Süveges Zsuzsanna Szerző
Vezetéknév
Süveges
Keresztnév
Zsuzsanna
7 év Nincs Komment

 

Kinn a tavasz már ébred,
nap süt az illatos kertre,
botladozón nekikezdi,
lüktet a vér ereinkbe.
Összetört daktilusokkal,
pam-para pam-para pamm pamm…
Szó keres szót, jön a nappal
rímtelen éjeket váltva,
lendül a szív a tavaszba,
kis szoba négy fala zárka.

——————-

A daktilus: -UU

Egy szótag hosszú, ha a benne szereplő mgh. hosszú, vagy ha a benne szerplő rövid mgh. után kettő vagy több msh. következik. Ezért aztán a te írásodban nincs túl sok daktilus, ellenben ha az nincs, hát semmi sincs, hiszen voltaképpen nem szól igazán semmiről, a rímei pedig elég rosszul szólnak, némelyiket nem is nevezném jó szívvel rímnek.

7 év 7 komment

És jönnek végre mind:
a SZÉP emlékek…

…bicebóca léptek
az első hóban kint,
apám tenyerének érdes érintése,
az első szivárványszín szappanbuborék,
hogy a hegytetőn sokkal kékebb a kék,
a fákon érő madárberkenye,
az első majdnem-csók,
egy hosszú vonzalom,
sírni végig haza a vonaton,
és a régen várt levélnek minden betűjét
lassan, egyenként olvasva,
utána hason a Brontё-t
a díványon, és a szökőkút tarka
vízcseppjei a gesztenyék alatt…
Végre újra velem tartanak.

 

 

/2013. 01.08./

7 év 5 komment

 

Markoltam szorosan életem.

Minden atomját, el ne szálljon.

Fogcsikorgatva, lila ujjakkal,

nem szabad még egyszer fájjon.

Nem engedem. Most nem.

Nem most.

Szám összeszorítom.

Akkor vettem csak észre,

érintésedre

ujjaim lassan szétengedem…

Színes hímpora csillog a fényben,

szárnya rebbenőn megérint.

Szélvihar támad a fellegekben.

Fáj.

De dobog a szívem.

 

10 év 5 komment

Nyílik a szem, ködben a táj,
koppan a jégen, fárad a láb,
ritmus a szívben, szembogarában
zúg tova város, hajnali táj.

 

Új nap, ha virrad, járod a táncot,
fárad a szív, és fárad a láb.

 

Sárga a hold, szebb sose volt,
nyugszik az ágyon, éled a vágy,
Nap süt az égen, kis szoba lángol,
csillog a város, katlana forr.

 

Új nap, ha virrad, járod a táncot,
fárad a szív, és fárad a láb.

 

B?rhöz a b?r, szájra a száj,
otthon az otthon, semmi se fáj,
élete végre sorban a polcon,
nyugszik a szív és nyugszik a láb.

11 év Nincs Komment

…zuhanni kezdek a Tó felé, egyre sebesebben közeledik a vízfelszín, zuhanok, oly hirtelen, mint mikor álomból rémül fel az ember, összerándulva; aztán, mintha megállította volna valaki a képet, a víztükör felett pár milliméterre megállok, majd lassan eggyé válok higanyszer?, tükör-önmagammal…

 

Hanyatt fekve a simogatóan puha, valószer?tlenül, fényl?n zöld gyepágyon…

A bankett másnapjára virradó reggel óta nem éreztem ilyen békét, der?t, elégedettséget…

Kivéve, hogy most senki nem fekszik mellettem a f?ben.

Kíváncsian fölém hajol két bágyadtrózsaszín virágkehely, szirmuk végén apró méhek. A finom, fátyolszer? levelek között; s?t, azokon keresztül is látom az égen vitorlázó sárkányokat, lebeg? tündérkéket és mesefigurákra hasonlító bárányfelh?ket…

Itt megállt az id?…

Nem akarok visszamenni, itt olyan csodásan nyugodt minden. És döntenem sem kell… Nem kell döntenem a babáról, sem semmiféle kapcsolatosdiról.

Pedig el?bb-utóbb teljesítenem kell az utolsó feladatot, amit?l a legjobban rettegek, és vissza kell térnem a kétségeim, félelmeim közé. Tudom, mert ez a végzetem. Mert igenis létezik végzet, nem, VÉGZET, így, nagy bet?kkel, most már biztos vagyok benne. Hiszen, ahogy a fekete hölgy (a „tündérkirályn?”, az álmok ?rz?je) is mondta, ez a sorsom, a végzetem, hogy meghozzam értük a legnagyobb áldozatot, amit ember tehet…

Már tudom ittlétem okát és célját. Most, hogy tudok már mindent, olyan egyértelm?nek t?nik, olyan magától értet?d?nek! Miért nem jöttem rá magamtól? Amikor a tündérkirályn?, visszatérése éjjelén (szép lassan mindannyian visszatértek, lassan helyreállt a rend, újra varázslat borította csillogón a tájat) elmesélte, nem akartam elhinni, hogy ilyen egyszer? az egész.

– Csupán arról van szó – zengte borzongatóan mély hangján -, hogy felborult a rend. Mindig volt rossz, gonosz a világban. Mindig voltak katasztrófák, járványok, zsarnokok, háborúk, nyomor, éhínség és szegénység. Ott volt, érezhet? volt mindig az irigység, a hatalomvágy, a féltékenység, a rosszindulat, gyanakvás, törtetés, ármány.

De álmaikban mindig ott volt a remény, a csoda, a béke, nyugalom, szerelem. A mi feladatunk ?rizni álmaikat, hogy a legnehezebb id?kön is átsegítsék ?ket, vagy megszólalhasson lelkiismeretük, mikor már úgy gondolják, végleg elhagyta ?ket a józan ész.

– De mégis, mi történt? Rám mért volt szükség? Mért t?nt el minden, mindenki? Mért volt tele álmokkal a fejem, idegen álomképekkel? Ezt mért nem tudtátok helyrehozni?

– Ó, tudod te azt nagyon jól! – mérgesen zengett hangja, orkán, mindjárt elsöpör, több mint türelmetlenül, mint rossz diákot feleltet? tanáré, de párja lágyan végigsimított tollpelyhes hátán, megrebbentette szárnyait, az izmok lágyan vibráltak vállán, sóhajtott, majd csendesebben folytatta. – A közöny, a szürkeség, a túlzott racionalitás, a tompaság ellen semmit nem tehetünk. Hiába küldtünk követeket, csodás m?vészeket, briliáns mesél?ket, hihetetlen feltalálókat közétek, mégis közönyösek maradtatok… Hihetetlen, néha milyen fafej? társaság a tiétek! Legszebb, legnépszer?bb meséitek, fantasztikus festményeitek, ezer-és ezer látványosnál látványosabb filmetek szól arról, hogy a közöny, a szürkeség, sótlanság, fantáziátlanság mit tehet az emberrel! EZ az önpusztítás legegyszer?bb receptje… De most már te is tudod. Mivel a közömbösnek nincsenek álmai, nem férk?zhetünk a közelébe. Szükségünk van olyanokra, mint te, hogy az ? álmaikat is összegy?jtsék. De egyre kevesebb ilyen embert találunk. És kellett, kell valaki, aki átsegít minket, átsegít titeket a mélyponton, hogy minden újra a helyére kerüljön.

És miel?tt megkérdeznéd, igen, többször volt már ilyen a történelmetek során. Gondolj csak bele…

Jó pár nap eltelhetett az óta a beszélgetés óta…

A nappalok és éjszakák itt szükség szerint váltják egymást, attól függ, aludni, pihenni szeretnék-e, vagy csak a felh?ket bámulni, az álmok között megmártózni, vagy lebegni a tündérekkel a fák fölött…

Tudom, érzem, eljött a nagy nap, nem húzhatom, nem odázhatom már tovább…

Hirtelen ötletem támad: mi lenne, ha megpróbálnék megszökni? Nem adhatom fel ilyen könnyen!

Ha beszaladnék a fák közé, minél messzebb a Tótól, ott már biztonságban lennék… Inkább a halál, mint ez az utolsó feladat, hisz tudom, soha nem térhetek vissza ebbe a csodás világba… Így, ebben a formában legalábbis nem…

Bárcsak itt lehetne ? is velem! Itt maradnék Vele, örökre! Boldogok lehetnénk végre, mindenféle z?rök nélkül! (Magad sem hiszed el ezt a zagyvaságot igazán, ugye? Ez ?rültség! Hova menekülnél? – hallom, tán a fejemben, csilingelni… Óh, bolond tündérféleségek!)

Szorosan lehunyom a szemem…

Már látom is, ahogy rohanok le a dombon, végig az úton, az erd? felé…

Felnézek, és már meg is történt, most történik…

Min csodálkozom? Hát hol vagy, bolond lány? Itt, azon a helyen, legyen bár mennyország vagy pokol, ahol minden megtörténik, minden megtörténhet, bármire is gondolsz, bármit is képzelsz magadnak… Gondolataid nem rejtheted el örökké, ahogy örökké nem futhatsz, nem menekülhetsz magad el?l…

Rohanok hát, az erd? felé, ismer?s a jelenet most érzem, minden idegszálammal érzem a vészjósló örvényt, a langyos szélvihart, amit?l hosszú hajam valószer?tlen helyzetben a fejem fölött kavarog… Tudom, ha elérem az erd?t, biztonságban leszek…

És tudom, hogy nem fogom elérni, soha…

Máris megragad két er?s kéz, felemel, és a Tó felé repül velem…

Félelmemnek vége, végre vége az ellenkezésnek, elernyedek, átadom magam a repülésnek, átadom magam a végzetemnek, mert ÍGY VAN MEGÍRVA!

Mire ezt végiggondolom, és mire megnyugszom (ó, milyen jó is az a vihar el?tti csend, mozdulatlanság, a lassított-film-effektus, a lebegés…), zuhanni kezdek a Tó felé, egyre sebesebben közeledik a vízfelszín, zuhanok, oly hirtelen, mint mikor álomból rémül fel az ember, összerándulva; aztán, mintha megállította volna valaki a képet, a víztükör felett pár milliméterre megállok, majd lassan eggyé válok higanyszer?, tükör-önmagammal, hogy részese legyek az utolsó, egyben legnehezebb feladatomnak.

Szembe kell néznem önmagammal.

Megint zuhanás, de ez most másféle, inkább amolyan bels? zuhanás.

Hirtelen helyrezökkenek, a saját testemben, egy gyönyör? lovon, hatalmas, ódon, ablaktalan várkastély felé tartok. A vár (börtön?) er?s k?falán sehol egy kémlel?nyílás, vagy ablak… Messze, fenn, a bástya tetejéhez közel, egy erkély, onnan int felém egy vörös palástba bugyolált király (Tudom, hogy király, fején korona, kezében jogar; tudom, hogy rám vár, mert… Csak úgy tudom, és kész… Így szokott lenni…)

Ismerem ezt az alakot, mégsem tudom, ki ?. Az álmaimban rendre megjelenik, vezet engem, mikor eltévedek. Sose láttam igazán az arcát, csak azt tudom, hogy sz?ke, göndör tincsei vannak, és csokoládébarna szeme… Az utolsó álmom, ami róla szólt, maga volt a káosz. Sértegettem, sértegetett, elmesélt egy történetet, illetve mutatott egy képet, és elt?nt… Ennek az álomnak már öt éve. Csak most értettem meg a képet. A királyról, és a ráboruló sötétségr?l, üres, néma, közönyös éjszakáról. Vészjósló, langyos fuvallatról, ami kiolt minden fényt…

Ott áll fenn, és rám vár. Érzem, nem vagyok egyedül, támogatást kaptam a nehéz feladathoz: körülöttem régi ismer?sök, azok lelkei, akik eddigi életemen átsegítettek. Mosolyognak, suttognak…

Közeledek a várfalhoz, az eddig csupasz k?falon egyre élesebb körvonalakat látok: egy felvonóhídét, ami pár pillanattal kés?bb a lábam el?tt csapódik a porba, szabad utat engedve be, a várba… Nem tudom, mikor szálltam le a lóról, nem tudom, hová lettek a lovak, nem tudom, mért lep?döm meg még ezen…

Üres, csupasz falak, hosszú k?lépcs?, itt-ott a fordulóban ajtók. Mindegyik más, nincs két egyforma; egy a közös bennük: egyiken sincs zár, se kilincs…

A faajtó szinte vonz magához, jobb kezemmel finoman végigsimítom, az ajtó új világra nyílik, és enyém a kincs, a tudás kincse…

Jobb tenyerem már nem az ajtón, hanem egy faasztalon nyugszik. Ismerem ezt a jelenetet. Az érettségi bankett el?tt, a kis pincében, a kedvenc zugunkban ülök Vele, óh, emlékszem már minden egye rezdülésre… Milyen boldog voltam; épp mutatom neki az eljegyzési gy?r?t, amit Leend? Exférjt?l kaptam. Jaj, miért nem állított meg akkor, mért nem rabolt el?

Mennyi bajtól megóvott volna, ha akkor figyelmeztet, az én fényes páncélú lovagom, a Test?rök Test?re, az Egy Muskétás, ahogy Ex nevezte, gúnyolta – mert mindig engem védett, bármi áron.

Amit még akkor nem tudtam – vagy nem akartam látni -, most már látom: keze óvón jegygy?r?mre borul, látni sem bírja, h?séges, óriási, csokibarna szemeiben szomorúság, vágyakozás. Muskétásom tudja, boldogságomért meg kell tennie valamit, amit nekem nem mondhat el, de értem képes mindenre, még arra is, hogy boldogságot hazudjon.

Exem megfenyegette, kedvesen megkérte, táguljon a közelemb?l, ha jót akar. Ezt azért tette, mert már akkor érezte, hiába ? a csinosabb, fényesebb páncélú, a páncél nem minden, ha nem dobog mögötte igaz szív…

Kihátrálok a jelenetb?l, majd megszakad a szívem…

Egy másik ajtó felé fordulok. Vörös bársony borítja. Tudom, ó, jól tudom, hogyne tudnám mi lapul mögötte, de ehhez most nincs még er?m… Majd a végén…

Jobban vonz az a zöld… Ahogy közelebb érek hozzá, tekerg? indákat látok, amint hozzáérek, gyönyör? fehér, óriástölcsérek bomlanak ki rajta, majd utat enged: a zöld alagúton keresztül illatozó tavaszba lépek. Egy négy évvel ezel?tti jelenet részese vagyok. Épp magam mögött hagyok mindent, ami fájt, egy új életet készülök kezdeni, távol mindent?l, mindenkit?l. Vonz az idegen, az ismeretlen.

Akkor úgy hittem, könny? lesz a búcsú. Gy?löltem azt a kopár, szürke tájat. Sose volt igazán otthonos otthon nekem. És tessék… Utazásom el?tt pár nappal a tavasz csodát tett, a táj varázslatos édenkertté változott, az orgona illata szinte megbabonázott, gúzsba kötött. Olyan volt, mint egy próbatétel: igazán, minden idegszáladdal kívánod ezt a változást?

Ülök a vonaton, nézem a zöld, sárga, lila ruhába öltözött, nyuszi- és ?zikemintás tájat, a szívem nagyot dobban: mi lenne, ha mégis…? Kezem véletlenül az államon végighúzódó sebhelyre téved, szívem megkeményedik, tekintetem elborul…

Nem… többet nem veszem be ezt a mézesmázos bódítást senkit?l, semmit?l… Mintha hirtelen lerántottam volna a rózsaszín szemüveget, annak látom a tájat, ami valójában. Tájnak. Tavaszi tájnak.

Hátrébb lépek, az ajtó bezárul. Most már szeretném visszakapni azt a mindent szépnek látó szemüveget. Még él a kísértés, de tudom, jobb így nekem, így tényleg a szépet látom szépnek. Hisz ez volt életem csapdája, én rontottam el magamnak, és b?ven megfizettem ezért a hibáért.

Valóban újra át kell élnem azt a fájdalmat? Nem a fizikaira gondolok. Az elhanyagolható. Elmúlik.

Hát jó. Essünk túl rajta: Dühösen nekicsapom az öklöm a vérvörös, párnázott ajtónak. Ahelyett, hogy megállna, tovább süpped a bársonyborításba, mígnem az teljesen elnyeli a karom, majd engem is…

Szörny?ség kívülr?l látni a saját szenvedésem. Bénán fekszem, fejem furcsán kifacsarodva, félig nekitámasztva az ajtófélfának, felette vérvörös vonal jelzi, hogy csúsztam le. Arcom vérben ázik. Köröttem üvegcserepek. Lábam görcsösen rángatózik. Tudom, mi történt, mi történik. Hidegen, józanul szemlél?döm, máshogy hogyan bírnám üvöltés nélkül ezt a barbár pusztítást? Hisz most hal meg a kisbabám. Nem csak az ? élete ér épp véget. Pár utcával arrébb a rend?rök épp most viszik el az Exet. És a dühít? az egészben: volt jele. Voltak jelek. És mégis bíztam a változásban. Bíztam a józan észben, hogy rádöbben: ha kiolt egy életet, nem ússza meg életfogytig nélkül.

Nem tudom, örültem-e fél évvel kés?bb az özvegységnek. Ironikus: megkéselték.

De tudom, hogy akkor, vérben ázva, az els?, amit megláttam, az Egy Muskétásom ?zikebarna szeme volt. Mint oly sokszor, akkor is ? mentett meg, ült mellettem a ment?ben, kés?bb a betegágyamat ?rizte.

Nem, ez túl fájdalmas, kihátrálok…

Ez megint csak azt támasztja alá, milyen vak voltam. Ha akkor azt választom, akit kell… Nem, ennek így kellett történnie, hogy az lehessek, aki most vagyok. Hogy tudjam értékelni, amim van…

Ó, én balga, hát mit tettem, nem épp az ellenkez?jét? Mért nem láttam ezt eddig ennyire világosan? Ilyen az ember. Csak azt nem veszi észre, ami az orra el?tt zajlik.

Hiszen most is ugyanazt teszem, mint az esküv?m el?tt. Vakságomban letagadom az igazi boldogságot.

Itt az utolsó ajtó. Márvány, hideg márvány. Jól esik a h?vös érintés, nekid?lök, a homlokomat az ajtónak simítva h?sítem.

És el?ttem az éj…

Homlokom a márványoszlopnak támasztom, már egy fél órája állok így, nem hiszem, hogy van merszem belépni az ajtón. Itt maradok örökre a tornácon, gyönyör?, klasszicista álom, hideg, kimért, és mégis kecses, könnyed. Figyelem az erd? zajait, érzem az illatokat… Másképp fáj, mint a búcsú napján.

Ez a visszatérés fájdalma.

Megkönnyítik számomra: nem nekem kell megtennem az els? lépést. Nem hallom, nem látom, csak érzem: áll mellettem valaki. Felé fordulok, szempillája súrolja szemhéjam. Ajkai melegét, leheletét érzem, már csak ezredmilliméterre van ajkaimtól, ?rületig kínozzuk egymást, várunk a beteljesedés pillanatára. Tíz év, ezernyi életre való szenvedés, kín, halál és ?rület. Mindent túléltünk. Ép eszünk megmaradt, várt rám, szenvedélyesen. Már csak egy apró mozdulat, ezt már nekem kell megtennem.

Amikor megteszem, megcsókolom, felrobban a világ, és útjára indul egy új élet…

Amit én el akartam dobni. Komolyan, nem vagyok normális…

Kimenekülök a szobából, célirányosan az erkélyre tartok. Ott áll ?, a király, ünnepélyesen átadja jogarát, fejemre helyezi a koronát, vállamra teríti nehéz palástját. Államat kezébe fogja, érintése gyógyít, elmerülök szemében, gyengéden megigazítom zilált, sz?ke tincseit, zavaromban elpirulok. Olyan ismer?s. Mintha ismerném ezt a kecses kis szájacskát…

Szavakat formál ez a száj, de csak zúgást hallok. Ránézek a jogarra: ecsetet fogok kezemben. A palást fürd?köpeny. A fejem majd szétrobban, úgy fáj…

Szemem kapaszkodik abba a csodás barna szempárba, a zúgásból szavakat vélek kihallani… Ez a nevem… A nevemen szólítanak… Visszatértem, itthon vagyok, ? itt van velem…

 

 

***

 

 

Mindössze pár hónap telt el. A kórházban fekszem. Nem vagyok beteg. Egy aprócska lényt tartok a karomban. Most édesdeden alszik. Szája mosolyra húzódik. Azt hiszem, sejtem, mit láthat. Én csak a sz?ke tincseit csodálom. Nagyot szusszant, ásít, szeme kinyílik, rám néz. Imádom ezeket a csokibarna, szelíd, mély szemeket…

 

 

 

11 év 3 komment

Egy éjszaka az ember ââ?¬â?? állítólag ââ?¬â?? nyolcszor álmodik. Az volt a ritka eset, amikor nem emlékeztem minden egyes szörny?ségesnél szörny?ségesebb és gyönyör?bbnél gyönyör?bb álomfilmreââ?¬Â¦

Pihenten ébredek.

Itt igazán alszom, nem riadok fel óránként, mint otthon…

Pihenek, álmok nélkül…

Könny? hozzászokni a jóhoz… Belereszketek, mikor eszembe jut, milyen volt „azel?tt”. Éjfél után, teljesen kimerülve zuhantam ágyba, de képtelen voltam elaludni, csak forgolódtam, füleltem, bekapcsoltam, majd lekapcsoltam a tévét, ittam egy korty vizet, körbejártam a lakást újra és újra, majd visszazuhantam az ágyra. Végre elszunyókáltam. Álmodtam. De nem csak „egyszer?en” álmodtam: színes, zajos, eseménydús volt mindahány. Volt, amelyik egész élettörténetet ölelt fel, filmszer?en, apró részletességgel. Némelyik álom kegyetlen volt, rettenetes, rémít?… Megesett, hogy nemcsak az esemény maga rémisztett halálra, hanem az, hogy én voltam a kegyetlen gyilkos, és a sötét lélek minden egyes rezdülését sajátomként éltem végig. És azok a mélységesen szomorú álmok, amikor a hangos zokogásomra ébredtem!

Egy éjszaka az ember – állítólag – nyolcszor álmodik. Az volt a ritka eset, amikor nem emlékeztem minden egyes szörny?ségesnél szörny?ségesebb és gyönyör?bbnél gyönyör?bb álomfilmre…

Amikor már meguntam a próbálkozást (márhogy az er?feszítéseket a nyugodt álomtalan álom érdekében), lemásztam az ágyról, fáradtabban, mint ahogy lefeküdtem, majd – ozmózissal tán – elértem a kávésbögrém fülét és ledöntöttem egy liter kávét, hogy életet leheljek zsibbadt tagjaimba. A kézreszketést egy doboz cigivel próbáltam orvosolni. (Egyszer a Kedves elégette. Esküszöm az összes rigó nikotinfügg? lett a környéken.) Zuhany, majd irány a papír mellé, tollat fogtam a kezembe (tudom, én már csak ilyen maradi vagyok, a számítógépre szükségtelen jóként tekintek; csak azt szeretem benne nagyon, hogy nem csattog olyan hangosan, mint az ?srégi írógépem. Bár nyilván csak a nikotinfügg? füttyösöket zavarná ott az erd? közepén…). Illetve kés?bb odaálltam a vászon elé az ecsettel, és megpróbáltam megszabadulni az éjszaka felgyülemlett nyomasztó álomképekt?l. Többnyire sikertelenül… Belefáradva a megtisztulási kísérletekbe, éjfél után zuhantam ágyba…

Ó, ez most más, teljesen más!

Milyen fantasztikus volt az els? itt-ébredésem!

Érkezésemkor tele voltam kérdésekkel, de legy?rt a fáradtság. Nem az a kipihenhet? fizikai, sem a napokig tartó lazításért kiáltó szellemi. Ez hatalmasabb volt bárminél, amit ismertem, és képtelen voltam már kezelni. A fejem a végén már olyan volt, mint az a hálós bevásárlószatyor. Ha üres volt, látszólag nem fért bele, csak egy darab alma. Amint telepakolta az ember azzal a sok mindennel anyuci bevásárló listájáról, jó nagyra nyúlt. De ha túl sok került bele, az is kiszakadhatott. Tele volt a fejem álmokkal, éreztem, nem soká tart már, túl sok kerül bele…

Eld?ltem a mohaágyon, levelek borultak rám, elborított a selymes, álomtalan éjszaka…

S?r?, már-már érinthet?, mégsem fullasztó feketeség…

Aztán apró, türkiz villanások váltak ki a bársonyfekete háttérb?l, és halk zúgást hallottam. Talán lombsusogás. Majd egy csengetty?. A csengetty? a nevemen szólított… egyre hangosabban… Kinyitottam a szemem, próbáltam látni, szemüveg nélkül nem könny?… Hol hagytam? A csilingelés egyre hangosabb, de már biztos voltam benne, hogy csak a fülem cseng. A csend rémiszt?. Se madárhang, se lombsusogás. A homályos háttérb?l kivált egy idegesen röpköd? zöld lényecske. Csapzottnak t?nt. Senki mást nem láttam, hiába forogtam körbe.

– Hol van ?? Hol vannak? Az a szárnyas, sisakos tünemény, meg a párja, tudod…

A pici lényecske szomorúan lehajtotta a fejét.

Ha nincs itt más, és ez a kicsike lény úgy t?nt, nem tud szólni egy szót se, hogy tudom meg akkor, mi a feladatom? Egy percig sem aggódtam azért, hogyan jutok majd haza, a saját világomba. Meg sem fordult a fejemben. Azon majd ráérek kés?bb töprengeni, gondoltam.

Mintha értené minden gondolatom, a zöld tündér belekapaszkodott a ruhámba, egy ösvény felé mutogatott, amit csak akkor vettem észre. Vagy addig ott sem volt… Elindultam hát utána az erd?n keresztül. A csodás, ezüstös csillogás, ami érkezésemkor (El?z? este? Egy évezrede?) fogadott, a finom álompor, ami akkor mindent beborított, akkorra szinte teljesen elt?nt. A varázsfátyol, ami ezt a tájat takarta, foszladozni látszott.

Felbukkant el?ttem, a széthajló aljnövényzet mögül, a Tó. Finom vibrálás futott végig a b?römön, tet?t?l – talpig libab?rös lettem. Úgy vettem a leveg?t, mintha lefutottam volna a nagykört rekordid? alatt. A szívem dübörgött… Ez AZ a tó! Az, amir?l álmodtam, minden éjjel, legalább egyszer, sok-sok éven keresztül… álmodtam, hogy úszom, elmerülök benne, és nem félek, végre nem félek az arcom a vízbe temetni, nyitott szemmel megmerülni…

Úsznom KELLETT benne!

Hát nem tör?dve a ruhámba kapaszkodó, annál fogva visszarángatni igyekv?, majd a földre hulló ruhákba gabalyodó, attól szabadulni akaró tündérpirinyóval, egyenesen a tóba merültem…

Tudhattam volna, igazán tudhattam volna, hogy ez nem igazi víz…

Tündérálom, Tündérfölde, Tündérvíz.

Hívják bárhogy, én bizony belevetettem magam…

Az elém táruló látványtól felhördültem. A felhördüléshez általában leveg?re van szükség. Az víz volt. Legalábbis annak t?nt. Mégis lélegeztem. De nem túlságosan érdekelt. Ugyanis kavargó képeket láttam, alaktalan, elmosódott foszlányokat, vagy higanyszer? gömböcskéket, tükröz?d? felület?t. Kíváncsiságomban hozzáértem az egyikhez, és már meg sem lep?dtem, mikor a gömbben játszódó jelenet kell?s közepén találtam magam… Egy felém vágtázó ménest?l pár méterre… ijedtemben eltakartam a szemem… És máris a gömbön kívül találtam magam… Fel kellett merülnöm a felszínre. Meg akartam emészteni, ami hirtelen eljutott a tudatomig: ezek itt mind álmok. Az álmaim. Megnézhetem az álmaimat…

A parton ültem, töprengtem: ez lenne a feladatom? De miért? A víz felszíne alatt kavargó foszlányokat, buborékokat néztem. Akkor itt kell lennie annak, ami oly régóta kísért. Mindig újra és újra ez a kép gyötör. Vágyakozva kinyújtottam a kezem, megérintettem az ezüstös víztükröt. Az valóban tükörré merevedett. Mint valami érint?képerny?. (Hmm… Mintha nem is én gondolnám, vékonyka hangot hallok a fejemben: „Szerinted honnan jött az ötlet?”)

Már tulajdonképpen semmin sem csodálkozom. Azon sem, hogy elém gomolyog az a csodálatos, feledhetetlen álom. Csakhogy a vége itt is hiányzik. Nincs felszabadító befejezés. Látom, mint egy filmet, a tó tükre a vászon:

Egy óriási épület folyosóit rovom, keresek valamit, vagy valakit, esetleg üldöznek is, ez nem teljesen tiszta… Lépcs?n fel, lépcs?n le, egyre idegenebb a környezet, egyre kevesebb az ember, míg végül teljesen magam vagyok, kétségbeesetten rohanok valami el?l, vagy valami után. A lépcs?k egyre vaskosabbak, egyre zegzugosabbak a folyosók, itt-ott repkény fedi az oszlopokat…

És itt vége. De én tudom, hogy nem így végz?dik:

Hisz végül, egy hatalmas csarnok oszlopai közt felbukkan a kert. Kilépek: Mindenütt színpompás virágok ismeretlen fajai, a felh?k között áttör? fényglóriában, a kert végén áll a fa, az élet fája… Gyökerei sziklaszakadék szélén kapaszkodnak, azon túl csak felh?tenger, ez itt a Világ Vége, lombkoronája a nap felé nyújtózik. Az érzés, amit kivált, a látványnál is felemel?bb: BÉKE. Nincs tovább harc. Ez itt az Élet Kertje, a Paradicsom. Itt mindenki biztonságban, szeretetben élhet…

Amint gondoltam, meg is jelent minden…

Az álomfoszlányból álomgömb lett, felülete fényl?.

Azonnal megértettem, mi a feladatom! Még mindig nem értettem, miért pont én, és azt sem, mi az ok, mi a cél. De legalább már tudtam, mit kell tennem.

Azóta a bársonyos puhaságú éjszakákat kavargó álmokkal teli nappalokkal cserélgetem.

Egyre több kis zöld tündérke bukkan fel. Néha visszavágyom a némaságba, csacsogásuk az ?rületbe kerget… Aztán rá kell döbbennem, hogy annál az üres némaságnál minden csak jobb lehet.

Elmosolyodom. Eszembe jut egy régi álom. A kavargó álomfoszlányokkal teli tó felé nyújtom a kezem…

 

11 év 5 komment

Olyan zavaros minden�
Itt állok a m?termem közepén, dühödten csépelem a vásznat az ecsettel.

 Talán hiba volt belevágnom ebbe… Hiba volt felcserélnem a tollat az ecsettel… Megteszem, mert megtehetem. Vajon akkor is ezt tenném, akkor is erre fordultam volna, ha ezer akadály állt volna elém?

 

Már megint a pénz… Hát persze, hogy ezt tenném, hisz nincs más út.

Meg kell valahogy szabadulnom ezekt?l az álmoktól. Leírni lehetetlenség volt. Feladtam. Fel kellett adnom… Önkínzás volt, és – valljuk be – mások is jobban jártak, hogy letettem a tollat. Persze egy kis szerencse sem ártott ahhoz, hogy lehet?ségem legyen meglépni a saját életemb?l. A jogdíjak egyedül nem fedezték volna az összes költséget. Nem árt, ha van az embernek egy gazdag, haldokló felmen?je.

Hát itt állok, el?ttem egy fest?állvány, rajta egy z?rzavaros, színpompás paca. Lassan kibontakozik bel?le egy jelenet, ami régóta nyomaszt. Helyesbítek: nem a jelenet nyomasztó, hanem az, hogy nem értethetem meg másokkal, milyen gyönyör?, az, hogy nem mutathatom meg. Meg persze az is kétségbe ejt, hogy nem tudom, mit is jelent valójában. Egyszerre gyönyör?, felemel?, lélegzetelállító és fenyeget?, vészjósló. Azt sugallja: valami nincs rendben. Nem illeszkednek a kirakós részei.

Ez is csak egy kép lesz a sok közül, amely a m?terem falának támasztva várja sorsát. Megállok egy pillanatra, felemelem az ecsetet. Mindjárt kész. Már látom.

Csörög a telefon. ? az, az egyetlen barátom, aki mellettem maradt annak ellenére, amit magammal és másokkal tettem. Szeretet a hangjában, b?ntudat, és ami a legjobban fáj: sajnálat. Holnap délután jön! ? érti, milyen, amikor nem vagy képes megláttatni másokkal azt, ami neked mindennél fontosabb. Igazi ember, igazi fest?…

Eljön, itt lesz velem. El kell mondanom neki, hogy apa lesz. Már látom, ahogy megcsillan a szeme, minden pórusából árad a boldogság, anélkül, hogy mosolyra húzná dús, nem túl férfias ajkait (amit persze szégyell). Rájöttem már, mi történik ilyenkor: az egyetlen változás, hogy a szeme résnyire sz?kül, körülötte a ráncok átrendez?dnek, arca többi része kisimul. Egyszóval megszépül.

És látom azt is, ahogy mindezt eltörli a következ? mondat: Nem tudom világra hozni, képtelen vagyok rá. Nem tehetem meg ezzel a szegénnyel, csupa önz? okokból, hogy egy olyan világba kényszerítsem, amib?l már húsz év után véglegesen kiábrándultam, és bizonyosan tudom: er?szak, árulás, irigység várhat csak rá. No meg háborúk, katasztrófák, zsarnokok…

Nem vállalhatom még egy ember életéért a felel?sséget, hiszen üldöznek. Nem bújhatok el. Azt a hármat még nem kapta el a rend?rség; de ha el is kapnák, lesz majd helyettük hat másik, akik a pénzre, vagyonra pályáznak. Szegények, nem tudhatják, hogy a gazdagság nem menti meg ?ket legnagyobb ellenségükt?l – önmaguktól.

Amikor leteszem a telefont, mégis mosolyognom kell. Nem tehetek róla, a hangja mindig elgyöngít, elkezdek hinni. Mi van, ha ezúttal biztonságban vagyok? Ha nem találnak rám? Hát ki keresne egy milliomost egy erd?széli házikó télikertjében (ex-télikertjében)? Mi van, ha végre egyszer én is élhetem a hétköznapokat? Egy kicsit megfeledkeznék a bolondériámról és anya lehetnék…

Leteszem a telefont az asztalra, megszemlélem a képet. Újra magába szippant, megsz?nik a külvilág. Álomlogikával egyszerre látom magam több szemszögb?l. A díszlet leny?göz?: színes tavaszi zsongás, csak a mesékben és a szerelmes szívekben lehet ilyen. Dombon fel, völgybe le kanyarog az út, ezer ágra süt a nap, az égen lágyan fodrozódnak a bárányfelh?k, egyik plüssmackóra, másik tekn?sbékára hasonlít. Az úton, domboldalon le a völgybe, az erd? felé, fák közé menekülök én. Térdig ér?, hullámos, világosbarna hajam fújja a szél, az összes tincs valószer?tlen helyzetben a fejem fölött kavarog. Mintha egy óriási örvény el?l menekülnék, ami be akar szippantani, fel, az égbe. Minden idegszálammal érzem, teljes tudatában vagyok, hogy ez be is következik majd: azonnal megjelenik a fejem fölött egy hollófekete hajú, félelmesen gyönyör? boszorkány és magával ragad. Mert ÍGY VAN MEGÍRVA.

Várok… Eljön a pillanat… és elmúlik… Nem jön senki. A szél elcsendesül, a gravitáció megint m?ködik, az égr?l elt?nt az összes felh?. Lehetetlenül mély kékség. Üres. Félek, a béke nem lesz tartós. Már rég túl kellett volna esnem az áldozat-dolgon, hogy a többi esemény is a helyére kerüljön. Várakozva lesek az ég felé, nem merem átérezni a váratlan felszabadulásom felett érzett örömöt, hátha nem kell akkorát csalódnom, mikor végül mégis megtörténik és elragadnak…

Oly mélyen élem át újra ezt az élénk álmot, hogy hangosan ki is mondom, kikiabálom, hiszen ki hallhatná: valami nincs rendben. Ennek nem így kellene történnie! NEM ÍGY VAN MEGÍRVA!!! Az áldozatot meg kell hozni, hogy minden folytatódhasson, ahogy szokott. AHOGY SZOKOTT!!! Ez mit jelent?

Mintha a hangom keltette rezgésekt?l hullana darabokra a világ, a m?terem ablakai csörömpölve zúzódnak össze. Lassított film – egy darabka álom került a valóságba – nyilak záporoznak keresztül a termen, haragoszöld tollakkal a végükön, furcsák, tömzsik és kemények, még a téglafalba is könnyedén belefúródnak. Önkéntelenül fedezéket keresek: felborítom az asztalt és mögé bújok. Kitisztul a fejem, megfagy ereimben a vér: „Megtaláltak. Megölnek. A pénzért…”

Ezredmásodperccel kés?bb újra az álmomban találom magam: egy óriási fekete b?r?, kékszem?, sisakos n? repül felém, megragad és visz magával. Körülöttünk aprótermet?, kecses, sötétzöld ruhába (levelekbe?) öltözött kis lények, íjakkal pici kezükben. Haragosnak látom ?ket. Félek. Lenézek: a ház el?tt három alak fekszik, meglehet?sen halottnak t?nnek…

– Ti voltatok? – nem tudom, örüljek, vagy szánakozzam inkább.

– Önmagukat büntették meg. Mi nem bántunk senkit. Nem tudunk senkinek sem ártani. – Lágy, mélyen zeng? hangja kétségeket ébreszt bennem. Nem lehet n?é. Pedig n?: el?kel?, félelmetes.

Csak álmodhatom, hiszen újból m?ködik az álomlogika: máris megérkeztünk, pedig érzem: az út hosszú volt és fárasztó. Kis kísér?ink is így érezhetik: boldogan zuhannak bele a csillogó porba, tekintetük már nem komor, szigorú, csupa lágyság, finomság, kacaj az összes zöld lényecske. Porangyalt játszanak a csillámló álomporral. Csakis az lehet, nem más. Rátelepszik a szemhéjamra, szempillám végére, nehezéknek…

Nem, nem akarok még aludni, ezer kérdésem lenne, de látom, türelmesen kell várnom a válaszokra: a fekete hölgy is aludni készül. Párja üdvözlésképpen aggódón simít végig gondterhelt homlokán, pillantása perzsel. Megborzongok, a szívem belesajdul: Rá gondolok, és a kezem önkéntelenül végigsimít a hasamon.

A n? megszólal: – Jól érzed, végig tudtad, hisz ez a sorsod. Valami nincs rendben. Nem áll össze részekb?l az egész. Tudjuk, hogy hiányzik valami. Mindenki tudja, hogy felborult a rend. De nem tudjuk, mi hiányzik. Er?nk gyengül. Már csak rád vártunk.

– Rám vártatok? Miért?

– Most aludj. Kell az er?.

Nem ellenkezem. Valahol érzem, ennek így kell lennie. Most biztos vagyok benne: jó felé megyek, ez a helyes irány, semmi nem tántoríthat el.

 

11 év Nincs Komment

Oly messze, oly halkan,

alig érteni szavát:

susogó nyár-dalban

a múlt küldi nekem át

id?n, téren; halványuló,—— itt biztos a “teren” szóra gondoltál…a halványuló, fakuló tollú holló

fakuló tollú holló,——————mind beszédtechnikai szempontból, mind képi megjelenítési szempontból is meglehet?sen zavaros, nyelvficamító és túlspilázott…

 

cs?rében ezerszín? ?sszel…

Hirtelen remény önt el:

A szell? id?gép, felülsz,—-a szell? id?gép cuccot értem, de

illat-szárnyán repülsz;——————-ez itt és ilyen formában kissé gyerekes megfogalmazás

domboldal, zöldell?,—————a zöldell? dombokat nem tudom összekötni a holló szájában érkez? ?sszel…

s a dombtet?n AZ az erd?…—————-gyenge zárlat.

 

Sajnos most ezt NP-be pakolom, de érdemes átgondolni ezt a témát újra, csak a jó szavak, jó id?ben és jó helyen legyenek…

 

 

 

11 év 5 komment

Mini krimi

Mrs. Crane izgatottan tett-vett a konyhában. A vendégek nagy része már megérkezett, még negyed óra, és a kedves férje is megjön a munkából. Micsoda meglepetés éri majd! Egy születésnapi parti! Megérdemli a disznó. A többiek nem is tudják, hogy a halálos ítéletét írják alá azzal az egyetlen elkiáltott szóval. Mr. Crane nagyon hiú. Egyedül a feleségének mondta el, hogy gyenge a szíve, és a lelkére kötötte, nehogy meglepetés – partit szervezzen; attól fél, nem élné túl. A sors iróniája: a szívsebész szívproblémákkal küzd!
   Ha ez nem elég, biztosítéknak ott a méreg, amit n?vérét?l csent el, aki gyógyszerész. Otthon kísérletezgetett; err?l a méregr?l azt mondta, a halál beállta után már csak azt tudják megállapítani, hogy az illet? szívrohamot kapott. N?vére két hete meghalt. Senki nem tudott az otthoni kísérleteir?l. Nem bukhat le.
   Gyorsan lehúzott még egy felest. (Erre is a drága férje miatt szokott rá; kellett, hogy el tudja viselni.) Ez volt az utolsó. Nem kell több. Kitöltötte a csorba aljú pohárba a pezsg?t, utána a mérget is. Természetesen nem volt felt?n? a pohár csorbasága, éppen hogy csak meg volt karcolódva az alja. Csak ? tudta, mit tartalmaz a pohár.
   Néhány órával kés?bb Mrs. Crane ugyanott állt. Azzal a különbséggel, hogy pár perccel ezel?tt az utolsó vendég is távozott, újra csend honolt a házban. Minden a tervei szerint zajlott. Férje belépett az ajtón, felkapcsolta a villanyt, és „Meglepetés!” a szívéhez kapott. Nagy volt a rémület és a nyüzsgés. ?k csak azt látták, hogy megrémül, zokog, összeesik. Rettent?en kimerült. Kimerítette, hogy az aggódó feleséget, a friss gyászt kellett játszania. Jól van. Még egy utolsó pohár ital, és vége. De csak azért, mert kimerült.   Tényleg ez lesz az utolsó.
   Levett egyet a pezsg?spoharakkal teli tálcáról. Még zihált a kimerültségt?l. Felhajtotta a pezsg?t. Egy kis karcolás az üvegen, ez volt az utolsó kép, ami az agyáig hatolt.

2002. október 10.

11 év 1 Komment

Bárhogyan forgatom, ugyanaz,
fekete, zöldszem? fenevad.
Sebeket szakítgat: élvezi,
Lelkemet, fehéret elnyeli.

 

Napsütést, harmatot elveszi,
borúkat, felh?ket rendezi.
Villámot sújt le rám szeméb?l,
fájdalmak születnek méhéb?l.

 

1997

Süveges Zsuzsanna Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.