Kavyamitra Maróti György : Álmodó, kicsiny kápolna 2.

 

Aztán rövid néhány éven belül az id? jelent?s és gyászos változásokat érlelt: el?bb hirtelen egymásutániságban meghaltak Rita szülei; szülei halála után újabb gyász érte: el?bb temetnie kellett férjét, az egykor vérn?sz? barmot, ki halálakor már tisztelte és szerette és megbecsülte asszonyát.
(A múlt azonban tán sosem múlik igazi múlttá, egykor volt b?neink b?nh?désre várnak: férjét egy régi ellensége ölte meg bosszúból.)
Eltelt egy év, és újabb – kevés híján – elviselhetetlen bánat szakadt Ritára: elhalt két kicsi fia is.
Mintha csak Isten nyitogatta volna a kolostor kapuját, tette volna szabaddá a kolostorhoz vezet? ösvényeket, mid?n eloldott minden földi köteléket.
Rita hozzáfoghatott, hogy beteljesítse régi álmát, immár kolostorba vonulhatott.

Azaz vonulhatott volna, ám amikor Casciában a Mária Magdolna ágostonos kolostorba jelentkezett, háromszor is elküldték a vágyott, szent hajlékból, mivel hogy özvegy volt, és nem sz?z.

 

Sötét téli éjszaka volt: Roccaporena dombokon lakó olajfáinak ágai közt gonosz szelek jártak; a szelek mindenhová befurakodtak, többször is kioltották Rita imaszobácskájában a gyertyákat.

A hölgy végül nem gyújtotta meg azokat többé: térdepelt csak a sötétben, meditált és imádkozott és reménykedett.

1407. novembere volt, kés? novembere, kevés híján decemberre fordult a kalendárium.

Könny? köpenyt borított Rita hálóruhájára, úgy térdepelt, és érezte, sejtette: csoda, csodák éjszakája van, dacára minden – olasz testét-lelkét – fagyasztó hideg szeleknek, télnek.

Szélroham söpört most hirtelen végig az éji dombokon, és kivágta a meditációs szoba ajtaját is; és a kintr?l besz?r?d? csekély holdfényben Rita három alakot látott belépni a szobácskába.

Sötét volt és hideg is, és fagykolódva könnyezett Ritánk szeme is, mégis: azonnal fölismerte a három belép?t.
Keresztel? Szent János, Szent Ágoston és toletinói Szent Miklós jöttek érte; jöttek és vitték éjnek idején, vitték ?t, be a kolostorba.

 

Ott pedig, ott a kolostorban egy napon (szép napon?), hogy Rita a feszület el?tt térdelt, imádkozott és magába mélyedve várt – igazából épp azt várta, ami történt aztán -, úgy érezte, hogy a töviskorona egy tövise az ? homlokába fúródott, és szúrta, tépte, vágta, égette homlokát.
Érezte, teljes valóságában érezte Rita Krisztus emberi szenvedését: mert hiába, hogy Isten egyszülött fia volt Jézus, csak emberként szenvedte el a korbácsot, töviskoszorú szörny? tövisszúrásait, tenyerébe és lábába vert szögek iszonyatát, bordái közé vágott lándzsa parázsló fájdalmát.


És Rita –  a mi Ritánk -, most egyet e végtelen szenvedések közül maga szenvedett el.

Úgy volt, úgy!
 Mély sebet kapott, amely kés?bb elmérgesedett: ama seb – miként egykor Philoktétész legendabeli sebe -, nem gyógyult be többé, és b?zlött: és e bel?le áradó szag miatt Ritát elkülönítették n?véreit?l; magányos szobában élte tovább éltének csodáit.

Mígnem betegsége, a szakadatlan böjtölés és a kolostori munkálkodás fölemésztették erejét; utóvégre nem tudott fölkelni többé, és…

 

Az 1447. esztend? július havának utolsó napja volt, forró nyárid?: senki sem csodálta volna, ha a városkörnyéki boglyamez?k lobbantak volna lángra a h?ségben, vagy ha az el?z? napok s?r? es?zései következtében megáradt hegyi patakok törtek volna a Városkára.

Ám semmi ilyesmi nem történt; vész nem fenyegette Casciát, amint azt a harangszóra összefutó lakosok nagy megkönnyebbüléssel látták.

Nem látták viszont – és ez már korántsem szolgált könnyebbülésükre – a harangozót sehol: a Mária Magdaléna kolostor kápolnájának harangját nem kongatta emberi kéz: maguktól indultak bimm-bammozásnak a harangok, és öblösen kongtak, kongtak szüntelen.

Senki sem értette Roccaporena (az utóbb Casciával egybeépült falucska neve volt ez, a kolostor tulajdonképpen itt állt) lakói közül, míg ki nem tárult a kolostor kapuja, és jajveszékel? apácák nem áradtak ki onnan, kiáltozva, sopánkodva:

„Meghalt! Meghalt a mi egyetlenünk, meghalt Rita n?vérünk!”

A csak kevesek által szívesen látogatott, és elfeledett nyolcadik kerület egykor szépen megépített, csodásra szépítgetett, de immár omladozó bérházai között álló kicsiny, kedves – tán szintén elfeledett – kápolna szép üvegablakairól meséltem le e történetet, e széphistóriát.

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.