Már napok óta nem hagyta nyugodni a gondolat. Mi lenne, ha most az egyszer az esze helyett a szívére hallgatna?
Hónapokkal ezel?tt kezd?dött az egész. Még tél volt. Reggel szokása szerint szaladt, hogy le ne maradjon a buszról, nehogy egy percet is késsen a munkából – az nem fért volna bele a mindig kiszámított életritmusába. Hirtelen eszébe villant, hátha Gábor néz utána az ablakból – s mint már évek óta mindig, hátrafordult , de nem látott senkit az ablakban – mint már évek óta… De azért a régi szokását nem hagyta el (talán nosztalgiából). Kapcsolatuk elején ez úgy zajlott, hogy ? visszanézett – föl az els? emeleti nagy ablakra – ekkor meglibbent a kék tüllfüggöny, felt?nt férje sziluettje, ahogy mosolyogva búcsút intett. Mintha örökre váltak volna el… Az évek elkoptatták a kis játékot – Gábor már nem is vett részt benne -, ilyenkor már nyilván a reggeli híradót nézte a tévében, és eszébe se jutott integetni neki. De ? azért mindig újra és újra visszanézett, reménykedve, hátha… De ma reggel sem, hiába is leste – így viszont nem vette észre a szinte hangtalanul a járda mellé sikló fehér Ford nyíló ajtaját, és sikeresen neki is ütközött az épp kiszálló férfinak. Pillantásuk összeakadt – hirtelen bennrekedt az épp kikívánkozó indulatos kifakadás. A férfi mélykék tekintete egyszer?en nem engedte kibukni a szavakat, melyek nyelve hegyét csiklandozták. Néhány másodpercig belemélyedtek egymás szemébe, a leveg? szinte sistergett köztük. Ilyet még soha nem tapasztalt, megérintette az idegenb?l áradó elementáris kisugárzás. Alig tudott felocsúdni, zavartan elnézést kért, a férfi szintén mosolyogva szabadkozott… Aztán eszébe ötlött a busz, így felfokozott tempóval igyekezett a sarkon túl lév? buszmegálló felé. Még épp odaért, felugrott, majd sietve a hátsó peronra ment, lesve a kikanyarodó buszból, hátha még meglátja alkalmi „ismer?sét”, de az már elt?nt valamerre, csak a kocsi állt még mindig ott.
Egész nap nem tudott szabadulni a mélytüz? szempár emlékét?l. Utólag azt is megállapította, hogy nagyon kellemes, férfias arcszeszt használ, azt is egész nap érezte. Nem is tudott rendesen koncentrálni a munkájára – és ez megrémítette –, ?, a mindig felkészült munkaer?, id?nként azon kapta magát, hogy csak bámul a leveg?be, meg se hallja, ha szólnak hozzá. Hazafelé menet a busztól átpillantott a másik oldalra, ahol reggel a kocsi állt, de most üres volt az a hely. Mire is számított?
Otthon a kötelességtudattól hajtva gépiesen elvégezte a napi teend?ket, persze Gábor észre sem vette, hogy most meg sem próbálta elmesélni a napja eseményeit. Máskor legalább kísérletet szokott tenni rá… Mondjuk, ezen nem lep?dött meg, már régóta nem egymással, csak egymás mellett éltek.
Az éjszakája elég nyugtalanul telt. Lépten-nyomon felriadt, s mikor sikerült végre elaludnia, akkor is zavaros álmok gyötörték, középpontban a kedves idegen mélykék tekintetével.
Másnap reggel meglep?dve tapasztalta, hogy a fehér Ford ismét ott parkol ahol tegnap látta. Közelebb érve azt is észlelte, hogy a gazdája benne ül – most nem szállt ki, csak kedvesen mosolygott rá. Valahogy megérezte, hogy most miatta van itt, talán a szeméb?l olvasott ki valamit, de ett?l hirtelen olyan jókedve kerekedett, hogy miután ? is visszamosolygott, továbbhaladva dudorászni kezdett egy kis dalocskát. Nem is tudta, mikor fordult el? ilyen utoljára… A munkanapján szinte csak „átlebegett”. Otthon ismét a szokásos közöny fogadta, de ez most nem esett rosszul, szinte észre sem vette. A gondolatai máshol jártak. Az éjszakáját megint zaklatott álomképek zavarták meg, munkába indulva pedig már nem is csodálkozott rajta, hogy az ismert kocsi ismét ott áll, ahol az elmúlt napokban minden reggel. Már ? is messzir?l, kedvesen mosolygott a férfira, és az most már nyíltan, egyértelm?en ?t figyelte. Így múltak a napok, majd a hetek – minden reggel ott állt a kocsi, a b?völ? szempár minden reggel végigkövette, ahogy kilép a kapun, végigsiet az utcán (most már szeme sarkából ? is az idegent figyelve), majd befordul a sarkon, a buszmegállóhoz.
Aztán egy napon, miután végzett a munkával, és siet?sre fogva lépteit a munkahelye kapuján kilépett, csodálkozva vette észre a túloldalon a jól ismert kocsit, benne a kedves idegennel. Az, mikor megpillantotta ?t, kiszállt és mosolyogva elé lépett.
– Ne haragudjon, de ha már ilyen „régen” ismerjük egymást, elvihetem?
Tulajdonképpen csak néhány pillanatig gondolkodott az ajánlaton – végül is ez nem jelent semmit. Hazaviszik, ezzel még nem követ el semmi b?nt. Beszállt a kocsiba, olyan természetességgel, mint aki hazatalált, mintha világéletében emellett a férfi mellett lett volna a helye. Összemosolyogtak, de nem szóltak semmit, szavak nélkül is érezték, ennek így kell lennie. Innent?l kezdve naponta megvárta a munkahelyénél, másnap össze is tegez?dtek.
– Lovas Viktor vagyok – mondta a férfi. – Én pedig Endr?di Csilla, szia – és puszit váltottak.
Teltek a napok, pokoli jól érezte magát a b?rében, már m?szak vége el?tt egy órával teljes extázisban volt. Pedig a tegez?déskori puszin kívül nem történt semmi bizalmasság köztük – mégis úgy érezte, ezt az embert rendelte neki a sors, vele le tudná békében élni az életét. Gábor egy hatalmas tévedés volt.
Február vége felé (épp a születésnapja közeledett – 29-e, ez az ? formája, szök?nap) beültek egy kávéházba, Viktor már napok óta célozgatott rá, hogy van egy barátja, aki elutazott fél évre külföldre, és a lakását rá bízta, akár fel is ugorhatnának, ha ? is úgy akarná. ? nem tudta igazán, mit is akar! Mondta, majd átgondolja. Ez súlyos döntés lenne a részér?l, hisz nem csalta meg soha a férjét. A vonzódása a férfihoz, mondjuk, afelé hajtotta, hogy igent mondjon…
Ahogy kifelé tartottak a presszóból, tekintete a kocsi rendszámára tévedt. Meglep?dött, eddig nem is figyelte. Most nevetve mondta „lovagjának”: – Látod, a sors is hozzád rendelt engem. Hisz a rendszámod is engem idéz. ECS 229 – a monogramom, és a születési dátumom. Ezen jót nevettek, de aztán elkomolyodva elhallgattak. Tényleg, ez nem lehet véletlen, hisz mindketten hittek benne, semmi nem történik véletlenül. Aznap nagyon elmélázva ülték végig a hazáig vezet? utat…
Csilla ett?l kezdve hetekig rágódott a férfi ajánlatán, hisz Gáborhoz már a megszokáson és a papíron kívül semmi sem kötötte.
Aztán egy március végi napon megérlel?dött az elhatározás benne. Végre eldöntötte, ma megteszi, elmegy vele. Ennyi neki is jár! A munka végeztével, kilépve a kapun csodálkozva látta a túloldalon a megszokott helyen az üres parkolóhelyet – Viktor még nincs itt… Tétován elindult az utca eleje felé, idegesen nézegetett jobbra-balra, nem figyeli-e valaki, miért is nem indul már haza, hisz máskor a Ford, benne Viktorral már ott várta, ? csak beugrott, és indultak is. Eltelt negyed óra, majd még egy fél – nem volt mozgás az utcán –, csak ? sétált fel-alá, egyre idegesebben, nem tudta mire vélni a dolgot, hisz az utóbbi másfél hónapban kivétel nélkül el?bb volt ott a férfi, mint ahogy ? végzett. Ha pedig valami közbejött volna, biztos megcsörgeti, nem hagyná nyugtalankodni, ebben biztos volt! Eltelt újabb tíz perc, nem tudott tovább várni. Ha a nagy elhatározását nem valósíthatta meg, haza kellett mennie, mert nem akarta, hogy Gábor id? el?tt gyanakodni kezdjen. A mára el?készített alibit – hogy összefutott gyermekkori barátn?jével, Gittával, beültek egy kávéra a sarki presszóba, s a nagy beszélgetésben elszaladt az id? – nem akarta most elsütni, kell az még jobb napokra.
Hazaérve Gábort persze a tévé el?tt találta. Épp valami hírm?sor ment, ki tudja melyik csatornán. Férjének jó szokása volt, hogy folyton váltogatta. Ahogy a képerny?re pillantott, egy közúti baleset képeit mutatták. A riperter éppen azt taglalta, hogy szinte elkerülhetetlen volt a kamion és a személykocsi ütközése, a személyautó sof?rje azonnal meghalt.
? csak nézte-nézte a képet… A kamera épp az összeroncsolódott fehér kocsit mutatta. A képmez?be lassan beúszott a rendszám. Nem tudta levenni a szemét róla – az oly jól ismert bet?-szám kombinációról! Gábor szólt is valamit hozzá, de ? csak meredten nézett, majd lassan elkezdett csorogni szeméb?l a könny.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.12. @ 06:38 :: Havas Éva