Süveges Zsuzsanna : A szerep

És ? személyesen választott ki engem, hogy eljátsszam ?t. Ragaszkodott hozzá. Nem is ismer! …Ráadásul meg kell látogatnom. Most!

 

Nem hiszem el! Miért pont engem kellett kiválasztani? Egyértelm?, hogy ezt a szerepet nem rám szabták. Képtelen vagyok eljátszani, bárhogy is er?lködöm. Most is minden egyes utasítást pontosan betartottam, nem hibáztam, mégis csak annyit tudott kinyögni az a drága ember: “Ez nem elég”. Nem elég! Azok a lökött libák is biztos rajtam vihogtak. Úgy fölment bennem a pumpa, azt hittem, mindjárt gutaütést kapok. ? meg csak áll ott, mint egy sóbálvány, egy szót se szól, nem véd meg, legfeljebb egy félmosollyal tudta jutalmazni, hogy mást se teszek, csak az ? kedvében igyekszem járni. Hány éve is pátyolgatom a lelkét, tartom a hülyeségei miatt a hátam?

És persze menjek el, találkozzam Vele. Úgy beszélnek Róla, mintha ? lenne az Atyaisten. Nem kellene ennyire odalenni érte csak azért, mert már életében színdarabot írtak róla! És ? személyesen választott ki engem, hogy eljátsszam ?t. Ragaszkodott hozzá. Nem is ismer! Nem azért választott ki, mert olyan jó színész vagyok. Nem! Csak és kizárólag azért, mert hasonlítok rá. Ráadásul meg kell látogatnom. Most!

Esik a hó. Szinte ki se látni a busz ablakán. Sötét van, bent meg égve hagyta a drága sof?r úr azt az átkozott lámpát, így nem látok ki. Csak magamat látom az ablakban. Utálom látni magam. Támasztjuk egymást a tükörképemmel. Csak magamra támaszkodhatok. Hah!

Még rendesen szunyókálni sem lehet. Hiába bújnék a függöny mögé, két lepcses szájú vénasszony épp a helyi híreket tárgyalja. Kit érdekel, hogy éppen ki kit vett el, hagyott faképnél, rontott meg, rabolt ki, vert meg?! Végre elhallgattak. Úgy látom, leszállnak. Már csak hárman vagyunk a buszon.

A sof?r bekapcsolta a rádiót. Egész jó ez a kis zene. Ha ügyesen árnyékolok a függönnyel, még az ablakon is kilátok. Szeretem nézni a tájat, közben zenét hallgatni. Kicsit elfedi a kellemetlen gondolataimat. Így elviselhet?bb…

Hát, ez sem tartott sokáig. Hírek. Robbantás, árvíz, gyilkosság, betörés, akció, horror, katasztrófa… Miért nem tudunk végre békében egymás mellett élni? Miért nem veszik már észre magukat az emberek? Mindent tönkreteszünk magunk körül. Elég! Mindjárt szétrobbanok!

Végre megérkeztünk. Mit is mondott? A kórházzal szemben, nyolcas szám. Micsoda szörny? környék! Ez a szag is. Döglött galamb, szemét, emberi és állati ürülék. Gy?lölök idegen helyre menni. Egyedül. Keresgélni, kérdez?sködni, udvariaskodni, feszengeni. Fujj. Nem maradok sokáig. Biztosan nem. B lépcs?ház. Azért jó lesz már bemenni. Fázom. Ez zárva van. Keresem a cseng?t… Már nyitja is az ajtót, pedig még nem is csengettem. Honnan tudta, hogy már itt vagyok?

Na, ez a harmadik. Az ajtó félig nyitva. Már várt, ott áll kis virágos otthonkában. Tühtig kis néni. Beinvitál. Belépek a lakásba. Savanyú öregszag. Ezt gy?lölöm. Szabadkozás. Köszönöm, nem kérek. Tényleg, ne fáradjon a néni. Na jó, de csak egy kicsit. Egy kis tea nem árt, úgyis átfagytam.

Kicsoszog a konyhába, én lepakolok. Olyan ez a lakás, mint egy lomtár. Mennyi könyv! Képeslapok, levelek hevernek szerteszét, kis szelencék, faragott figurák: elefánt, macska, zsiráf, majom… Helyesbítek. Inkább olyan, mint egy régiségbolt. Keleti varázs. Szeretem azoknak a boltoknak a hangulatát. Mindig megnyugszom, ellazulok t?le. Egy fénykép díszes fakeretben, fiatal lányt ábrázol. Ha nem tudnám biztosan, hogy nem én vagyok…

– Látom, rátalált a képemre, kedveském. Most már érti? Ha már voltak olyan bolondok, hogy színpadra vitték egy szerencsétlen kis senki történetét, aki világéletében mást sem tett, csak sodortatta magát az eseményekkel, hát legalább olyan játssza el, aki egy kicsit hasonlít rá. És maga, kedveském olyan, mintha az ikertestvérem lenne, persze jóval fiatalabb kiadásban.

Nem semmi a néni. Csak úgy árad bel?le a der?, a kedvesség. Nem is rossz. Leül az ágyra, csendben kortyolgatjuk a teát. Mmmm… Ez finom.

– Ugye finom, drága? Az unokám hozta Kínából. Nincs már nekem semmi más szórakozásom, csak a teázgatás, meg a nézel?dés… Ott szoktam ülni az ablaknál abban a fotelben és nézem az embereket. Rohannak. Ez már nem az én világom. Pedig most már szabad lehetnék. De már kés?. El?ször a családom rabja voltam. Azt tettem, amit mondtak. Aztán fellázadtam ellene, mentem a saját fejem után, követtem, amit az igazságérzetem diktált, és lám, a börtönbe vezetett ez az út. Sosem voltam szabad. Most a lakásom a börtönöm, és a betegségem a börtön?r. Egyszer voltam igazán szabad. Egy hétig. Életemben el?ször mentem nyaralni. Tudja, azel?tt volt egy nagy szerelmem, de elköltözött. Egy darabig még leveleztünk, de már nem tudott tovább várni rám. Aztán elutaztunk oda, ahová ? költözött. Vártam. Tudtam, hogy szinte lehetetlen, hogy találkozzunk, de én bíztam benne. Minél közelebb kerültünk a városához, annál jobban figyeltem az embereket, hátha megpillantom. Nem akartam elszalasztani. Éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Néztem a csillagokat – ? is ezt látja! – és végre el?ször igazán, tiszta szívb?l imádkoztam. Éreztem, hogy még nem felejtett el, próbáltam gondolatban üzenni neki. Másnap begördült a buszunk a városba, ahol lakott. Húsz perc! Ennyi a pihen?id?. Ennyi volt az élet… Végigrohantam a központon, igyekeztem minden apró részletet az emlékezetembe vésni. Most azt látom, amit ? szokott, azt a leveg?t szívom, amit ? is! Rohantam vissza a buszhoz. Hát lejárt az id?. És akkor, ott, a busz mellett szembejött velem! ? volt az! Három perc. Ennyi id?nk volt beszélgetni. Csoda történt. Találkoztunk. Ezt soha nem felejtem el. Akkor úgy éreztem, minden lehetséges, csak akarni kell. Igazán. Szívb?l. Aztán…

Jesszusom… Annyira magával ragadott a mese, a néni, a bel?le sugárzó optimizmus, hogy lekéstem a buszomat. Nem baj, valahogy majdcsak megoldom. Mikor is megy a következ?? Hogy csillog a szeme! Költészetr?l beszélgetünk, filozófiáról, az életr?l általában. Milyen intelligens! Már nem is érz?dik a köztünk lév? korkülönbség. Mintha barátok lennénk. Nevetek. Mikor nevettem utoljára ilyen önfeledten? Csengetnek. Majd én. Kinyitom az ajtót. Döbbent arccal áll el?ttem egy régi ismer?s.

– Hát te… Mit…? Én…

Bejön. A néni csodálkozik. Nevetve néz a szemembe: Ugye? Kicsi a világ!

– Igen… 

Aztán elmeséljük neki rövidke ismeretségünk történetét. Egy vidám este, romantika, telihold, egy pohár Debr?i, szemezés, tánc az utcán, Edith Piaf: Mylord, hazakísérlek, és nincs tovább… Elmúlt éjfél is, az utolsó buszom is elment. Erre nem készültem föl. Nem baj. Senki sem vár otthon. Hát beszélgetünk hajnalig. A néni már alszik. Mi az ablakból lessük a napfelkeltét, dudorászunk, nézzük magunkat a másik szemében, suttogva beszélgetünk, hogy fel ne ébresszük, vagy csak hallgatunk, egyre hosszabban, és tudjuk, hogy most már nem lesz vége. Együtt megyünk el innen, szabadon, véd?burokkal körülvéve, minden rossztól védve, egymást nem eresztve, ketten.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Süveges Zsuzsanna
Szerző Süveges Zsuzsanna 19 Írás
Szekszárdon születtem 1978-ban, Rónai Zsuzsanna név alatt. Dunántúli sváb családban nevelkedtem, körülvett a zene, tánc, irodalom és a nyelvek szeretete.