1802. július 24-én született a világirodalom egyik legtermékenyebb szerz?je, Alexandre Dumas. Több mint 300 könyv, színdarab, regény, novella, tárca jelent meg a nevével. S?t, nagy ínyenc lévén még egy konyham?vészeti lexikont is készített.
„Csakis akkor beszélj, amikor kell, s felét mondd csak annak, amit gondolsz; csakis azt írd le, amit aláírhatsz, és csakis azt cselekedd, amit elmondhatsz.”
Id. Alexandre Dumas, teljes nevén Dumas Davy de la Pailleterie (1802. július 24. – 1870. december 5.) francia író volt, legismertebb m?vei kalandos történelmi regények, amelyek a világ legolvasottabb francia írójává tették ?t. Több regényéb?l (pl.: Monte Cristo grófja és a D’Artagnan történetek) készült filmadaptáció, de írt színdarabokat, újságcikkeket is, és rengeteg emberrel levelezett. Apai nagyanyja fekete rabszolgan? volt.
Származása és gyermekkora
Nagyapja, Antoine-Alexandre Davy de la Pailleterie márki Saint Domingue (a mai Haiti) szigetén szolgált francia kormány tüzérségénél Général commissaire rangban. Itt ismerte meg feleségét, Marie-Césette Dumas-t, egy fekete rabszolgan?t, aki 1762-ben megszülte az író apját, Thomas-Alexandre-t, majd nem sokkal kés?bb meghalt. Amikor a márki fiatal mulatt fiával visszatért Normandiába, még létezett a rabszolgaság, amib?l a félvér fiúnak sok szenvedése származott. 1786-ban Thomas-Alexandre belépett a francia hadseregbe, de hogy meg?rizze az arisztokrata család jó hírét, az anyja leánykori nevét vette fel. A francia forradalmat követ?en a márki elveszítette a vagyonát, Thomas-Alexandre Dumas azonban a forradalmi hadsereg merész és tehetséges katonájaként többször kitüntette magát, és a ranglétrán egyre feljebb haladva 31 éves korára tábornok vált bel?le.
Thomas-Alexandre feleségül vette Marie-Louise Elisabeth Labouret-t, aki 1802. július 24-én a Párizshoz közel es? Villers-Cotterêts-ben, Aisne megyében szülte meg fiukat, Alexandre Dumas-t.
1806-ban, Dumas tábornok halálakor tehát Alexandre mindössze négy éves volt, szinte teljesen elszegényedett édesanyjának igen nehéz körülmények között kellett felnevelnie. Bár Marie-Louise nem sokkal tudott hozzájárulni fia oktatásához, ez nem csökkentette az ifjú Alexandre könyvimádatát, és ? elolvasott mindent, amit csak a kezébe tudott kaparintani.
Kamaszként az édesanyjától sok történetet hallott az apja bátor haditetteir?l I. Napóleon dics?séges uralkodása alatt, és élénk képzeletét betöltötték a kalandok és h?sök. Bár szegények voltak, a család az apa el?kel? hírnevére és arisztokrata kapcsolataira támaszkodott, így a monarchia restaurációja után a húszéves Alexandre Dumas Párizsba költözhetett, ahol a Palais Royal-ban kapott állást a nagyhatalmú Orléans-i herceg hivatalában.
Irodalmi pályafutása
Amíg Párizsban dolgozott, Dumas elkezdett újságcikkeket és színdarabokat írni. 1829-ben aratta els? nagyobb közönségsikerét a III. Henrik udvara cím? drámával. A következ? évben bemutatott Krisztina királyn? ugyanilyen népszer? lett, így hamarosan megengedhette magának, hogy minden idejét az írásnak szentelje. 1830-ban részt vett abban a forradalomban, amely el?zte X. Károly királyt, és helyette Dumas korábbi patrónusát, az Orléans-i herceget ültette a trónra, aki Lajos Fülöp néven uralkodott, akit a „polgárkirály” melléknévvel is illettek.
Az 1830-as évek közepéig Franciaországban bizonytalan maradt a politilkai helyzet, gyakoriak voltak a lázadások, melyek mögött hol az elégedetlen republikánusok, hol a változást sürget?, elszegényedett városi munkások álltak. Ahogy az élet lassanként visszatért a megszokott kerékvágásba, országszerte megkezd?dött az iparosodás, és a gazdaság fejl?dése. Mindez, a cenzúra megsz?nésével együtt, kedvez? hátteret nyújtott az írói tehetség kibontakoztatásához.
Több sikeres színdarab megírása után Dumas figyelme a regények felé fordult. Bár vonzotta a különcködés, és mindig többet költött, mint amennyit keresett, Dumas igen talpraesett üzletembernek bizonyult. 1838-ban, amikor az újságoknál nagy volt a kereslet a több részletben közölhet? regények iránt, egyszer?en újraírta az egyik színdarabját, és ez lett az els? folytatásos regénye. A „Le Capitaine Paul” tette lehet?vé számára egy alkotóm?hely létrehozását, ahol több száz történet íródott, mind az ? személyes irányításával.
1839-t?l 1841-ig Dumas több barátja közrem?ködésével az európai történelem híres b?nöz?ir?l és b?neseteir?l szóló nyolckötetes esszégy?jtemény összeállításán dolgozott. Ebben szerepeltek írások például Beatrice Cenci, Cesare és Lucrezia Borgia tetteir?l, de olyan közelmúltban történt incidensekr?l is, mint Karl Ludwig Sand és Antoine François Desrues esete, akiket gyilkosság vádja miatt végeztek ki.
Dumas szintén részt vett vívómestere, Augustin Grisier 1840-es regényének, „A vívómester”-nek megírásában. A történetben tulajdonképpen Grisier beszéli el, hogyan vált tanújává az oroszországi dekabrista felkelés eseményeinek. Végül e regényt I. Miklós cár betiltotta Oroszországban, emiatt Dumas egészen a cár haláláig nem léphetett orosz földre. A „Monte Cristo grófja” és „A korzikai testvérek” cím? m?veiben, valamint visszaemlékezéseiben az író nagy tisztelettel említi meg Grisier-t.
1840-ben feleségül vett egy színészn?t, Ida Ferrier-t, de ezt követ?en is számos viszonya volt más n?kkel, akikt?l legalább három törvénytelen gyermeke született. Az egyik ilyen gyermek egy az író nevét továbbviv? fiú volt, aki abban is apja nyomdokaiba lépett, hogy sikeres regény- és drámaíró vált bel?le. Mivel a nevük és a foglalkozásuk is megegyez?, a világirodalom úgy különbözteti meg ?ket, hogy egyikükre id. Alexandre Dumas-ként (franciául Alexandre Dumas père), másikukra pedig ifj. Alexandre Dumas-ként (franciául „Alexandre Dumas fils”) utalnak.
Az id. Alexandre Dumas kalandos történetei és történelmi krónikái megragadták a francia közönség képzeletét, akik alig várták, hogy megvehessék az újabb és újabb folytatásokat.
- VII. Károly a kiskirályok között (Charles VII chez ses grands vassaux), dráma. Cezar Kjui orosz zeneszerz? A szaracén címmel operát írt bel?le.
- D’Artagnan-történetek:
- A három test?r (Les Trois Mousquetaires, 1844)
- Húsz év múlva (Vingt Ans Après, 1845)
- Bragelonne vicomte (Le Vicomte de Bragelonne, ou Dix ans plus tard, 1847): ennek egyik része „A vasálarcos” története, amely több filmfeldolgozásból is ismert.
- Tíz év után
- Athos öregsége
- D’Artagnan fia
- Monte Cristo történetek
- A vívómester (Le maître d’armes, 1840)
- A régens lánya (Une fille du régent, 1845)
- A két Diana (1846)
- Valois-történetek
- Marie Antoinette-történetek:
- Egy orvos feljegyzései (1846–1848) (mely a következ? címeken is ismert: „Joseph Balsamo”, „Cagliostro„, „Madame Dubarry”, „Dubarry grófn?” vagy „Az életelixír”)
- A királyné nyakéke (Le Collier de la reine), 1849–1850), (a regény alapjúul szolgáló b?neset részleteit lásd itt.
- Ange Pitou (1853) (vagy „A Bastille elfoglalása” vagy „Hat évvel kés?bb”)
- Charny grófné (La Comtesse de Charny, 1853–1855) (vagy „Andrée de Taverney”)
- Király a vérpadon (Le roi des quilles)
- A vörös ház lovagja (Le Chevalier de Maison-Rouge, (1845)
- A fekete tulipán (La Tulipe noire, 1850)
- A jávai orvos (L’Île de feu, 1863)
- Luisa San Felice (La San-Felice, 1863)
- Emma Lyonna (Lady Hamilton)
- A diótör? (1844): E.T.A. Hoffmann történetének feldolgozása, Csajkovszkij kés?bb ebb?l írta „Hoffmann meséi” c. balettjét
- Az aranytolvajok (1857 után): egy elveszett színdarab, amelyet a kanadai Reginald Hamel fedezett fel újra a francia nemzeti könyvtárban való kutatásai során 2004-ben
- Szent Hermina lovagja (Le Chevalier de Sainte-Hermine, 1869): ez a regény volt utolsó nagyobb munkája, melyet elveszettnek hittek, míg Claude Schopp 2005-ben be nem jelentette, hogy megtalálta
Dumas és a strómanok
Dumas számos szellemíró (pestiesen szólva: Strohmann) segítségét is igénybe vette. Közülük a legismertebb Auguste Maquet volt. Maquet vázolta fel például a „Monte Cristo grófja” cselekményét, de fontos szerepe volt „A három test?r”-nek és folytatásainak, illetve Dumas sok más regényének megírásában is. Amikor együtt dolgoztak, Maquet találta ki és vázolta fel a cselekményt, Dumas pedig kidolgozta a részleteket, párbeszédeket, és a befejez? részeket.
Dumas az írás révén nagy vagyonra tett szert, mégis gyakran küzdött pénzhiánnyal, vagy keveredett adósságba, mert két kézzel szórta a pénzt, ha n?kr?l vagy fény?zésr?l volt szó. A hatalmas és költséges Monte Cristo-kastély, amelyet építtetett, tele volt olyan emberekkel (idegenekkel és ismer?sökkel), akik kihasználták az író b?kez?ségét.
Amikor Lajos-Fülöp királyt egy felkelés során el?zték, az újonnan választott elnök, Charles Louis Napoleon Bonaparte nem nézte olyan jó szemmel Dumas-t, mint a király. 1851-ben Dumas Brüsszelbe menekült a hitelez?i el?l, onnan pedig Oroszországba utazott, ahol a francia volt a második nyelv, és az írásai óriási népszer?ségnek örvendtek. Két évet töltött Oroszországban, miel?tt tovább utazott volna, hogy kalandot keressen és anyagot gy?jtsön további m?veihez. 1861 márciusában kikiáltották az Olasz Királyságot, a trónra II. Viktor Emánuel került. A következ? három évben Alexandre Dumas az egységes Olaszországért vívott harcokban vett részt, majd 1864-ben visszatért Párizsba. E három év alatt gy?jtötte az 1798-as nápolyi forradalomnak emléket állító köteteit, melyek a Luisa San Felice és folytatása, az Emma Lyonna.
Irodalmi sikerei és arisztokrata kapcsolatai ellenére Alexandre Dumas egész életére kihatással volt félvér származása. 1843-ban írt egy kisregényt Georges címmel, amely a rasszizmussal és a gyarmatosítás hatásaival kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott. A rasszista hozzáállás azonban még halála (1870. december 5.) után is sokáig befolyásolta a francia irodalomban betöltött szerepének megítélését.
2005 júniusában Franciaországban megjelent Dumas nemrég újra felfedezett utolsó regénye, a Szent Hermina lovagja. A történet a trafalgari csatát eleveníti fel, amelyben Lord Nelson meghalt. A regény folytatásokban jelent meg, és az író halálakor már majdnem teljesen elkészült. Az új kiadáshoz egy mai Dumas-kutató, Claude Schopp írta meg a befejez? két és fél fejezetet.
Az utókor elismerés
Alexandre Dumas-t ott temették el, ahol született. Sírja a Villers-Cotterêts-i temet?ben maradt, egészen 2002. november 30-áig. Ekkor a francia köztársasági elnök, Jacques Chirac exhumáltatta a testét.
Az író hamvait október 3-án szállították át a Pantheonba, ahol Franciaország legnagyobbjai vannak eltemetve.
Az el?z? éjszakát azonban a Montecristo-kastélyban töltötte, amelyet ? építtetett mór és neogótikus stílusban, majd kés?bb eladott. Írók, színészek tisztelegtek ott el?tte. A Szajnán vitték fel hajón Párizsig. A forgatókönyv szerint a menet során megelevenítette regényeinek egyes alakjait. A ceremóniát Jacques Chirac köztársasági elnök vezeti és a televízió egyenesben adta.
Ünnepi beszédében Chirac elnök így emlékezett:
„Általad lehettünk D’Artagnan, Monte Cristo vagy Balsamo, lovagolhattunk Franciaország útjain, járhattunk harcmez?kön és láthattunk palotákat és várakat – általad álmodunk.”
Ez a tiszteletadás is jelzi, hogy bár Franciaország sok nagy írót adott a világnak, egyiket sem olvassák olyan széles körben, mint Alexandre Dumas-t. A történeteit közel száz nyelvre lefordították, és több mint 200 film készült bel?lük.
Alexandre Dumas Párizs melletti otthonát, a Monte Cristo-kastélyt felújították, és megnyitották a nagyközönség számára.
Küls? hivatkozások
- http://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag095.htm
- Herald Sun: El?került az elveszettnek hitt Dumas-darab (en)
- Az elveszett Dumas-regény a polcokra került (en)
- Alexandre Dumas ebooks Alexandre Dumas m?vei az interneten, könnyen olvasható HTML formátumban
- A három test?r cím? m?ve hangoskönyv kiadásban
- Dumas könyvei a Magyar Elektronikus Könyvtárban: Ange Pitou, Bragelonne vicomte, Egy orvos feljegyzései, Emlékeim, Emma Lyonna, A fekete tulipán, A három test?r, Húsz év múlva, A jávai orvos, A királyné nyakéke, Luisa San Felice, Mária Antoanette lovagjai, Monte Cristo grófja, Pamfil kapitány, A régens lánya, A szavojai herceg, A szavojai herceg apródja, A szélhámos.
MONTE CRISTO GRÓFJA (RÉSZLET) – 20
If várának temet?je
Az ablakon besz?r?d? ködös fény gyenge világánál Dantes meglátta az ágyon hosszában fekv? durva vászonzsákot, amelynek széles red?i alatt hosszú, merev alak rajzolódott ki: ez a vászonzsák volt Faria utolsó leple. A börtön?rök szerint ez a legolcsóbb szemfödél. Így hát mindennek vége volt. Most már a halál választotta el Dantest öreg barátjától. Nem láthatta többé a szemét, amely nyitva maradt, mintha a halálon túlra nézne, nem szoríthatta meg többet fáradhatatlan kezét, amely egy el?tte ismeretlen világról lebbentette fel a fátyolt. Faria, a jóságos segít?társ, akihez olyan forrón ragaszkodott, már csak az ? emlékezetében élt. Dantes leült a szörny? halálos ágy fejéhez, és sötét, keser? fájdalom öntötte el a szívét. Egyedül volt, ismét egyedül. Visszazuhant a csendbe, újra szemközt állt a semmivel.
Egyedül! Nem hallhatja, nem láthatja többé az egyetlen emberi lényt, aki még a földhöz kötötte. Nem volna-e jobb, ha – mint Faria abbé – elmenne Istenhez, és megkérdezné az élet titkát, azt is megkockáztatva, hogy a szenvedések gyászos kapuján kell áthaladnia. Barátja el?zte és jelenlétével távol tartotta t?le az öngyilkosság gondolatát, de Faria holttesténél ez a gondolat újra kísértett.
– Ha meghalhatnék – mondta -, oda mennék, ahová ? ment, és bizonyára rátalálnék. De hogyan haljak meg?… Hiszen ez igen egyszer? – válaszolt rögtön nevetve. – Itt maradok, rávetem magam arra, aki els?nek belép, megfojtom, és akkor lefejeznek.
De mint ahogy a nagy viharokban, a nagy fájdalmakban is megtörténik, hogy az örvény körül magas hullámhegyek tornyosulnak, s Dantes visszariadt ett?l a megbecstelenít? haláltól; hirtelen az élet és a szabadság heves vágyába menekült kétségbeeséséb?l.
– Meghalni? Nem, nem! – kiáltotta. – Nem lett volna érdemes annyit átélni, annyit szenvedni azért, hogy most meghaljak! Akkor lett volna jó meghalni, amikor annak idején, évekkel ezel?tt, elszántam rá magamat. De most csak nyomorult végzetem beteljesülését segíteném el?. Nem! Élni akarok, küzdeni akarok mindhalálig. Nem! Vissza akarom szerezni elrablott boldogságomat! Nem halhatok meg addig, míg meg nem büntetem hóhéraimat, és talán – ki tudja? – meg nem jutalmazom néhány jó barátomat. De most itt felejtenek, és csak akkor hagyhatom el zárkámat, ha Faria abbé sorsára jutok.
Erre a gondolatra Edmond megmerevedett, szeme egy pontra szegez?dött, mint akinek hirtelen ötlete támadt, de ez az ötlet meg is ijesztette. Felugrott, végigsimította homlokát, mintha szédülés környékezné, kétszer-háromszor körüljárta a szobát, majd újra az ágy elé állt.
– Ó – mormogta. – Vajon ki küldte nekem ezt az ötletet? Te küldted, Istenem? Minthogy innen csak a halottak szabadulhatnak ki, foglaljuk el a halottak helyét.
Azzal sem vesztegetve az id?t, hogy meggondolja elhatározását; nehogy lemondjon kétségbeesett szándékáról, a szörny? zsák fölé hajolt, felbontotta azzal a késsel, amelyet Faria készített, kihúzta a holttestet a zsákból, átcipelte a saját zárkájába, a maga ágyába fektette, becsavarta a fejét egy vászonrongyba, ahogy a saját fejét szokta, betakarta, utoljára megcsókolta a jéghideg homlokot, újra lezárta az ijeszt?en üresen, gondolat nélkül bámuló makacs szemet, de az megint csak kinyílt. A halott fejét a falnak fordította, hogy ha este a börtön?r behozza a vacsorát, hadd higgye, hogy már elaludt, mint máskor, azután visszatért a folyosóra, az ágyat a falhoz húzta, átment a másik szobába, ott a szekrényb?l el?vette a t?t, cérnát, ledobta rongyait, hogy a zsákon át mezítelen testét érezzék, bebújt a felfejtett zsákba, úgy helyezkedett el benne, ahogy a halott feküdt, és belülr?l bevarrta a zsákot.
Ha szerencsétlen módon valaki be talált volna lépni, meghallhatta volna Dantes szíve dobbanását. Dantes várhatott volna a börtön?r esti látogatásáig, de attól tartott, hátha az igazgató megmásítja elhatározását, és el?bb viszik el a holttestet. Akkor elveszett volna végs? reménysége is. Most mindenesetre kész terve volt:
Ha útközben a sírásók észrevennék, hogy halott helyett él?t visznek, Dantes nem hagy rá id?t, hogy felismerjék. Egy hirtelen metszéssel végighasítja késével a zsákot, és elképedésüket felhasználva, megszökik. Ha el akarnák fogni, a késével védekezik.
Ha elviszik a temet?ig, és bedobják egy gödörbe, hagyja, hadd földeljék el. Kés?bb, hiszen éjszaka lesz, alig távoznak a sírásók, ? azonnal kiássa magát a puha földb?l és elmenekül: remélte, hogy a föld nem lesz túlságosan nehéz, és fel bírja majd emelni. Ha téved, és a föld túlságosan súlyos, akkor megfullad. Úgyis jó, akkor egyszerre mindennek vége. Már el?z? este óta nem volt egy falat sem a szájában, de reggel nem gondolt az evésre, és még most sem jutott eszébe. Helyzete sokkal bizonytalanabb volt, semhogy egyébbel is tudott volna foglalkozni. Az volt az els? veszedelem, hogy ha a börtön?r hét órakor beviszi a vacsoráját, észreveszi a cserét. Szerencse, hogy akár embergy?löletb?l, akár fáradtságból, több ízben ágyban fogadta a börtön?rt. Ilyen esetben az ?r a levest és a kenyeret rendszerint az asztalra tette, és szó nélkül távozott.
De hátha ezúttal a börtön?r szokásától eltér?en mégis megszólítja Dantest, és látva, hogy a fogoly nem válaszol, az ágyhoz megy, és minden kiderül?
Közeledett az esti hét óra, és Dantes aggodalma egyre fokozódott. Kezét szívére szorította, hogy elfojtsa annak er?s dobogását, másik kezével homlokáról törülgette a verejtéket, amely kis patakokban folyt le halántékára. Id?r?l id?re remegés futott át a testén, és úgy összeszorította a szívét, mint valami jeges marok. Azt hitte, rögtön meghal. Az órák teltek, és a várban semmi sem mozdult. Dantes látta, hogy az els? veszedelmen túljutott. Ez jó el?jel volt. Végre abban az id?pontban, amelyet az igazgató megjelölt, lépések zaja hallatszott a lépcs? fel?l. Edmond megértette, hogy elérkezett a nagy pillanat. Összeszedte minden bátorságát, lélegzetét visszafojtotta. Boldogan visszatartotta volna végig ugyanígy ereinek ?rült lüktetését is. Az ajtó el?tt megsz?ntek a lépések, két ember lépései. Dantes kitalálta, hogy a két sírásó jött érte. Ez a sejtés bizonyossággá lett, mikor meghallotta a zajt, amellyel a hordozóágyat letették a földre. Nyílt az ajtó, és Dantes homályosan látott némi fényt felvillanni. A zsák szövetén keresztül látta, amint két árnyék közeledik az ágyhoz. Egy harmadik az ajtóban állt, lámpát tartott a kezében. Az ágyhoz lép? két ember megragadta a zsák egy-egy végét.
– Jó nehéz, ilyen sovány öregember létére – jegyezte meg az egyik, aki fejt?l emelte fel.
– Azt mondják, a csontok minden évben nehezebbek lesznek egy fél fonttal – felelt a második, aki lábtól fogta meg.
– Megkötötted a csomót? – kérdezte az els?.
– Majd bolond leszek – mondta a második -, miért cipeljünk fölösleges súlyt, majd megcsinálom odalent.
– Igazad van. Induljunk.
„Ugyan mire való az a csomó?” – töprengett Dantes.
A testet átemelték az ágyról a hordozóágyra. Edmond megmerevítette magát, hogy jobban játssza a holttest szerepét. Ráfektették a hordozóágyra, és a kíséret, amelynek útját az elöl haladó, lámpát viv? ember világította meg, felment a lépcs?n.
Dantest hirtelen megcsapta az éjszaka friss és csíp?s leveg?je. Ráismert a misztrál-szélre. Ez a váratlan érzés gyönyör?séggel, de egyúttal aggodalommal töltötte el. Mintegy húsz lépést vitték az emberek, akkor megálltak, és letették a hordozóágyat a földre. Az egyik hordozóágyat viv? ember eltávozott. Dantes hallotta cip?jét a kövön kopogni.
„Ugyan, hol lehetek?” – t?n?dött.
– Tudod-e, ugyancsak nem valami könny?! – jegyezte meg az az ember, aki Dantes mellett maradt, miközben leült a hordozóágy szélére.
Dantes els? gondolta az volt, hogy most szökik ki, de szerencsére lemondott err?l a tervér?l.
– Világíts hát ide, te állat! – hallatszott az eltávozott ember hangja. – Mert így sose találom meg azt, amit keresek.
A lámpát viv? ember engedelmeskedett a parancsnak, noha, mint láttuk, az nem a legilledelmesebb kifejezésekkel hangzott el. „Vajon mit keresnek? – törte a fejét Dantes. – Bizonyára ásót.” Elégedett felkiáltás bizonyította, hogy a sírásó megtalálta, amit keresett.
– Végre – mondta a másik -, nem valami könnyen ment.
– Igaz – felelte emez -, de hát ennek itt van ideje várni.
Ezzel Edmond-hoz lépett, aki hallotta, hogy valami súlyos tárgyat dobnak le mellé nagy robajjal. Ugyanakkor kötél csavarodott lába köré, er?s és fájdalmas szorítással.
– Nocsak, megcsináltad a csomót? – kérdezte az a sírásó, aki eddig nem mozdult Dantes mell?l.
– De még milyen remekül – válaszolt a másik. – Felelek érte.
– Hát ha így van, induljunk.
A felemelt hordozóágy folytatta útját. Mintegy ötven lépésnyire haladtak, akkor megálltak, kinyitottak egy kaput, majd ismét tovább mentek. Minél el?bbre jutottak, Dantes annál tisztábban hallotta, ahogy a tenger hullámai nagy zajjal megtörtek azon a sziklán, amelyen a vár épült.
– De rossz id?! – mondta az egyik. – Nem volna valami nagyon kellemes ma éjjel a tengerben fürödni!
– Bizony, az könnyen megeshet, hogy az abbé vizes lesz – jegyezte meg a másik, és mind a ketten nevetésbe törtek ki.
Dantes nem egészen értette ezt a tréfát, de azért a haja szinte az égnek meredt a rémülett?l.
– Jól van, megérkeztünk! – kezdte ismét az els?.
– Messzebbre, messzebbre! – mondta a másik. – Hiszen tudod, hogy a legutóbbi is félúton maradt, a sziklára zuhant, és az igazgató másnap leszidott bennünket.
Most még négy-öt lépést feljebb mentek, végül Dantes érezte, hogy megfogják a fejénél meg a lábánál, és meglóbálják.
– Egy – mondták a sírásók.
– Kett?.
– Három!
Dantes közben érezte, hogy valóban ellódítják valami nagy ürességbe, és ? hasítja a leveg?t, mint a sebzett madár. Zuhan, zuhan, és olyan rémület fogja el, amely megfagyasztja a szívét. Noha lefelé vonta valami súlyos tárgy, amely sebes röpülését még gyorsabbá tette, úgy rémlett neki, hogy egy évszázadig tartott ez a zuhanás. Végre rémületes zajjal, mint a nyíl, vágódott bele a jéghideg vízbe, akaratlanul szörny?t kiáltott, de kiáltását elfojtotta a csobbanás zaja. Dantest a tengerbe vetették, a lábához kötözött harminchat fontos golyó a víz mélye felé húzta.
If várának temet?je: a tenger.
Forrás:
wikipedia.org
verslista.hu/
sulinet.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
