Avi Ben Giora. : Anda – III. rész

*

 

III.

 

Anda, másnap korán kelt. Betelefonált a munkahelyére, hogy késni fog, mert a rendőrségre kell mennie. Nem kérdeztek tőle semmit. Meg voltak a munkájával elégedve és úgy gondolták, ha végez, majd bemegy.

Alex már ott várta, ahogy megbeszélték.

– Van nálad fénykép? Szükség lesz rá.

– Nincsen.

– Gyere ott az automata, készítünk egyet.

Alex nem segített neki a nyomtatvány kitöltésében, aminek valahol örült is, mert így legalább nem kellett beszámolnia eddigi életéről. Így jó, gondolta. Én sem tudok róla semmit, és ő sem rólam. Jobb így, személytelenül. Alexet valahogy feszélyezte a rendőrségi környezet, ideges volt, hogy ilyen sokat kell várni, Anda pedig nem tulajdonított jelentőséget a férfi idegeskedésének. Nincs ezen mit csodálkozni – gondolta –, senki sem szereti a hivatalos helyeket.

– Kimegyek dohányozni – mondta Alex. – Ha végeztél közben, akkor kint megtalálsz.

Lassan rákerült a sor. Bement az irodába. Letette az asztalra a kérelmet. A rendőr átvette a fotókkal együtt, lepecsételte és közölte, majd postán kiküldik a kész útlevelet, vagy az értesítést, hogy kész és átveheti.  Pár okmánybélyeget is kellett vennie persze, de ennyi volt az egész.

– Rendben ment minden?

– Igen.

– És mikor kapod meg?

– Nem mondták, de gondolom, cirka három hét.

– Itt egy telefonszám – nyújtott át neki egy névjegy formájú cetlit. – Az én számom. Ha megvan az útleveled, hívj fel, és akkorra már pakolj is össze, mert rögtön indulunk Ausztriába.

– Kösz – vette el a papírt. – Nem tudnál valamit mondani a munkáról?

– Majd kint megtudod. De nem kell izgulnod, nem fogsz csalódni.

– És te hol vagy megtalálható, ha esetleg közben szeretnék találkozni veled?

– Nem leszek itt, mert holnap már utazom is Moszkvába. Én sajnos állandóan utazom, hol itt, hol ott kell lennem. Én vagyok a cég főszervezője. Maradjunk annyiban, hogy hívsz, ha megvannak a papírjaid. Szia!

„Fura egy alak, annyi biztos. De mit érdekel? Nem is olyan jóképű, mint amilyennek először gondoltam, na meg kitudja? Biztosan nem vagyok az esete”. Elindult a közeli buszmegállóba, hogy munkába menjen.

Három hét után megkapta az útlevelét. Nézte, nézte és nagyon örült neki. „Még soha nem volt ilyenem, most már ez is van”.

Közben azon gondolkodott, hogy bejelentse–e a munkahelyén, hogy külföldre megy. „Ugyan már minek? Hiszen úgysem jövök egy darabig vissza, csak ha kezdődnek a felvételik az egyetemen”. Elővette a bőröndjét és pakolni kezdett. Végiggondolta még milyen teendői maradtak, aztán az eddigi életét. Hiányzott belőle nagyon az a fogalom, hogy otthon. A lakásbiztosítást meghosszabbítatta, és elintézte a banki átutalásokat is. Akkor nem maradt már semmi, csak telefonálni Alexnek. Gondolta, hogy még aznap este hívja, de végül is másnapra halasztotta.

Reggel arra ébredt, hogy cseng a mobilja. Mire felvette, már nem volt a vonalban senki. A kijelzőn annyi volt kiírva: ismeretlen szám. Félig még álmosan kikotorta az irati közül Alex kártyáját és hívta. Két csengetés után felvette valaki, de oroszul szólalt meg. Már azon volt, hogy leteszi, de akkor Alex hangja szólalt meg angolul.

– Anda? Már kerestelek! Mi van veled, kész az útleveled?

– Igen megkaptam, és össze is pakoltam.

– Rendben! Este megyek érted. A téren várj rám.

Minden a megbeszélés szerint alakult. Alex, ahogy ígérte meg is érkezett. Egy böhöm Mercedesszel jött, amit sok ember kíváncsi szeme követett, noha ez akkoriban már nem ment egyedi számba.

– Ennyi az egész holmid? – kérdezte Alex, amikor a bőröndöt a csomagtartóba helyezte

– Ennyit pakoltam! Miért? Sok?

– Ellenkezőleg, kevés. De majd veszel magadnak, amire szükséged lesz.

Az út Bécsig egyhangúságban telt el. Alex szinte teljesen szótlan volt, csak Anda kérdezgetett, de nemigen kapott egyértelmű válaszokat. Az osztrák határon kis probléma adódott, mivel román útlevélhez vízum kellett, és készpénz felmutatása is szükséges volt. Alex német útlevelet mutatott, és mondta a határőrnek, hogy a hölgy vele utazik, és csak átutazóban vannak, a végcél Németország. Pár perces tanakodás után tovább engedték őket.

– Te Németországban élsz, hogy német útleveled van?

– Ott is. Két éve van német útlevelem, de van mellette ukrán és orosz is. Lassanként úgysem lesz jelentősége, milyen útlevéllel utazol. Most még mindenkit ellenőríznek, de pár év és határ sem lesz.

– Miből gondolod?

– Tudom! Bizonyos körök majd így fognak dönteni erről.

Hajnalban értek Bécsbe, de folytatták az útjukat egy külső kerület felé. Egy erdőkövezte vadászkastélyhoz értek. A kapuban őrség állt. Alex leeresztette az ablakot és kivigyorgott az őrre. Az nyitotta is a kaput és valamit utána szólt németül. A parkolóban már állt néhány kocsi. Két másik Mercédesz és egy Ford kisbusz. Bementek a házba, ahol a korai óra ellenére nagy volt a mozgás.

– Add ide az útleveled – utasította Alex. – Én majd rögtön jövök. Ott a büféasztal a másik teremben, menj, egyél, igyál, amihez kedved van.

Adna félénken lépett be a másik terembe, ahol már sok hozzá hasonló korú, csinos lány gyülekezett. Mindenféle nyelven társalogtak, de főleg az orosz volt az, ami uralta a társalgást. Egy kisebb csoportban németül és angolul beszélgettek. Ezekhez próbált csatlakozni.

– Honnét vagytok? – kérdezte őket. Négyen vele egykorúak voltak, a másik két lány inkább a harmincon túli korcsoporthoz állt közelebb.

– Én magyarországi vagyok és a barátnőm is – mutatott a mellette állóra.

– Mi szlovákiaiak vagyunk – mondta a másik kettő –, és ők meg csehek – mutatott a két idősebb hölgyre. – Te honnét jössz?

– Romániából, pontosabban Erdélyből. Tudtok már valamit, hogy mi lesz a munkánk?

– Még semmit sem. Mi sem régen érkeztünk. Lesz majd valami eligazítás a reggeli után, és akkor majdcsak okosabbak leszünk.

– Gyertek, menjünk együnk, igyunk valamit.

Azzal elindultak a roskadásig pakolt asztalok felé.

Miután ki–ki jól megpakolta a tányérját, kerestek egy szabad asztalt és helyet foglaltak. Sokat nem tudtak beszélgetni, mert az evéssel voltak elfoglalva, és nemsoká szólították is őket. Andát, a két magyar lányt és az egyik idősebb cseh lányt is.

– Na ezek nem nagyon akarják, hogy jól is lakjunk – jegyezte meg a cseh lány –, de menjünk.

A Ford kisbuszhoz vitték ki őket.

– Először is szeretnénk a kofferjeinket és az útleveleinket megkapni – kezdte az egyik lány angolul.

– Mindenki mindent meg fog kapni. Most át kell mennünk egy másik villába, majd ott. Üljetek be inkább a kocsiba, mert sietnünk kell.

Beültek a kisbuszba, aminek nem voltak ablakai. A sofőr melletti anyósülésre nem ülhetett senki a lányok közül, mert azt két kigyúrt srác foglalta el. Egyikük a tolóajtót zárta be kulcsra, ahol a lányok ültek, majd helyet foglalt társával együtt a vezetőülés mellett. Nem tudtak beszédbe elegyedni egyikkel sem, sem a sofőrrel, mivel egy elhúzható üveg zárta el a rakodó–, jelen esetben az utasteret a vezetőfülkétől.

– Lányok – kezdte a cseh származású „rangidős” lány. – Itt valami nem tetszik nekem. Elvették az összes papírjainkat, és a személyes holminkat. Azt sem tudjuk hova visznek minket, és minek. Itt valami savanyu van a dologban.

– Te hogy kerültél ide közénk? – kérdezték a fiatalabbak.

– Prágai vagyok. Egy újsághirdetésre jelentkeztem, ahol nyelveket beszélő lányokat, nőket kerestek 35 éves korig, külföldi munkára. Volt egy válogató és ott megfelelőnek nyilvánítottak. Aztán egy hét múlva kaptam egy telefont, hogy ekkor és ekkor legyek ott, ahol a válogató volt. Ott vártak egy Mercédesszel, amivel idehoztak.

– Mi is hasonlóan kerültünk ide – vette át a szót az egyik szlovák lány.

– Akkor mindegyikünket így válogatták be – szólt közbe Anda is. – Igaz, nekem szerzett némi protekciót ez az Alex nevű srác. De nekem sem tetszik, hogy nem adták vissza az útlevelünket. Remélem sikerül együtt maradunk. Próbáljuk meg, ha lehet.

 

 

/folyt. köv./

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.