Trefort-kert címen ?sszel új kulturális és közéleti magazinnal jelentkezett az ELTE Bölcsészettudományi Kara. Az amerikanista Frank Tibor f?szerkesztésében megjelen? folyóirat célja nemcsak az, hogy képet adjon a kar életér?l, hanem az is, hogy folyamatosan reflektáljon a legfontosabb kulturális és társadalmi kérdésekre. – Részletek a lapból: Esterházy Péter és Déri Balázs írásai.
Az els? szám, melynek nyitó esszéjét Esterházy Péter jegyzi, az irodalom köré épül. Az irodalomtudomány aktuális problémáiról Kulcsár Szabó Ern? tanulmánya ad áttekintést. Tverdota György írása a Nyugat-évhez kapcsolódóan egyetem és modernség viszonyát taglalja. Déri Balázs esszéje a kert fogalmát járja körül – a lap címe a Múzeum körúti Trefort-kertre utal. José Saramagoval fordítója, Pál Ferenc készített interjút. A fels?oktatás kérdéseir?l a Manherz Károly szakállamtitkárral és Dezs? Tamás dékánnal folytatott beszélgetésekb?l értesülhetünk. Az aktuális eseményeket értelmez? írások közé tartoznak az amerikai elnökválasztáshoz kapcsolódó cikkek, Marosi Ern?nek a reneszánsz év kapcsán megfogalmazott gondolatai, valamint Hetényi Zsuzsa Szolzsenyicin-esszéje. Az Anno rovatban Széchenyi Ágnes az 1908-as évr?l ír, de olvashatunk új filmekr?l, valamint a könyvszemle rovatban Bollobás Enik?, Gergely Ágnes, Kelemen János és Kovács András Bálint munkáiról.
.
A frissen megjelent második szám középpontjában a magyar nyelv áll. Kiss Jen?, Pusztai Ferenc, Balázs Géza és Tolcsvai Nagy Gábor írásai mellett a Várszegi Asztrikkal készült beszélgetés is a nyelv kérdéseit érinti, ahogyan a szótárakról és nyelvtudományi munkákról szóló ismertetések is. A lap összeállítást közöl a Nobel-díjas Le Clézióról: Horváth Krisztina portrét rajzol a francia íróról, Déri Balázs Körforgás c. regényét méltatja, részletet olvashatunk a Nobel-beszédb?l és a magyarul 2010-ben megjelen? Uránia c. regényb?l, Vajda L?rinc fordításában. Krupp József Acsai Roland Két ég satujában c. kötetét recenzeálja. Széchenyi Ágnes az 1989-as évr?l, Borsodi Csaba a bölcsészkar történetér?l ír, és beszélgetést olvashatunk az ELTE rektorával, Hudecz Ferenccel.
.
A magazin megvásárolható a kar jegyzetboltjában (Budapest, 1088 Múzeum krt. 6–8.), illetve megrendelhet? a következ? email-címen: szerkesztoseg@xmeditor.hu.
.
Esterházy Péter: Bevezetés a…
.
Hová is? Ez majd most fog kiderülni. Nincsen valami, ahol vagyunk („ez vagy valami, vagy mén valahová”), hanem azáltal lesz, hogy oda igyekszünk. Hogy oda és ahogy. Ez igaz erre a periodikára is, meg igaz arra is, amir?l szólni fog. Mondjuk a hagyományról fog szólni. A hagyomány nem kincsesláda, mely valahogy ránk maradt régr?l, réges-régr?l, és melyet tisztelettel vagy még inkább meghatódott áhítattal, s?t hálával nyitogatnunk kéne, hogy hozzá jussunk a jussunkhoz. Nincs öröklés. Nincs juss, minden van és semmi. De igyekszem, hogy úgy mondjam, konkrétabb lenni.
.
Már rég nem kellett arra gondolnom, hogy én az ELTE Természettudományi Karára jártam (vala), tehát nem a bölcsészkarra, most itt az alkalom: a bölcsészkar az, ahová nem jártam, konkrétan oda nem. Nem egészen önszántamból kerültem a TTK-ra a BTK helyett, de ezt elenyész? különbségnek láttam. Volt bennem egy általános egyetem-kép, bagatell kérdésnek tekintettem, hogy milyen kar. Nem is magáról az egyetemr?l volt képem (volt képem stb.) vagy elgondolásom, hanem magáról a tanulásról, a tudásról, a tudás átadásáról. Ez az élményem a középiskolából való, a budapesti Piarista Gimnáziumban töltött éveimb?l. Mintegy gombnyomásra tudok himnikusan ezekr?l az id?kr?l beszélni, még most is, negyven év után, annyira er?sen megmaradt ez bennem. Az is szerepet játszhatott, hogy szerzetesek tanítottak (a tornát kivéve — lólengés, oh, lólengés!), onnét — formálisan, közhelyszer?en — könnyebb kapcsolni valamiféle szakralitáshoz, vagy visszafogottabban (legalább arra emlékezzünk, hogy Nietzsche halott!), könnyebb azt gondolni, nem, érezni, hogy itt ez egy olyan hely, ahol mindenféle tudás van fölhalmozva, nemcsak az, amit látunk, az egyes tanárok olykor leny?göz?, olykor kevésbé leny?göz? személyes tudása, hanem van valami — hát most túlzok — rejtett és egész, amelyb?l a tanáraink is csak részt birtokolnak, de nem a birtoklás számít, hanem az átadás, átadják a tudást, vagyis egy beavatásnak vagyok részese.
.
Ett?l kezdve, kerül, amibe kerül, így gondolok az iskolákra: a szellem helye. Azt hiszem, érettségi után voltam a legg?gösebb (volt nekem, kérem, egy kis rövid ideig az az én elit-tudatom), jól emlékszem, mennyire blazírt voltam a fölvételi napján, pedig tudván tudtam, hogy nem vagyok annyira kiváló matematikából, hogy ezt a nyugodtságot megengedhessem magamnak. De szilárdan meg voltam gy?z?dve, hogy az egyetem (mint olyan) éppen nekem való, hogy nekem emelték az épületet, vagyishogy az ilyeneknek, akiket izgalomba hoz ez a rejtett és egész tudás vagy mi.
.
Ez a gondolatmenet — azt hiszem — föltételezi, hogy a világ ésszer?en van berendezve. Olyannyira stimmelni látszottak az elgondolásaim a világ szerkezetével, hogy er?sen késve érkeztem az írásbelire, ami azért már kimeríti a vakmer? bizakodás (elegáns) b?nében való vétkezést.
.
Emelkedett és nagyon is valóságos elképzeléseimnek ironikus módon ha nem is föltétele, de mindenképp melegágya volt az a tény, hogy nem voltam a választott szakra való, én lenni kakukkfióka ott, de talán kakukkfiókaként jobban látni az egyetemességeket. Két szék közt a pad alatt van a legtágasabb kilátás. Tehát annak ellenére, hogy a tárgy, amelyet választottam, nem állt, mert, miattam, nem állhatott közel hozzám, ekképp a tanulás piaristás mámora el is maradt, de elfogott valami általános öröm: hogy ott vagyok, ahol kell lennem (l. nyugodtság). Egy el?szó snájdig föltételei közt most tekintsünk el attól a mély nyugtalanságtól, amely az én-t övezi, és ha az bizonytalan, akkor mit értsünk az „ott vagyok”-on, a „kell”-r?l nem is beszélve. Rájár a rúd manapság a sollenekre. Tovább.
.
A tárgy persze nagyon is fontos, az egyetemesség nem ködös általánosság, konkrét tudásra alapozódik. Ám az íróság bonyolult viszonyban van a tudással, többek közt, mert heves vágyat érez a nem-tudás iránt is, az üresség iránt is — mindent akar. Mindazonáltal (és ezért) az emlékeim jobban személyesek és anekdotikusak, jobban köt?dnek azokhoz a tanárokhoz, mestertanárokhoz, kik látványosan adtak hírt a szellem világáról, ahová — fölteszem — igyekeztem. Ténylegesen lehetett érzékelni ezt a másik világot, ahová, fiatal emberek, épp lépünk bele — ahogy a terembe berobbanó vagy elegánsan belejt? prof a köszönést elhagyva rögtön azzal kezdi: „Tekintsük A halmazt.”
.
Mindezeket úgy mondom mint nem egyetemi ember, soha nem tanítottam egyetemen (hisz mit is? hisz mit is nem?), és, említettem, nem is igazán tanultam ott; mégis elgondolhatatlannak gondolom a történetemet az egyetem nélkül. Ezt viszont nem anekdotikusan értem, nem úgy, hogy milyen jó volt — oh — fiatalnak lenni, valami el?tt állni, eldöntetlennek lenni, mégnek lenni, hanem: az a homályos, izgalmas érzés, hogy részese lehetek valaminek, az emberi szellemnek, és hogy „mindig ugyanarról beszélünk, hol Flaubert, hol Bolyai, hol Pilinszky, hol Gödel hangját halljuk. Ha fülelünk.”
.
Vélhet?en azért is tudok ilyen elragadottan minderr?l beszélni, mert már rég nincs az intézményhez napi köszönöm. Csak kicsit kell közelebb lépni, és itt a reménybeli olvasók ilyenek leendnek, és ezernyi megkerülhetetlen és így fölteend? kérdésbe botlunk. Az egyetem önmagára vonatkozó kérdései ezek, mondhatni a szokásos, hagyomány, jelen, európaiság; mit jelent nemcsak európainak, de európai intézménynek lenni, lehet-e, kell-e, kötelez?-e akarni képzési helynél többnek lenni (de úgy, hogy közbe ne legyünk kevesebbek), van-e becsülete a gondolatnak, a szellemnek, vagy egyszer?en: mért érdemes manapság még irodalommal foglalkozni. Mit várunk a háztól, mit önmagunktól, elitképzés vagy — és így tovább.
.
A szokásosnak mondható módszert követve megvan az utolsó mondat is: Most még valahogy, és ez, volt és leend? és valóságos diáktársaim, nem egyszer? föladat, az alumnus szót kellene a szövegbe beleapplikálni.
Déri Balázs:
A megtalált nevek
Le Clézio: Körforgás
„Nem tudom, miért gyalogoltam a földeken keresztül, de boldog voltam, újra megtaláltam a sok nevet, amit valaha ismertem…” – mondja Kiambé-Kilwa-Balkis, az 1817-ben Mauritiusra hurcolt rabszolgan?, Le Clézio három f? mesél?jének egyike a Körforgás cím? regényben. Az író ügyes fogása, hogy e tanulatlan figurával mondatja ki a regény egyik vezérmotívumát. A n? öregkorában boszorkány – a regény is a neo-mágikus, neo-mitikus világszemlélet jegyében fogant: a nevek tudása hatalom az egész világ, még a túlsó fölött is. A rabszolgan?nek a nevek megtalálása a szabadság jele. Ami az írót illeti: márquezi a gesztus följegyezni a szavakat, a nevet – a végs? felejtés el?l. Ha erre valaki nem képes, mert írástudatlan rabszolga, vagy megvakult, mint Cathy Marro, Catherine néni – akkor le kell jegyezni világ-tudásukat. Ezt teszi Jean Marro, a kamaszból sokat-tanult fiatal feln?tté vált f? mesél? – és ?k mind, mondani sem kell, Le Clézio is. Most, a nyilvánvaló önéletrajzi vonatkozások miatt közvetlenebbül, mint ahogy egy szerz? máskor „azonos” a figuráival. Le Clézio alig id?sebb, mint Jean. Nizzában született, ahol a kamaszfiú a Kataviva-ház manzárdlakásában a vak öregasszonyt mesélteti, s ahol a kés? gimnáziumi években meghatározó barátságok születnek és az algériai háború közt hirtelen érik feln?tté. Le Clézio szülei Mauritiusról valók, ahol a regénybeli Marrók nemzedékei éltek, s amelyr?l (a rozilisi házról, mint vesztett édenr?l) mesél a vak hölgy. S ahová – azért, valljuk be, kicsit egyszer? ötlet, vagy éppen ez kell a díjhoz? – Jean is visszatalál. Párja, Mariam algériai kabil – Le Clézio felesége marokkói. Jean Londonban tanul orvosnak, az olimpia idején Mexikóban van – a regényíró is hosszabban élt Nagy-Britanniában, Mexikóban (most Új-Mexikóban tanít). De Bangkokban is volt – Jean brit apja és a siketnéma kislány, akinek a fiú különös rajongója, Indokínából vet?dik Nizzába. Annyira világosak a párhuzamok, hogy szinte érdektelenek, s különösen nem tekinthet? életrajzinak a regény. Nem emlékezés, hanem tárgya az emlékezés maga.
.
„Az emlékezés nem valami absztrakció, gondolta Jean; hanem anyagi természet?, amolyan hosszú rost, amely körülfonja a valóságot…” A felejtés-emlékezés tematikájában, a mese rostjának szövésében, persze, nem csak a mitikus realizmus kapcsán emlegetett Márquezhez kapcsolódik Le Clézio. Az archaikus görög epopeiához nyúl vissza, annak is egyik ered?jéhez, a katalógusköltészethez. Ahogy az Ilias a Trójába induló hajók h?seinek emlékét tartja fönn, úgy sorolja a mai francia, de nem egyszer, mint Homéros, hanem mániásan, a Mauritiusra tartó Marro-?s hajónaplójából (a francia is görög szót használ: nauszkópia) az Indiai-óceánon cirkáló hajókat, Catherine néni elbeszéléséb?l mauritiusi franciák családneveit, kreol kifejezéseket, majd a legfiatalabb Marro följegyzéseib?l és beszámolóiból az Algériában megölt felkel?k számadatait, filozófiai írások címeit, filmeket és filmszínészeket, nizzai és londoni utcaneveket, lakókat a Katavivában, a Mexikóváros körüli vulkánokat – nyakláncformájú képversbe rendezve. És megint csak az ?s-Marrótól a francia forradalom, a valmyi csata immár nem névtelen kisembereit, a breton legényeket.
.
Jean Eudes Marro (Jean Marro nagyapja nagyapjának nagyapja) egy ezüstfuvolát és végében Marcus Aurelius idézeteivel egy latin nyelvtant vitt magával a forradalom önkénteseként a csatába, hogy a szokatlanul szánalmasra, kisszer?re festett forradalom után feleségével együtt Mauritiusra költözzék. Magával vitte a latin nyelvtant és a filozófust is. Az ükunokák nemzedéke ki?zetik a paradicsomból, vissza Franciaországba, aztán Jean, az utolsó gimnáziumi években a preszókratikusokkal gondolkodó fiatalember ebb?l a könyvb?l tanul latinul, majd londoni, mexikói és bretagne-i kanyarral visszalátogat a szigetre, és (na, ez kissé lekt?r-íz? fordulat!) fia a mauritiusi látogatáson fogantatik a kabil filozófusn?ben. Parmenidésnek van ezek szerint igaza: a világ állandó. Revolúció – körforgás-visszatérés. (Komolyan vegyük-e Le Clézio ezoterikus-szinkretista történelemfilozófiáját?) revolúció – vissza térés-forradalom (Párizsban, aztán rabszolgafelkelés a szigeten, lázadás Mexikóban, végül újra a 68-as Párizsban). S?t a revolúciónak, ha már h?sn?nket, Catherine nénit érte egy stich hinduizmus is, akkor legyen (van!) egy kis hippigyanús reinkarnáció jelentése is. Lehet elemezni a latin–francia szót a címét?l kezdve: Révolutions. Az ember hol nagy ötletnek, hol túl átlátszónak tartja az ál-naivul elhintett, új meg új jelentésben való el?fordulásokat, amelyek magyarra visszaadhatatlanságán mindig jól lehet károgni. Annál érdekesebb – nekem –, hogy Le Clézio franciához képest elég meglep?en rántja le a leplet a mitikus önazonosságképz? szimbólumról: a Forradalomról. Err?l a görög-római-zsidó-keresztény el?re haladó történeti gondolkodástól, lényegét tekintve idegen gondolatról: tudniillik a forradalom etimológiailag visszafordulást jelent. Változatlanságot: ugyanabba a vízbe lépünk – aztán fölébredünk az álmodozásból. Másban is meglep? a könyv: a franciaországi nem francia identitások dolgában. A kiköt?városok színes bevándorlói forgataga nem zavaró az egynyelv? nemzetállamban, mert úgyis a beolvadás vár rájuk. De a bretonok, a Marrók! Meg az okszitánok, katalánok – azokat is említi Le clézio. szívesen olvasnám róluk az els? nagyregényt. Meginogni látszik az egynyelv? Franciaország mítosza?
.
Miért is írok a mai francia irodalomban amat?rként Le Clézióról és err?l a regényr?l? (Olvastatja magát, az bizonyos, de hogy egészen a Nobel-díjig?…) Els?sorban azért, mert a magyar Körforgás íróasztalomtól, ha jól számolom, húsz méterre született, a latin-görög tanszéki könyvtárban. Az Európa Kiadó jól döntött, hogy a 2003-as megjelenés után hamarosan megbízást adott Vajda L?rincnek, latin-francia szakot végzett (sajnos, már csak volt) fiatal könyvtárvezet? kollégámnak, aki persze tudtommal fordított munkaidejében is, de néha b?nbánóan nézett föl, amint a vaskos könyvben tempósan is lassan haladt el?re… Nem látszik, hogy birkózott volna a szöveggel, pedig ha más nem, a sok egzotikus növénynév, a folyton változó helyszínek leírásának sajátos szókincse, a filozófiai eszmefuttatásoktól a nagyvárosi szlengig és a kreol nyelv jelenségeiig sok-sok regisztert jelent. Els? nagy fordítása bámulatosan gazdag, mégsem tolakodó, hajlékony és kecses nyelven született meg. (Kár, hogy a könyvkritikák ma már rendszeresen egy lényeges szót sem vesztegetnek a fordítókra…) Nem hasonlítottam össze egyetlen mondatát sem az eredetivel – ez most nem érdekel. A lényeg az, hogy gyakorlatilag hibátlan a nyelve. Orromban érzem az ébenfaerd? altalaját a mauritiusi szurdokban, Catherine néni vaníliacukros bundáskenyerét és vaníliás teáját, a londoni pincekocsmák nehéz kipárolgásait és a nizzai olajfaligetben szeretkez?k illatát, és a szelet, amely mindig, minden helyszínen a tenger fel?l fúj. „Avel aveliou oll avel”, mondja a könyv kreol mottója. Szél, szelek, minden csak szél. Ez is görög, orphikus utánérzés lehet Le Cléziónál: a kezdetek kezdetén éj-madarat a szél termékenyítette meg. Az ?smadár ezüsttojásából kelt ki Erós, a fényes és fénybe borító. „Minden egyszerre tele van fénnyel és láthatatlan éjszakával” – kiáltja Jean, Parmenidést idézve, a gimnáziumi filozófiaórán.
.
Forrás: www.terasz.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: H.Pulai Éva
