Nagy Horváth Ilona : Sors van

 

Kiürült minden,

elhallgattak az okos szavak.

Míg odakint elmélyült a csend,

valami zakatolt

folyton idebent:

– csak egy percet még.

Gondolatban megfordítottam

a nagy folyót,

és ráparancsoltam,

locsogja még fülembe neved.

 

Most hallom a hangod,

és egyszerre magukhoz

tértek félájult álmaim.

Felborult napok ugrottak talpra

délcegen,

és lélekszilánkok kúsztak

olvatag egymás felé.

De megváltoztunk, mondd?

És minden változott?

Vagy csak a képzeletem

játszik velem…

 

Bennem bolyongsz,

és szólongatsz szüntelen,        

faggatva hangos szívdobbanásaim.

Én pedig felelek rendre:

nem vagy, nem lehetsz 

már egészen nélkülem,

odébb jajgatva összekapartam,

mert partot ért

tisztára mosva

ez a feledni akart,

folyóba szórt szerelem

 

Mondd, hihetem-e,

hogy te,

aki szivárványt szerettél belém,

felém sóhajtasz megint,

s nem én gondolom

csak, hogy enyém

az a hang, ami szétszalad benned

eleven hirdetni mindenütt,

megátkoztál, megátkoztalak,

mégis szeretlek.

Mert ennek így kell lenni,

mondtad, sors van,

és nincsenek véletlenek.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:58 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.