Avi Ben Giora. : A 25. születésnap

*

 

Tombolt a júliusi meleg, de már megszoktam. Kibírtam már ennél sokkal melegebbet is. Mindenesetre örültem, amikor a szináji negyven fok után, a számomra „kellemes” harminc fokba érkeztem. Valahogy ez a hetem túlzottan eseménydúsra sikerült. Szerdán voltam Haifán anyámnál a korházban. Nagyon rossz állapotban volt. A kor már nagyon kikezdte, és az erős fájdalomcsillapítók is csak ideig–óráig enyhítették a fájdalmait. Tehetetlen voltam, mint ahogy az orvosok is, akik közölték, sajnos ez az utolsó stádiuma a betegségnek. Hiába a kemoterápia és a legmodernebb technika, a túlélési valószínűség nagyon minimális. A baj az volt, hogy mikor kiderült önfejű állat módjára elvittem Svájcba. Nem tudom mai napig miért, hiszen Izraelben Amerika után a legmodernebb és a legfejlettebb a gyógyászati technika az orvostudományban. Egy darabig segített a svájci „csodagyógyszer” de az orvos, aki ott kezelte hamar kijózanított. Magyar származású 56–os disszidens volt. Nem miattam, de anyám miatt szükség volt egy ilyen orvosra, mivel ő a magyaron kívül egy nyelvet sem beszélt. Igaz németül többé–kevésbé meg tudta értetni magát.

– Figyeljen ide fiatalember. Én becsületes ember vagyok, megmondom magának a való igazságot. Az édesanyja menthetetlen. Már nem tudunk rajta segíteni a tudomány mai állása alapján. Én nem a pénzre dolgozom, mint sok más kolléga itt, és szerte a világon, ez a hívatásom. Engem az állam megfizet és van a privát praxisom is. Ellentétben másokkal, nem élek vissza vele. Azt ajánlom magának, vegyen egy repülőjegyet az édesanyjának és vigye vissza Izraelbe. Eleve nem kellett volna ide hoznia, hiszen ott ugyanezt a kezelést tudják adni, és nem került volna magának ennyibe. Pusztán azért vállaltam el mégis, mert én is bíztam benne, hogy eredményt tudok elérni, na meg tudom, mennyire nehéz egy menthetetlen embert korházi ágyhoz juttatni ott maguknál. Vannak kint ismerőseim és ismeretségem. Adok magának egy levelet, azzal keresse meg ezt az orvost Haifán, és ő majd intézkedik.

Lassan másfél hónapja, hogy ez történt és én még mindig bíztam egy, nem is tudom milyen csodában, holott megmondták az orvosok feketén–fehéren, hogy nincs remény. De hát a remény hal meg utoljára. Szóval szerdán voltam nála és már akkor vérátömlesztést adtak neki. Ma péntek és kibírhatatlan a meleg. Azon kívül meg holnap leszek 25 éves. Vegyes érzelmekkel léptem a kórterembe. A sok fájdalomcsillapítótól teljesen kábán, de magánál volt.

– Szia anya. Bocs, hogy csak most sikerült ideérnem, de nem bírtam feljutni a haifai gépre. A busz az meg tudod milyen. Megáll mindenütt.

– Ne mentegetőzzél. Fő az, hogy itt vagy mellettem. Hozhatnál egy kávét. Olyan álmatag vagyok ezektől a gyógyszerektől.

– Várjunk meg a nővért, és akkor majd kérek tőle, vagy megkérdezem, hogy egyáltalán ihatsz–e erős kávét. Ha igen, akkor hozok egy dupla eszpresszót a büféből. Persze, csak ha nyitva találom még, nemsokára zárnak, hiszen itt a sabesz.

– Hogy érsz haza majd? Nem lesz már busz sem.

– Nem haza megyek, mert bulit csinálunk a kibucban. Holnap leszek 25.

– Majd elfelejtettem. De kár, hogy nem süthetek neked tortát.

– Anyukám, nem az a lényeg hanem, hogy minél hamarabb meggyógyuljál. Akkor majd süthetsz annyi tortát, amennyit csak akarsz. Különben is a lányok biztosan csinálnak nekem.

– De az nem olyan lesz, amilyet te szeretsz.

– Az igaz, de nem is az a lényeg, hanem, hogy gondolnak rám.

Közben bejött a nővér, és hozta az injekciókat meg a gyógyszereket.

– Szeretne egy kávét inni a mamám. Hozhatok neki?

– Már nem tud, mert zárva minden. Az automatára meg kár a pénzt költeni, majd én hozok. Ne maradjon sokáig, nem lesz közlekedése, meg be is kell fejeznie a látogatást.

Nehezen, de elbúcsúztunk. Megígértem, hogy másnap már közvetlen ebéd után bejövök, elkérem a nagybátyámtól az egyik kocsit a kibucból. Tényleg nem volt közlekedés, mire leértem a buszpályaudvarra, de nem csináltam gondot belőle. Tudtam, hogy az autó ott áll a megbeszélt helyen, és hol találom a slusszkulcsot. Kiálltam az országútra stoppolni. Míg a stopra vártam, lefuttattam gondolatban, hogy mennyit is utaztam szerte az országban stoppal. Az ország egyik végétől a másikig. És milyen autókkal!

Még tényleges katona voltam, amikor ugyanígy, mint most, stoppolnom kellett. Már sötétedett is, jobban, mint most, és nem volt egy teremtett jármű sem, ami felvett volna. Igaz nagyon gyér volt már a forgalom, mert ilyenkor mindenki otthon volt már a családja körében. Végre megállt egy teherautó. Iszonytató tehéntrágya bűz áradt róla.

– Hová? – kérdezte a sofőr.

– Ameddig elviszel.

– Haifára megyek és utána tovább kibuc Jagurba.

– Az pont jó nekem.

– Kapaszkodj fel hátra a tehenkhez. Ne félj, nem harapnak, nem döfnek. Kicsit bűz van, azt nem mondom, de itt mellettem az anyós ülésen láthatod, nincs hely.

Mit volt mit tenni, felkapaszkodtam. Békés jámbor állatok voltak, csak már nyakig álltak a ganéjban. Mindegy – gondoltam –, válogatva drágább a dolog. Egészen a plató mellé húzódtam, hogy kapjak egy kis friss levegőt, na meg ne a trágyába keljen ülnöm. De egy nagy fékezésnél sajna belecsusszantam. Mikor hazaértem, szegény anyám látta is, érezte is a bűzt.

– Katona bácsi gatyába, beletojt a nadrágba?

– Nem egészen, csak tehenekkel utaztam eddig és nem kíméltek.

– Ezt ha kimosom, akkor is minimum három nap kell, amíg szagtalanná válik. Még ha kölnivel locsolom, akkor is büdös marad.

– Dobd a fenébe. Majd valahol szerzek egy váltást, ha el kell számolnom.

Ez volt az egyik legemlékezetesebb stoppom. Amíg így „moziztam”, még két másik baka is hozzám csapódott. Az egyikük ugyanoda igyekezett, ahová én, a másik pár kilométerrel közelebbi helyre.

– Régóta vársz? – kérdezték

– Nem is tudom, de nagyon gyér a forgalom. Ki kéne sétálni a városból, hátha ott nagyobb a forgalom, de valahogy nincs kedvem hozzá, mert messze van. Inkább itt dekkolok.

– Az biztos, hogy ha kimennénk a kereszteződéshez, nagyobb esélyeink lennének.

Amíg ezen hezitáltunk, megállt egy mikrobusz. Meg sem kérdeztük, hova, merre, meddig megy. Felkapaszkodtunk aztán szokásos módon a talpainkkal megdöngettük a platót, hogy indulhat. Voltak egységesen kialakult jelek. Ha az utas ki akart szállni ugyanúgy meg kellet döngetni a platót. Ha már leszállt az ember, akkor vagy intett a sofőrnek, hogy kösz, vagy a fent levők jeleztek neki. Alig egy órás autózás után célba is értem. A parkolóban ott várt a tender. Beszültem, a hamutartóból kikotortam a kulcsot, és már nyomtam is neki. A Kibuc a hegytetőn volt, vagy két kilométerre a várostól, Názárettől. Mindig megcsodáltam így a naplementét. A nap bíbor sugarai valamilyen csodálatos aranyragyogással borították be a szent várost. Egyik végéből a harangszót lehetett hallani, a másikból meg a müezzin kiáltozását, ami a hívőket imára szólította. Fent a hegyoldalban felső Nazarethben meg a zsidók készülődtek a szombat fogadására.

Beálltam a parkolóba és a kulcsot visszatettem a szokásos helyre, a hamutartóba. Először a klubba mentem be, ahol már készülődtek az esti bulira. Persze mindenki hátba veregetett, gratulált és invitált egy–egy pohár sörre. Mire hazaértem a családomhoz, apám öccséhez, már este lett. Pár szót beszélgettünk és mentünk vacsorázni. Ott kaptam meg az ajándékokat. Utána lementem a szállásomra átöltözni.

A kibuc egy közös gazdaság. Minden munkát közösen csinálnak, közösen étkeznek, és látják el a házkörüli munkákat is, beleértve a gyerekeket is. A vendégeknek egy vagy kétágyas vendégházakat biztosítanak a hétvégére. Ilyent kaptam én is mindig, amikor ide látogattam. Most egyedül voltam, mert akivel együtt laktam itt hétvégeken, az nem kapott szabadságot. Ha el is jönne látogatóba, nem aludna itt, mivel a barátnőjéhez jött mindig. Letusoltam, levittem a szennyest a mosodába, hogy szombat este tisztán kapjam vissza, utána mentem is a klubba. Már elég szép számban összegyűltünk és persze mindenki engem köszöntgetett. Aztán elkezdődött a buli is. Abban az időben egy állandó barátnőm volt, aki önkéntesnek jött le minden nyáron Svájcból. A szülei magyarok voltak és ő is beszélt magyarul. Jól összejöttünk, mégsem tudtam rábeszélni, hogy végleg itt maradjon, ezért nem nagyon nevezhetném komoly kapcsolatnak. Ő persze arra szeretett volna rávenni, hogy hagyjak itt mindent, katonaságot, országot és menjek vele Svájcba. Nem voltam rá kapható. Akkor még nagy „patrióta” voltam. Hajnalban mentünk el aludni. Illetve nem is aludni. Ágyba inkább. De semmire nem volt kedvem. Az anyámra gondoltam és valami bűntudatot éreztem, hogy előző nap alig voltam vele. De hát a születésnap, az születésnap, és egyszer van egy évben. Valamit aludhattam, nem sokat. Még délelőtt úsztam egyet, aztán már pakoltam is össze.

– Hova sietsz annyira? – kérdezte a nagybátyám.

– Elviszem az autót és visszajövök. Vasárnapig vagyok szabad. Tegnap alig voltam többet nála húsz–harminc percnél. Megígértem, hogy előbb megyek be, mint szoktam, és az ápolónő is beenged. Már szólt a portán is.

– Mi is megyünk majd meglátogatni. Alex majd levisz minket, és utána együtt jövünk vissza.

– Ez így nagyon jó lesz.

Épphogy befejeztük az ebédet és én már indultam is. Útközben felvettem egy pár stoppos katonát, akikről tudtam, „dobbantottak” a bázisukról, és most igyekeznek vissza, hogy ne vegyék észre a távolmaradásukat. Még néptelen volt a környék, így nem soká kellett parkolót keresnem. A portás megállított.

– Elnézést, nem engedhetem fel az osztályra.

– De miért nem? Biztosan szólt önnek tegnap az ápolónő, hogy előbb jövök, mint ahogy a hivatalos látogatás van, és engedjen be.

– Nem azzal van probléma. Már próbáltuk éjszaka keresni azon a telefonszámon, amit meghagyott, de nem jelentkezett.

– Nem voltam otthon. Ma van a születésnapom és a nagybátyáméknál voltam. Ott meg nincsen telefon. De mi baj van? Mi történt?

– Az édesanyja ma hajnalban meghalt. Fogadja őszinte részvétem.

Nem tudom, hogy mi történt ezek után, csak arra emlékszem, hogy egy orvosi szobában ültem és vártam. Aztán megjött a nagybátyám és a felesége meg az unokaöcsém. Mindent ők intéztek, ami a temetés és más hivatalos ügyeket illette. Én képtelen lettem volna rá. Azóta nem ünneplem a születésnapomat. Mert ugyan minek!

Annak, hogy minden évvel öregebb leszek?

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.