Kavyamitra Maróti György : Honoré bezárja a boltot

 

Ama napon – 1850. augusztus tizennyolcadika volt -, melynek alkonyati óráján Honoré de Balzac a szokottnál is er?sebb nyomást érzett mellkasában (és hiába dörzsölgette immár hideg vízzel, elillanó, illatos illóolajokkal), végül megadással ráborult az íróasztalra, és szelíden (nem szelíd életére cáfolva) meghalt, úgy kezd?dött, mint bármely más nap.
Négykor kelt, hideg vízzel térítgette magához testét, lelkét és szellemét, aztán az íróasztalhoz ült, hogy sorokat tegyen hófehér papírlapokra, er?sen elcsúfítva szörny? kézírásával a sz?zi papírt.
Miel?tt belekezdett volna papírcsúfító munkájába, az íróasztalon álló Napóleon szobron fordított annyit, hogy a bronzból készült császári szemek rá tekintsenek, és – mint harminckilenc éven át minden hajnalban tette – elolvasta a talapzatra vésett szöveget, mintegy er?t merítve napi munkálkodásához.:
„Amit ? karddal kezdett, azt én tollal fejezem be.”


Egykor
az el?kel?ségvágy az ifjú Balzacban – kinek neve nemesi el?kel?séggel hangzott ugyan, de igen hamiskásan, hisz senki fölmen?je nemes nem volt, nem kapott nemesi rangot -, nyüzsgésvággyá, mindent-akarásvággyá er?södött. Ifjú, kezd? jogászként úgy került fel Párizsba, hogy valamiképpen meghódítsa a világot, és az irodalom mellett döntött.
Honoré de Balzac – a vidéki ifjú – fölköltözött tehát a fények városába, Párizsba, és mindenek el?tt elsétált a Père-Lachaise-temet?ig. Megtekintette a leghíresebb francia írók sírjait – La Fontaine- ét többi közt -: éppen temetés ért véget, két díszes hintó állította félre a sírkerti útról Honorét: az egyik Restaud gróf, a másik Nucingen báró címerét viselte.
Az ifjú nagyratör? félreállt, de lelkében nyomot hagyott, hogy neki kellett félreállnia. Ez az önmagában jelentéktelen eset gyötrelmessé fokozta vágyakozó szomorúságát. Beesteledett, a nyirkos félhomály felborzolta idegeit. Még egy pillantást vetett a sírokra, és hagyta fölszáradni utolsó ifjúi könnyeit, aztán Balzac a temet? emelked? része felé vette útját. Elnézte a Szajna két partján zegzugos körvonalakkal húzódó Párizst, ahol már kigyúltak a lámpafények. Szeme mohón tapadt a város ama részére, amely a Vendôme tér oszlopa és az Invalidusok kupolája közt terül el. Ott élt az el?kel? társaság, ott élt a szellem arisztokráciája, amelybe mindenáron bejutni törekedett. Olyan pillantást vetett erre a zsibongó, óriási méhkasra, mintha el?re ízlelné a mézet, és kiejtette száján ezt a nagyszer? mondatot: „Most mirajtunk a sor!”
És a Társadalom arcába vágott merész kihívás els? tetteként Balzac elment vacsorázni Nucingen bárónéhez, ahová meghívott volt, majd hazatért,  és odaállította asztalára Napóleon szobrát, melynek talapzatára azt a szöveget vésette:
“Amit ? karddal kezdett, azt én tollal fejezem be.”

Szóval aznap reggel elolvasta er?gy?jtésként a föliratot, aztán tiszta fehér lapot húzott maga elé, és mindenek el?tt fölírta: „1850. augusztus 18. vasárnap: házasságunk huszonegyedik napja…”

Elolvasta, és belédöbbent a szám szimbolikája: épp annyi napja házasok, ahány éven át levelezett és várt, várt  Eveline-re. Épp annyi.

 

Az 1832. év decemberében , amikor Honoré harminchárom éves volt,  és  veszedelmes n?faló, a párizsi férjek réme (legalább is azoknak a férjeknek, akik szép, ifjú, csinoska feleséggel bírtak), a Huhogók meg a Szamárb?r sikere után már neves íróként, lelkes hangú levelet kapott Eveline-t?l, Eveline Hanska grófn?t?l, egy lengyel arisztokrata feleségét?l, aki francia földön utazgatva olvasta a Huhogókat, és romantikus lelkesültségében azonnal rajongó levelet írt Honoré-nak.

Többi közt ez állt ama levélben:
“A hang, a tekintet, az arc összhangban áll az érzelmekkel. Még a legzordabb bíró, leghitetlenebb ügyvéd, a legszívtelenebb uzsorás is habozik, hogy elaggott szívet, hamis számadást tulajdonítson annak, akinek a szeme még valami tiszta nedvességben úszik, és akinek egyetlen ránc sincs a homlokán.”

 

Ilyesmire fölfigyel egy lélek, különösen, ha az a lélek literátus lélek, vagyis érzékenyebb a nagy átlagnál: mondjuk, némileg n?ies lelkület? férfilélek.

Honoré tehát erre a levélre válaszolt, és aztán közel huszonegy éven át jöttek és mentek a levelek Párizs és a lengyel- ukrán Lukovo között, ahol Eveline férjének birtokán éldegélt.

„Nem lehetek az Öné Honoré, nem lehetek a felesége, míg él a férjem, a jó és tiszteletreméltó, agg gróf… Nem!”

„Nem is gondolok arra, hogy a férje legyek. Szeret? embere kívánok lenni Hanska… Jobb az úgy, jobb: a szeret? férfi el?ször mindig a kedvesére gondol, és csak másodsorban saját magára. A férjnél ez pont fordítva van. És nem akarom, hogy fordítva légyen… Csak Önre akarok gondolni mindig,  Barátn?m!”

Mind e szerelmes levélváltások közepette Honoré de Balzac berendezkedett a tudatos és szakadatlan munkára, de ett?l kezdve világhódító irodalmi ambíciói mellé fölsorakozott egy másik is: már nem csak a dics?ség végett írt, hanem érte is írt, jövend? feleségéért is.
Persze a dics?ségért is írt, a gazdagságért is írt, de írt mindenekel?tt azért, mert belülr?l feszítette a közlési vágy: elmondani mindent, amit a világról, az emberekr?l tud. Elmondani az embereknek, de els?sorban Hanska grófnénak, az ? Eveline-jének.
És dolgozott, mondhatni egy barom munkabírásával, és közben –  ha lehet ilyet mondani – négy végér?l égette élte gyertyáit: úgyszólván keresztet égetett élte gyertyáiból Honoré de Balzac.
Amúgy egészen megjavult a szerelemt?l, a szerelemben, a szerelem által: nem falta immár a n?ket, a párizsi papucsok megnyughattak, Balzac miatt már nem kellett félteniük ifjú nejeiket.
”Mikor? Ugyan mikor?” – faggatta újra meg újra Eveline-t leveleiben. „Legalább a lélegzetvétel reményét adja meg nekem, Barátn?m! A lelki életben, csakúgy, mint a testi életben, van belégzés, és van kilégzés: a léleknek magába kell szívnia, át kell hasonítania egy másik lélek érzelmeit, hogy aztán még dúsabban viszonozhassa azokat. E szép emberi tünemény nélkül nincs élet a szívben, s a szív, leveg? híján, kínlódva pusztul el…”

„Ugyan, ne bánkódjék Barátom!” – érkezett a válasz. „Higgye el, nekem sem könny? a várakozás, nem könnyebb, mint Önnek: a n? fennkölt sorsa az, hogy a jó sors csillogásánál mélyebben járja át lelkét a bánat pompája.”

 Aztán persze – nyolc éve leveleztek már akkor -, személyesen is találkoztak, találkoztak végre. Mégpedig szerelmes szíveknek felettébb alkalmas helyen, a szép, romantikus Genfi -tó partján kecsesked? kis városkában, Corsier-ben, ahol Eveline öregecske grófjával id?zött, hogy annak köszvényes és egyéb rohamait gyógyvizekkel gyógyítgassák.
Istenem! be gyönyör? volt Eveline, be bájos és gyönyör?!
Ébenfekete haja köré glóriát festett az alkonyi nap, lágyan telt, szép alakja elevenzöld feny?fák és kék tó hátteréb?l bukkant el? a parti sétányon.
Hisz volt már akkor képe Balzacnak Eveline-r?l, egy medalionba festett arcképe volt róla, de ez az eleven, csillogó szem?, okos tekintet? és lágy hangú n? alig emlékeztetett ama arcképre.

Ez az elven asszony minden addig ismert asszonynál szebb, igazabb és tökéletesebb volt.

„Most már ismerem Önt Barátn?m…” – mondta neki séta közben Honoré. – “Az íróknak megvan az a tehetségük, hogy egyetlen szempillantás alatt mindent meglássanak.”

 

Elváltak néhány szép nap után: Eveline és aggocskája visszatértek a gróf messzi birtokára, Balzac meg Párizsba, de az asszony er?s ígéretét még jobban bírva: amint férje meghal, Honoré felesége lesz.
Az író dolgozott tovább, megkett?zött er?vel dolgozott tovább: szinte mást sem csinált. Ha úri  társaságba ment is, pontban tízkor elköszönt, dolgozószobájába tért, és írt éjfélig, egyig. Munka közben töméntelen feketekávét fogyasztott, embernek nem való, rengeteg szivart, más dohánynem?t szívott el; ha kimozdult hazulról, mértéktelenül evett, és mértéktelenül élt szeszes italokkal. Úgy ám: gyengébb szervezet? embert sokkal hamarabb leterített volna ez az életforma. Ám a kivételes képesség? embereknek testi képességeik is kivételesek, Balzac hihetetlenül szívós mód, gy?zte az élettempót.

És iszonyatos volt munkabírása is, hisz ?érte, ? általa, ? miatta dolgozott: akadt olyan év, amelyben hat regényt is megírt, miközben más, már elkészült, de be nem fejezett regényen is dolgozott, sokat újra meg újra átírt,  amíg végre végleg megelégedett vele.

Olykor mellkasát fájlalta ugyan, olykor elfogyott a leveg?je, de mindig azt gondolta: Eveline hiánya veszi el a leveg?t: megdörzsölte szíve táját, és dolgozott tovább…

Aztán meghalt a gróf: az esküv? még késett kicsit, Eveline-t a birtok rászakadt ügyei ott fogták a távoli földön, ám Honoré ennél tovább nem bírta. Maga utazott szerelmeséhez, maga segítette az ügyek intézésében, maga ültette aztán hintóba, és maga vitte Párizsba álmai asszonyát.

És az esküv? is eljött rend és mód szerint, huszonegy kitartó, szerelmes év jutalmaként.
Most hát  – 1850. augusztus tizennyolcadikán – ott ült Honoré de Balzac az íróasztalánál, és mód nélkül, múlhatatlanul nyomta a mellkasát valami nevezhetetlen.
Huszonegy napja volt férj: huszonegy napja, annyi napja, amennyi évig várt Eveline Hanskára: annyi napja éppen.

Tollát tintába mártotta, önmagát a felkel? Nap aranyába, holmi világos, szabatos mondat kezd?szavát kezdte lejegyezni, de már nem tudta: ráborult a papírra.

Gondosan beretvált arcán egy tintapaca csúfoskodott, mikor Eveline holtan rálelt….

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.