót. Távoli asszonysírások, könnyes fogadalmak, halálos átkok olajozták az égi utat, és fohászok szolgáltak úti énekek gyanánt, amiképpen szolgáltak a fáradt alant-lakók is – az álom temet?jében.

 

A lélekhajó, amerre elsuhant, id?nként kései vacsora-illatokba valósággal beléhajózott. Vadas mártások halódó párája, savanyított káposzták dunsztos g?ze csapta meg Szindbád orrát. Szerette h?sünk, a föd?t emelget? g?zök illatát, a sáfránytól mosolygós, majorannától szepl?s levesek leheletét, a serpeny?ben illedelmesen piruló felsál–szeletek kitárulkozását, a bepárált poharakban toporzékoló harcias szilvapálinka kivagyiságát, s hangulatilag éppúgy, mint a lelki rokonság okán: a filozofikus szentgyörgyhegyi borok befelé mélyül? gondolatiságát. Hanem, mindenek fölött becsülte a tepsiben készült rakott költeményeket. Cellofán-vékonyságú hagymakarikák, kunkori szalonna-csíkok, kerti f?szerszámok által zamatosított húsnem?eket, és azt sem bánta, ha brokkoli kicsiny fácskáira, zsenge Lolita-kelbimbócskák kacér rügyeire bukkant a szafttal összeérett tejföl krémjében, a mindent beborító, lustán, n?ies-elomlón megolvadt falusi sajtok dunyhája alatt.

 

A hajós érzékenyen szimatolt az elmaradozó konyhai remeklések emléke iránt, csak néha húzta össze szigorún a szemöldökét: – Deresre kéne vonni az olyan asszonyszemélyt, ki lestyán nélkül készíti a krumplif?zeléket – dohogott.

 

Szindbád mostan kisebb vargabet?t tett a Balaton felé, mert látni kívánta a kedves tavat. Nyugodt, télvégi álomban találta, a tó éppen akkor fordult a másik oldalára.

 

– Hát Ön volna az, csakugyan? – kiáltott föl álmában az édes aluvó – hiszen én gondoltam Önre, épp a minap! – Szindbád leparkolta álomhajóját egy kisded öbölben, s ölelésre nyújtotta karját. – Hiányzott nékem, egyetlenem. – Még hogy egyetlene! – kiáltotta huncutul a nimfácska – hát a többi asszonyával mi van? Szindbád, Ön született h?tlen, nem igaz? – A hajós lehajtotta a fejét – „Csak semmi szemrehányás, Majmunka!” – hallotta saját, ki nem mondott szavait meglepetten, távolról, talán valamelyik el?z? életéb?l.

 

Röviden beszámolt a dolgok állásáról a szépséges kedvesnek. – Szóval, ha ló nincs, jó a szamár is? – márczius ifjú tündérének álmában igen csak fel volt vágva az a szép nyelve. A fáradt utazó az ágy szélére telepedett, melyb?l épp az imént ugrott ki vágyai modellje. A leányka mosolyogva lépett Szindbád elé, s hosszan fölsóhajtva vonta a keblére az ?szül? fejet. A hajós beszívta a könny?, ifjonti álom pazar illatát. A nimfácska hasközépig ér? ujjatlan trikót viselt az alhatás óráiban, s ezen kívül csupán a Szindbád leheletét. – Minden más ágy, test, simogatás, vagy alkalom – telt el a gondolattal az utazó – tévedés csupán, félreértés, zsákutca, tévút, mellékvágány.

 

– Olyan jó, hogy Ön most itt van – szólott akkor a leányka egészen ellágyulva – de jaj, Szindbád, hamarost fölébredek, s csak a szomorú magányos ágy leszen itt, amit markolászhatom, s a fáradt, maguktól megreccsen?, öreg bútorok. Odakünn márczius hidege, s valamely távoli, hosszan elnyújtott vonítás, mely függne Hold iránt. Félek, Szindbád, hogy ez csak egy álom, mely rögvest véget ér!

 

– Nono! – emelte föl a mutatóujját a hajós – Óvatosan ezekkel a szavakkal, kicsikém. – Már régóta gyanúsnak találta Szindbád az álmok mibenlétét. Mostanra úgy vélte, hogy ezen filmjei az alvó léleknek, hármas gyökérzettel bírnak. Vannak álmok, amelyek bizonyos, a múltban megtörtént események kibicsaklott meséj? torzképei. Mások ábrándoknak, félelmeknek és az eljövend? id?knek el?re küldött üzenetei, ám a legtöbb: valamely párhuzamos, a mienkkel egyidej? élet-barázda tényvalóságai. Szindbád éppen ezért, ha csak tehette, ismert és szép n?kkel vette körül magát álmában – m?vészi elrendezésben, mert Wilde Oszkártól azt tanulta, hogy az élet el?bb-utóbb utánozza a m?vészetet.

 

Megsimogatta mostan a hajós az érett leányzó édes gyermek-arcát. – Álom, ébrenlét, halál, életvalóság – az nékünk egyre megy, hiszen mi összetartozunk már ezredévek óta. Szerettük mi már egymást megszámlálhatatlan alakban, csókunk volt már gyöngéd és sikoly-vad, kitüntet?, vagy éppenséggel áruló, lopott, titkolt és pénzen vett, sz?zies, kitalált, s?t vérfert?z?, de legtöbbször: önfeledt, boldog, mint a családban fölnöv? gyermekek karácsonya. Ölelkeztünk mi már kastélyok budoárjaiban, pókhálós putrik salétromos mélyén, a levantei szigettenger megannyi sikamlós fövenyén, s a túlvilági, fényb?l és muzsikából épített lakokban egyaránt. Nem szabad szomorkodni, ne lógassa kegyed se azt a gyönyör? rajzolatú orrát, kisangyalom! Vagy talán nem szeret már? – kérdezte lehalkított, sokat próbált hangján a vén sámán-utánzat. 

 

– Lássa, én szeretem magát, még sírtam is Ön miatt, maga csúf, öntelt ember. De azért ne élje bele magát semmibe. Hogyan is tehetné? Hisz egyszer arra kér, hogy szeressem, búcsúölelésre buzdít, mondván: örökre elhagyja szeretett, idegen kezekre jutó hazáját, hajókról regél, melyek orra már a távoli Afrika felé szimatol, vitorláit asszonysóhajok dagasztják, hombárjait holmik és elemózsia tömi degeszre. Az ember lánya lassú, lélek–mozdulatokkal szoktatja a hiányhoz önmagát, majd hirtelen újra el?terem, s szégyenszemre megest itt koldul szerelmet. Hát ilyen galád ember Ön, Szindbád, tudja meg. – A nimfácska toppantott egyet-kett?t álmában s a mozdulattól megcsörrent karján egy ódon, karikába er?ltetett ezüst étkezési villa, amelyet ékszerként viselt.

 

– Nem jó szelek fújnak mostanában, édesem – gondolta a hajós, és Jo’Burg hektikus dobjainak ütemére veszedelmesen vonagló sowetó-i feketék hordáját hallotta közeledni. – Vitorláim ernyedten csüngenek, hombárjaim konganak a tompa ürességt?l, hajóim alatt lapos vizek kotyognak álnokul. Csakugyan sírt kegyed érettem?

 

– Nem Önért sírtam, maga bumburnyák, tohonya, nyári hóember, hanem Ön miatt. Ám, még csak ez sem igaz, eszembe jutván, Ön csak kihozta bel?lem sós könnyeimet. Az ember mindig a maga boldogtalansága fölött búsong. – A márcziusi nimfácska homlokát ráncolva igyekezett zordon tekintettel szeretett mesterére, s barátjára pillantani, ám mindeközben önkéntelenül enyhe terpeszbe lépett, mert Szindbád éppen a körz?vel rajzolt hátsó domborulatain barangolt kezeivel. A leányka lélegzete elcsuklott kissé e pillanatban, mert valahol mélyen, a test középtájékán, messzir?l érkez?, halkan jelentkez? tüsszentés–sorozat ígéretét vélte kiérezni.

 

A nimfácska az emóciók független megmaradási törvényszer?ségét érezte a b?re alatt. Vannak ugyanis, léteznek olyan férfi-simogatások, melyek emléke oly mélyen beépül a n?k küls?-bels? emlékezetébe, hogy bármikor megismétl?dvén, újra el?fordulván, mindegyre ugyanazokat az érzéki és lelki érzeményeket hívják el?, függetlenül a gyöngédségek között eltelt id?t?l. Más férfitenyér ezen emlékeket le nem törölheti, tehetségtelen, fájdalmas dörzspapírként, vagy viszolyogtató, átázott itatósként hullanak alá ezen érintések az összehasonlításban. Eltelhetnek hónapok, évek, kicserél?dhetnek sejtjeink, a felhám szövetei lekophatnak – ám a kiválasztott, ujjongva fogadott kéz egyszer?en és otthonosan belesimul saját, egykori simogatás-lenyomatába, mid?n ha egyszer újra visszatér.

A gyönyör? gyermek most ébredt rá igazándiból, hogy a Szindbád kezei otthon vannak a testén, ahogyan ? maga is megérkezni t?nt valamely jóles?, végs?, otthonos kényelembe. Megnyílni óhajtott, hozzáférhet? lenni, mert ismer?s tavaszi nedveket érzett elválni, s rügyeket kibomlani egy zárt kertecskében, ahová csak keveseknek volt érkezése. Hars hangon szólott: – Megpróbáltam elfeledni Önt, megkíséreltem kitépni szívemb?l ezt a felséges, z?rös, csodás és beteges érzést. Ám most mégis, oly jó, hogy itt van, hogy itt vagyok! Jaj, Szindbád, félek, hogy Önbe újólag, ismét belé esem!

 

– Hát mi volnék én, valamely zenekari árok? – kérdezte a hajós tettetett megütközéssel, s ezen muszáj volt nevetniük. A nimfácska letérdepelt, hogy orcája egy szintbe kerüljön Szindbád felhevült ábrázatával. – Ugye azért jött, hogy szeressem? Hogy holnapra kelvén siessek Önhöz a P. utcába, ugorjak fejest az ágyába, a karjaiba. Ugye ez a helyzet, maga javíthatatlan álmodozó?

 

– Hát igen – vallott a megtért b?nös – bár, az élet türelmetlen érzület, s a szerelem is, noha ösmeri az öröklét fogalmát, nem ismeri el a holnap létezhet?ségét. Mint azt jól tudjuk, egyetlen tisztességes vers fogalmazható meg komoly körültekintéssel err?l a szent, nagy érzeményr?l, amely így hangzik: ITT ÉS MOST.

 

Elhallgatott akkor a végtelen utaknak, s minden id?knek ez a kiérdemesült kóbor lovagja. Szívét, sorsát az ifjú szépség kezeibe helyezte, ahogy kell. Márczius boldog nimfácskája pedig, talán átérezve a pillanat súlyát, vagy éppen ellenkez?leg: mer? ösztönb?l, tehát asszonymód cselekedve – megszánta végre az éji vándort. Csókba forrtak, már ahogy az álmok emberei szoktak volt csókolózni. Szindbád alámerült az ölelésbe.

– Messzi még a hajnal – gondolta – s nem szabad a csókokat elcsókolatlanul felejteni.

 

 

 

 

2003-ban

  

Krúdy Gyula halálának hetvenedik évfordulóján,

szeretetteljes f?hajtással a Legnagyobb Mester

tehetsége, m?vészete és emléke el?tt.

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru

Szerző Rossner Roberto 131 Írás
Képzettségem szerint filmtörténész volnék. Kevesen tudják, hogy eredetileg vasi vagyok. Mondhatnám: "vazsi gyerek.." - ugyanis a Vas utcában születtem Budapesten, abban az évben, amikor meghalt Thomas Mann, James Dean, Charlie Parker. Mérleg vagyok skorpió beütéssel, kinaiban pedig kecske. Gyerekecske...