Avi Ben Giora. : Történet az irógépről

*

Még zsenge ifjúkoromban kerültem először közelebbi kapcsolatba ezzel a szerkezettel. Apám, annó olyan terveket szövögetett, hogy jogász lesz belőle. Sajnos közbeszólt a háború és sok más egyéb esemény is, így terveit nem tudta kivitelezni. Valamikor ebben az időszakban szerezte be ezt a masinát. Néha–néha használta, de igazából csak ott porosodott mindig az asztalán, viaszos vászon védőhuzattal letakarva.

Mikor elkezdtem az iskolát, nem várt nehézségekbe ütköztem. Nem lehettem valami rosszfejű gyerek, csak nem nagyon akaródzott megtanulni a fegyelmet és sok más egyéb fontos dolgot. Például az írást és az ábc–t. A betűkkel még semmi bajom nem volt, ismertem valamennyit meg az olvasás is ment, de ha írni kellett, akkor kitört a gyalázat. Mert képtelen voltam írni. Se a nyomtatott, se az írott írásjelek valahogy nem akartak úgy sikeredni a kezem alatt, ahogy kellett volna. Vagy lefektettem a betűket, vagy valamit mindig kicikornyáztam rajtuk, de nem tudtak soha sem olyan formát felvenni, amilyent akartam. A számokkal ugyanezt tettem. Az egyest például úgy írtam be a kockába, hogy az szegény eldőlt benne, és nem állt. A nyolcassal ugyanezt tettem, hogy két kis kör egymás mellé. Apám erőt és energiát nem kímélve próbált ebbe a tudományba bevezetni, de kevés sikerrel. Aztán valahogy mégis rááll a kezem, csak egy nagy hiba maradt meg, az olyan macskakaparás lett, hogy külön szótárt kellett volna szerkesztenem hozzá. Soha nem kaptam jobb jegyet förtelmes írásomra, mint négyest, azt is csak azért, mert a tiszta ötös többi tárgy miatt a tanár néni elnéző volt velem. Igen ám, csakhogy amikor felsős lettem, nem voltak már ennyire elnézőek a tanárok és sorra húzták át a dolgozataimat, hogy olvashatatlan. Kénytelen–kelletlen meg kellett tanulnom rendesen írni. Az akarat megvolt bennem, de az eredmény silány maradt. Aztán kiszúrtam a tanár népséggel, nyomtatott betűket véstem papírra. Egy darabig gond nélkül ment ez, amíg az egyik tanárom azt nem találta mondani a szüleimnek, hogy én analfabéta vagyok, mert nem ismerem az írott betűket. Félévben meg is húzott magyar nyelvből, egyszerűen nem olvasta el a nyomtatott betűs dolgozataimat. Aztán elküldtek pszichológushoz is, aki megállapította, hogy se agybajos nem vagyok, se analfabéta, csupán csak rondán írok, ami /ez valószínű is/ lustaság és trehányság miatt lehet. Azt javasolta, hogy hagyják rám. Így én voltam szinte az egyedüli az egész osztályban, akinek megengedték, hogy nyomtatott betűkkel írjon. Gimnáziumban már jóval pofátlanabb lettem, az írógépet használtam, ha valami hosszabb írást kellett beadnom. Apám dédelgetett vágya az lett volna, miután látta, hogy mennyire elmélyülten és szívesen verem a gépet, hogy legyek jogász. Ahogy mondta szegény, minden adottságom megvan hozzá, mert ronda a kézírásom szinte olvashatatlan , és ha kell, elég jól tudok mellébeszélni és védekezni, meg egy halom igazságérzetem is van. Na, ez mind szép dolog, csupán akadt néhány nagy probléma! Nevezetesen: utáltam magolni, kívülről bevágni valamit, márpedig a jogi tanulmány sajnos ezzel jár, és a másik nagy probléma a szorgalommal volt, mert az is távol állt tőlem. Lusta voltam sajnos, csak azt csináltam meg, amire köteleztek, na meg ami érdekelt.

Mert volt ám ilyen is. Nagyon érdekelt a történelem, az irodalom és a földrajz. Mindig kitűnő is voltam ezekből a tárgyakból. Na és a zene. Ezzel is próbálkozott apám, mert ő zongorázott, gondolta, talán egy Klemperert tud faragni belőlem, de csak klimoerer lettem. Persze, ez is azon bukott meg, hogy szorgalom meg gyakorlás kellett volna.

Az írógépet azonban nagyon megszerettem. Jól jött, ha leveleket kellett írni és a tanulásnál. Aztán amikor már nagyobb lettem, apám sem élt, ha nem volt elég pénzem, be tudtam adni a zaciba. Pár százast mindig adtak rá, pedig már nagyon öreg jószág volt. Aztán szegényt elérte a szerencsétlenség, valami tönkrement benne, nem működött rendesen. Mivel apai örökségem egyik darabja volt, azon kevés tárgyak közé tartozott, amiktől nem váltam meg. Nagyon jó barátom, aki Pesten jogi egyetemre ment, egy alkalommal meglátta az írógépet és rákérdezett.

 Kölcsön tudnád adni? Tudod, az egyetemen rengeteg jegyzetelni való van és beleszakad már a kezem. Tanultam is gyors– és gépírást. Marha nagy hasznát venném.

 Szívesen odaadnám, csak gubanc van szegénnyel. Akad a festékszalagja, néha összegabalyodnak a betűk, nem mindig állnak vissza a helyükre. Meg kellene csináltatni, csak manapság ki foglalkozik mechanikus írógéppel, mikor ott az elektromos. Ez egy muzeális darab, és nem csak azért őrzöm, mert régiség, hanem apai örökség is.

 Nekem van egy nagyon jó műszerészem. Megkérdezem tőle, hátha meg tudja reparálni és akkor elvinném.

 Jó, kérdezd meg, és ha megcsinálja, tudod használni, csak ne add oda senki másnak.

Ahogy mondta, úgy is lett. Beszélt az illetővel, aki persze boldogan vállalta a masina generálozását. Sőt mikor újból működőképes állapotba hozta, egy akkor jelentős összeget ajánlott fel érte. Barátom persze mondta, nem hiszi, hogy el fogom adni. Én meg teljesen megfeledkeztem róla. Sokszor jól jött volna a fősulin, de inkább fizettem a fénymásolást. Lustaság ugye.

Aztán elmentem Magyarországról, disszidáltam. Mikor már volt végleges címem és megírtam barátaimnak is, egy nap írógéppel címzett levelet kézbesített a postás. Nézem, nézegetem a feladót. Persze, hogy a jogi tanulmányokat folytató barátom írta. Nagyon meg volt rám sértődve, amiért csak így „megkésve” értesítettem a kissé távolabb költözésemről, és országot is cseréltem. Azért írta a levelet, és főleg géppel, hogy megnyugtasson, megvan, továbbra is működik. Sőt évente viszi karbantartani, hogy még sokáig működőképes maradjon. Noha a jogi tanulmányait meg kellett szűntetnie, mert valami galibát csinált egy március 15–ei ünnepségen, jól jött neki a masina, írogatott ezt–azt.

Aztán ő is leköszönt, Ausztráliában kötött ki. Egyszer összefutottunk és akkor mondta:

 Az írógépért ne aggódj, az öcsémnél van Pesten, ő vigyáz rá. Néha használja is, de nem feltétlen szükséges a munkájában, velem ellentétben meteorológus lett. Ha majd egyszer hazautazol, akkor természetesen oda is adja neked.

Valamikor a kilencvenes évek derekán ugyanezzel a barátommal együtt mentünk Pestre, akkor elvitt az öccséhez. A gép ott díszelgett az íróasztalán, mint valami fejedelmi tárgy, a viaszosvászon védőtakaróval.

Parancsolj mondta. A tied természetesen, de szívesen megveszem. Tudod az asztalom dísze, nagyon megszerettem, nem csak mint használati tárgyat, hanem mint díszt is. Néha használom, de manapság a computer világában már senki sem ír ilyenen.

Tudod mit? Maradjon nálad továbbra is. Nekem most nincs hova tennem amúgy sem, mert éppen költözni készülünk. Ha egyszer kell, majd jelzem persze, de nem adom el, tudod, apai emlék.

Az évek alatt sokszor találkoztunk, ha Pestre mentem, mindig megsimogattam a régi darabot, de mivel ő is nagyon megszerette, nem akartam megfosztani tőle. Mai napig őrzi, ugyanazon a helyen áll. Természetesen minden alkalommal elmondja, hogy ha kell, és akarom, bármikor vihetem. Ez már csak amolyan udvariasság, úgyis tudja, hogy dacára annak, hogy nála van, nekem egy emlék, neki meg kedves tárgy és valahogy a barátságunk egyik záloga is. Nemrég, mikor egy Toronyesten ő is ott volt, megkérdezte:

 Nem akarod esetleg vissza, mivel ennyit írogatsz?

Tudod mit? Ha egyszer megjelenik nyomtatásban valamelyik könyvem, akkor hozd el ajándékba.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.08.26. @ 09:51 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.