45.
Mégis megtette!
A minap úgy hozta a helyzet, késő éjjel mentem haza.
Miközben zárom ki a kaput, nyitom a lakásajtót, szokásom szerint a szomszéd felé is elnézek. Aztán többször. Valami feltűnő… Igen, jövök rá: nem vibrál a TV-fény. Biztos kikapcsolta, szokásával ellentétben, mielőtt elaludt.
Másnap, igaz, későn keltem, közben a szomszédom elmehetett boltba, elutazhatott… Mit tudja az ember.
De késő délutánig nem látom.
Ám ekkor ketten érkeznek. Ismerem őket, jóba vannak szomszédommal. Ha nagyon magányosnak érzi magát, elmegy hozzájuk, néha fél napokat ott van. Köszönés. Néznek rám nagyon. Veszem a bátorságot, megkérdezem, kicsit tréfás hangütéssel: új szomszéd?
Nem várt bejelentéssel kezdi az asszony: szomszédom átvágta csuklóin az ereket. Hol van? Kórházban. Mikor történt? A hét végén. És hogy találtak rá? Ő maga telefonált, hogy jöjjenek gyorsan, mert elvérzik! ők jöttek, mentőnek, orvosnak telefonáltak…
Emlékszem, egyik beszélgetésünk alkalmával nagyon keserű hangot ütött meg a szomszéd. Hogy a család, egyetlen lánya, unokája, veje, mióta tavasszal itt voltak nála, azóta egy telefont meg nem eresztettek, megérdeklődni legalább, hogy s mint van? Nagyon nehezen bírja elviselni a mellőzést, az egyedüllétet… Már arra gondolt, véget vet az egésznek.
Heves tiltakozásomra biztosított, letesz szándékáról.
Azután arról beszélgettünk, jön a tél, az Önkormányzat kedvezményesen ad tűzifát, venni fog, s a télen ezzel ellensúlyozza a magas gázszámlákat.
Ennek a beszélgetésnek jó két hónapja.
És most, ha hazaengedik a kórházból, mit fog csinálni?
Hiszen még az sem biztos, hogy használni tudja a kezét.
46.
Áll a kapuban, és nézelődik. Szembeni szomszéd.
Jövök ki a házból, a közelben van dolgom.
Úgy tesz, mintha nem venne észre.
Odamegyek hozzá, kezelünk, s megkérdem: Hogy van?
Köszöni, nem jól.
Úgy három hónapja lehet, enyhe agyvérzés érte. Amíg kórházban volt, aztán rehabilitáción, meghalt az anyja. Most itt él a házban. Visszaköltözött, ő tudja miért. Leszokott a dohányzásról, italozásról. „Tizenöt kilót híztam.”
Kérdésemre válaszolja, hogy érezné jól magát, mikor a lába nem engedelmeskedik. Képtelen biciklizni. Pedig dolgozna… Egyebekről nem is beszélve.
Hány éves is vagy? Ötven?
Nem, annyi még nincs. Hatvanegyes.
Akkor még csak negyvennyolc? Elég baj…
Vádló tekintettel bólogat. Mit mondjak még?
Sóhajtva megyek a dolgom után.
47.
Egy világ dőlt össze bennem!
Persze, mások is vannak így, ha az ember valami olyasmivel szembesül, ami legszebb álmukat dönti romba. Amit a k?kemény valóság ellenében építgettek, szépítgettek eddig magukban.
Így vagyok én a költészettel.
Úgy rögződött belém: a költészet az írások Királynője. Roppant nehéz őt meghódítani. Sok-sok szabálya van. De ha sikerül valami mégis… Hát ahhoz foghatóan kevés teljes értékű öröm van a világon! A próza? Azt csak úgy odavetik a papírra…
Erre fel mit hoz a sors?
Egy írótársnak, novellája elolvasása után megjegyzem, ha versben írna, az mégis sokkal másabb lenne.
Visszaír kapásból: tévedek, a próza magasabb rendű!
A próza? Ugyan…
És jön a kérdése, ami fenékre ülteti bennem az érveim.
És a Nobel-díjakat kik kapják?
48.
Egyik tekintélyes hetilapunk főmunkatársa.
Még az elmúlt év őszén járt itt a községben, író-olvasó találkozón, mesélt, dedikálta könyveit.
Készültem. Kérdésekkel, kéréssel, könyveimből vittem. Nem naivul, úgy tudom róla, cikkei, riportjai, egyéb publikációi alapján, hogy toleráns, együtt érző, jóindulatú.
Amikor végzett mondókájával, úgy másfél óra múltán, s kérdésekre is válaszolt, dedikálni kezdte legújabb könyvét, és a régebben megjelentekből párat.
Legújabb könyvéből kevés példányt hozott – nekem már nem jutott.
De most nem erről lesz szó.
Dedikálás után oda mentem hozzá, bemutatkoztam. Elmondtam magam is író, költő vagyok, hoztam egy-két könyvem. Mivel írási alapján szimpatikusnak találom, szeretném, ha riportot készítene velem. Sokat tudnék mesélni életemről, a hallássérültekről, akármi. Megígértem, róla, a mai találkozóról írok riportot, meg is fog jelenni. Kötetem dedikáltam, e-mail címem, mobiltelefonom számát megadtam, kérve: SMS-ben értesítsen, hallástalanságomra tekintettel,
Megígérte, hogy újabb könyvét elküldi, riport-ügyben beszél a főszerkesztővel. Türelmem kéri.
Fényképes riportom megjelent.
E-mailben értesítettem, kérve visszajelzését, s hogy mellékletben elküldhessem írásomat.
Később még egy e-mailt menesztettem.
Azóta is hiába várom a választ, a könyvét, s hogy beszél a főszerkesztővel.
Pikantériája ennek a dolognak – aminek apropóján írom e jegyzetet -, az, hogy a hetilapban új sorozat indult, Láthatatlan társadalom címmel, mozgás-, hallás-, látássérültekről. Bármelyiket olvassam, hiányérzet van bennem. És lesz. Ki tudja, a sorozat okán? Az elmaradt riport miatt? Netán az elemi udvariasság teljes hiánya munkálkodik itt?
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:13 :: Adminguru
