Pápay Aranka : Összefércelt sorsok – 13.

Családi panzió, tanya és a jászság

 

 

Hatalmas felfordulásra szólítottak ki bennünket a műhelyekből.

— Az intézet sodronyokat kapott, aki tud, az segítsen a munkásoknak megmutatni melyik ágybetét rossz, mert valamivel kevesebb a sodrony, mint az ágyak száma.

Nekünk tíz darab alig használt, de a réginél jobb ágybetét jutott. A szétszedett ágyakat el kellett vinni Gergely bácsi műhelyébe az „új” sodronyokkal összeigazítani. Addig egyszerűen a parkettára huppantották le a matracokat. A kimaradt négy ágy fölényesen magaslott ki a méltatlan helyzetű matracsor fölé.

Gergely bácsi és műhelye mindent tudott. Amit oda bevittek, az „megagyusztálva” került ki onnét. Egyébként kertész, fűtő és mindent-szerelő volt az „öreg”. Azt hiszem lehetett vagy ötven éves! Ó, istenkém, de öregnek láttuk! Stílusosan az intézethez igazodva, egyik lábára sántított. Ott is lakott, még egy Rex nevű kutyát is tartott házőrzőnek és — mint majd ki is derül — patkányfogónak.

— Nem kellett volna viccelni a menedékhely emlegetéssel! — mondta valaki, amikor kiválogattuk azokat a lányokat, akik ágyat nem nélkülözhettek. 

Közéjük tartoztam én is mivel padlón ülve nem igazán tudtam cipőt húzni. Budainak nem vitték el a fekhelyét, de ő ragaszkodott a földön alváshoz, mert este végigbukfencezhetett az egymás mellé rakott matracokon. Páran megpróbálták utánozni, kevés sikerrel. A nagy hancúrozást még nagyobb viháncolás kísérte. Csak néztem őket, én olyan alacsonyról felállni is nehezen tudtam volna.

~Engem a front alatti bujkálásra emlékeztetett a hálónk képe, a Hamar nagykereskedő mosókonyhájára, ahol a földre szórt szalmán ágyaztunk meg a ruszki szoldátok elől elbújó ozorai családokkal. Csak ezek a matracok sokkal szélesebbek az akkori egy főre eső szalmaalomnál és a szoba sokkal tágasabb.

Az volt aztán az igazi menedékhely! A nyolcéves kori emlékképeim élesen megmaradtak. Bejött hozzánk a község — a gettóból aláírásgyűjtéssel visszakövetelt — kikeresztelkedett zsidó orvosa, akit a felbőszült lakosság nyomására voltak kénytelenek hazaengedni a picehelyi gyűjtőtáborból, két kislánya és egy egész falu várta vissza. Ő volt a mi Sommer doktor bácsink.   

— Ne búsuljanak, ez jobb hely, mint a gettó, vagy a láger! És innét feltehetően kiszabadulnak — mondta kesernyésen.~

A fekhelyek visszapakolása nem ment olyan könnyen, mint a szétszedése. A jobban mozgó lányoknak kellett felcipelni az átfestett és -alakított ágyakat. Csak egy önként segédkező fiatal sofőr szánta meg a műszaki analfabéta leánytársaságot. Cipekedett és illesztgetett velünk, de főleg helyettünk. Mi aztán estig, majd másnap estig parkettát mostunk, beeresztettünk, fényesítettünk, szőnyeget tisztítottunk, ajtót, ablakot, bútort lemostunk, függönyöket keményítettünk és vasaltunk. Mindenki dolgozott — azt csinálta, amit tudott —, én is. Mire elkészültünk egészen otthonosan éreztük magunkat. Frissen mosott hajjal és határozottan boldog elégedettséggel húztuk fel a soron kívül kapott tiszta ágyhuzatot.

Végül vacsora után diafilmekkel vigasztaltuk magunkat, mert megint elromlott a tévé.

A munkát hármas csoportokra osztva végeztük, egymást jól kiegészítve. Én Budaival és Hesszel dolgoztam. Amikor végre mindenki elnyújtózott a tiszta ágyban, megszólalt Hesszike:

— Pápaykám, jól teljesítettél a két lányoddal, ugye? 

— Kikkel? — néztem nagyot.

— Ja, még nem fogadtál engem is örökbe? Akkor légy szív’ most! — és elővette huncut mosolyát. 

Hesszike – Pápay Aranka

— Rendben, de ne csináljatok belőlem máris öregasszonyt!

— Azt nem, de esetleg nagymamát — nevetett a sarokban Wágner Marika. Ő Hatvani Margittal és Vass Évával egy „brigádban”végezte a nagytakarítást.            

— Ne beszéljetek ilyeneket, mert erotikus gondolataitok támadnak — szólalt meg a másik sarokban a többnyire hallgatag Éva, mire elakadt a szavunk.

 Aztán annál nagyobb erővel tört ki belőlünk a nevetés. Vass Éva köztudott határtalan prűdsége mellett ez már a tőle megszokottat is felülmúlta. Elkezdték csipkedni.

— Engem ki fogad örökbe, hogy megvédjen? — kérdezte erre nyafogva, mert egyébként remek humora volt.

— Egye fene, majd én, kishúsom! — vállalkozott Marika. — Téged ne, Margitom?

Hatvani Margit morogva szűrte a fogai közt:

— Mi lesz ez már? Családi szálloda?

No, erre megint nagy nevetés következett. Ircsike már régóta csak ült az ágyában és figyelt, láthatóan nagyon élvezte a vidám hangulatot. Ekkor szólt közbe először.

— Ez a legjobb szoba, ugye lányok? — erre elcsendesedve mondta valaki, hogy az meglehet.

Másnap vasárnap következett, ilyenkor senki sem ellenőrizte a villanyoltást. Már kialakult a hálónk összetétele, ami aztán nem is változott az első ballagásig. Jól ismertük egymást, legalábbis amennyire engedtük, hogy megismerjenek. Sokáig beszélgettünk hol komolyan, hol jókat kuncogva, de egyre bensőségesebben.

 Wágner, a kétoldali csípőficamos, anyáskodó természetű, magabiztos lány, tudatosan készült mindent befogadni, amit az intézet adni tudott. Megtanult becsülettel varrni, de az első adandó alkalommal jelentkezett a telefonkezelői tanfolyamra is. Minden hétvégén izgatottan készült — Józsikámmal — randevúzni, akivel el is jegyezték egymást. Addig nem túl gyakori jelenség volt nálunk a jegygyűrűs menyasszony. A nevezett Józsi a Május 1. úton tanult, nem is tudom, mit. Száznyolcvan centi körüli magas, négy végtag-bénult, két bottal járóképes fiú volt és jóval komolyabb a társainál. Katonasorban vette le lábáról a Heine-Medin.

Örömmel figyeltük Marikát, amint a közös jövőjükről, terveikről beszélt. Mivel titokban mind erre vágytunk, áhítattal hallgattuk. Anyáskodó természetét a legfiatalabb, félénk Erdei Irénke igényelte is, hogy irányítgassa őt Pesten, nem csak az intézeti szokások útvesztőjében.

 A másképp gyámoltalan, a néha nagyon is konok Vass Éva, ha moziba hívták, megkérdezte:

— Nem erotikus? Mert akkor nem megyek!

Eleinte kievettük, később már nem tudtuk eldönteni, hogy viccel-e, vagy tényleg úgy is gondolja, ahogy mondja. Végül olyan fárasztónak éreztük, hogy már komolynak se, viccesnek se tartottuk. Természetén nem fogott a mi vidámságunk, ő maradt a begyepesedett, tanyasi lány, savanyú mosollyal.

 

Vass Éva

Oda ment ahová küldték, azt látszott hinni, amit mondtak neki. (Magában ki tudja mit gondolt közben, a konok arckifejezés mögé rejtve.) Pedig nem tanult rosszul, ott is azt tette, amit elvártak tőle.                      

Egy szörnyen elrontott csípőműtét áldozataként mindkét oldali merevítéssel úgy beszűkítették, hogy csak egyik lábfejét az ujjaira feszítve tudott akkorát emelni magán, hogy a másik lábával egy cipőhosszat léphetett előre. 

Soha nem láttuk levetkőzve, tudtuk, egyedül akar menni a fürdőbe is. Különösebb jelentőséggel mi nem ruháztuk fel a vetkőzős jeleneteket, legfeljebb első napokban szörnyedtünk el egy csonkolt végtag láttán. Ehhez is hozzá lehet szokni nagyon hamar.

Éva azonban más volt, mint mi — most már tudom —, konok jász, sőt tanyasi, de aki ráadásul meg is rekedt a múltban. Gyakran jegyezte meg, hogy ez egy bűnös város. A tanya! Az a jó. Ott az igazi; jó levegő, jó emberek. Nem értettük, de ő is mást értett ezen, mint amit a valódi vidéki tisztaság jelent. 

 

~Szegény Éva! Elvégezte a telefonközpont kezelést, mégsem maradt az általa bűnösnek nevezett fővárosban, hanem hazament, el is felejtettük, hová. Jellegzetes, kimért hangsúlyozása úgy megmaradt a fülemben, hogy magam sem hittem volna, ha meg nem történik velem egy találkozás, több mint húsz év múlva. 

A számomra örökre idegen városban — ahova férjhez mentem — egy fárasztó nap után még beültünk a Trabantba, hogy körülnézzünk néhány üzletben. A férjemnek kerestünk kötött kabátot.

Az áruház emeletén, pultok és gondolák között bóklászva megütötte a fülemet egy jól ismert hang:

— Lábravalót szeretnék venni, jó meleget.

Felkaptam a fejem. Lecsaptam a pultra a kiválasztásra gyanús darabot:

— Ez Vass Éva! 

Sanyi értetlen pillantásától követve elindultam megkeresni a hang gazdáját. Kerestem, forgolódtam, de csak egy fekete fejkendős öregasszonyt láttam az eladónővel. Ahogy újra megszólalt — nehézkesen körülírva magyarázta, de ki nem mondta, hogy mi az, amit keres — újra azt a hangot hallottam. Hiába forgolódtam, ott bizony nem volt más.

— Hol vagy, Éva… te vagy az, Vass Éva?! — kiáltottam felé. Idegenül nézett rám, de akkorra már felfedeztem a régi vonásokat is a kendőbe rejtve. Nem hittem a szememnek, hisz Éva nálam fiatalabb, a hang gazdája pedig öreg, kopott kis nénike, sötétkék zakó a karton szoknya felett, a vékonyka lába ormótlan félcipőben.

— Szervusz, Éva! Nem ismersz meg? Aranka vagyok! Pápay Aranka… Marczibányi tér… Naa, Vass Éva! — kiabáltam lelkendezve. 

Biztosan erre mondják, hogy üveges szemek. Teljes értetlenséggel kezet nyújtott, nézett rám, tétován mondta: 

— Csókolom, Vass Éva a becsületes nevem.

— Tudom, ne hülyéskedj, tényleg nem ismersz meg?

— Nem is tudom… én itt csak egy… a bátyámnak akarok vásárolni egy …

Kétségbe voltam esve. Már-már ott akartam hagyni, amikor beugrott, hogy az eladónőnek biztosan halvány elképzelése sincs, mi az a lábravaló. Közbevágtam:

— Alsónadrágot. Gatyát. Nem?

— Dee, azt — tétovázott az én Évám zavartan súgva, hogy értsem, nem kéne ezt ennyire hangosan kimondanom. Én meg már nevettem, mert a pirulása igazolt engem, hogy nincs tévedés. Ez ő! 

— Áruld el, hogy kerülsz te ide? — kérdeztem én.

Maga hogy kerül ide? Én itt, Meggyespelén lakom.

Összehúzott szemmel, kutatóan nézett rám. Nehezen vergődtünk zöldágra, de nem hagytam meglógni. Lassan hajlandónak mutatkozott nem csak felismerni, de visszategezni, sőt beszédbe elegyedni velem. Mire mindketten megvettük ki-ki a maga ruhaneműjét, már meg is tudtam, hogy a mellettünk lévő rendelőbe jár rendszeresen.

 Férjem a segítségünkre sietett, tudta, hogy nekem fogalmam se lehet, hol van az a Meggyespele.

— Az egy közeli, tanyákból álló település — magyarázta. A házunkban lakó barátjának, Borsfai Lacinak a helyes kis felesége is ott nőtt fel.

— Ó — gondoltam — rendben, Borsfainé Erzsike egy intelligens, talpraesett hölgy. De hol van őtőle Éva?! Pláne így, ahogy itt láttam. Annyit tudtam meg ebből, hogy hozzánk nem messze lakik… de mitől lett a régi önmagához képest is ilyen elmaradott?! 

Engem megelőzve a férjem rögtön meg is hívta az egykori szobatársamat és nagyon jól szórakozott a csodálkozásomon.

— Ezen a környéken negyven körül nem illett — persze inkább csak régen — fiatalosan öltözni —, magyarázta nekem.

— Tudom. Ozorán is így volt valamikor. Éva egy fővárosi nevelőintézetben tanult évekig. Hiába?

— Úgy látszik — felelte az orra alatt mosolyogva.

A csomagátvevő helyen már szabadkozott az én Évám: nem hiszi, hogy marad ideje a vonat indulásáig, a rendelőben mindig olyan sokan vannak, elfogy az idő, mire ott rákerül a sor. És így tovább. Bíztattam, majdcsak lesz alkalma, mi szeretnénk, ha bejönne hozzánk.

Hazamenet egész úton róla és a tanyasi életről beszélgettünk. Tiltakoztam, hogy férjem a barátja feleségével együtt emlegesse, mert Erzsike egy okos kis tündér, amitől Éva jó messze van. Sanyi pedig tudni akarta, ki is ez a nő. Még a lakásban is folytattuk az emlékeim felidézését.

 Eközben megszólalt a csengő és nem akart elhallgatni. Én mentem ajtót nyitni, mert a férjuram a friss csirkét darabolta, amit akkor vásároltunk.

— Most van időm a vonatindulásig, gondoltam, élek a szíves meghívással — magyarázta a kinyíló ajtó előtt álló Éva.

Megörültem neki! Ő hatalmasra kerekedett szemmel csodálkozott rá a konyhában precízen szorgoskodó férfiemberre. A szobában súgva kérdezte, szinte dermedten:

— Ő főzi is meg? 

— Á, dehogy! Csak összevágja, neki erősebb a keze — nevettem, mert olyan furcsán nézett rám —, de jól tud főzni is — büszkélkedtem. 

Éva vontatottan bólintott erre. (A szeme azt mondta: nahát!) Körülbelül fél órát töltött nálunk, nem fogadott el semmit, csak beszélgettünk. Körülményesen fogalmazott, de rendesen elbeszélgetett. Mivel cukorbeteg, gyakran jár ide a rendelőbe. Most látta, az milyen közel van hozzánk. Szeretné, ha mi is kimennénk a tanyájukra, majd meglátnánk milyen jó ott a levegő. 

Aztán hamarosan újra eljött. Akkor is úgy csengetett, mint az államrendőrség. Csinosan öltözve, csomagokkal felpakolva érkezett; gyönyörű tojással, szépen mosott, válogatottan szép zöldséggel, egy zacskó tarkababbal. Délelőtt lévén kettesben voltunk, kuncsaft se jött hozzám. Zavartalanul, bátrabban mesélt, újra meghívott. Sokáig maradt. Ebéddel is megkínáltam, amit jóízűen evett, de aggodalmaskodott, hogy ő nem ehet mindent, sőt nem is igazodik el az ajánlott ételeken. Nevelnek csirkét, de mi az a grillcsirke? Hát a gránátos kocka? Próbáltam magyarázni, és nagyon sajnáltam. Pláne, amikor körülnézve ezt mondta:

— Hát, nálunk nincsen ám ilyen fényesség!

Soha nem éreztem „fényesnek” a harminchárom négyzetméteres lakásunkat. Az igaz, hogy szerettem a rendet és tisztaságot. Nem is mindig könnyű ezt be is tartani. A konyha felét órásműhelynek alakítottuk ki, alaprajzzal és mérőszalaggal mentünk bútort venni a kicsi lakásba. Ügyeskedve sikerült csak otthonossá tenni, mégis sikerült, mert mind a ketten azt igényeltük, így éreztük jól magunkat benne.

Amikor kikísértem, megjegyezte Éva: 

— Jó, hogy nem volt most itthon a férjed. Félek ám én az ilyen férfiaktól!

— Ugyan már! Milyenektől?

— Hát, az ilyen nyakkendősöktől (!) — súgta, én meg arra gondoltam látná csak, amikor hazaér az Aprító Gépgyár programirodájából a ledolgozott műszak után, és átöltözik munkásruhába — rá se ismerek —, lemegy a garázsba barkácsolni. Vagy amikor — Heine-Medin-es jobb karját és lábát meghazudtolva — véste itt a falat az előszoba felé, hogy oda átadó-ablakot építsen be a javítani hozott órák átvételéhez és kiadásához, hogy csak az előszobába kelljen bejönniük a kuncsaftjaimnak.

Éva véleményét úgysem lehetett volna befolyásolni, hisz még a csirkebontását is rosszallva rótta fel neki. (Vagy azt az én rovásomra írta?)

Egy késő őszi vasárnap ebéd után kocsiztunk ki Meggyespelére. Csípős hideg, télelő volt. Vittem egy szép kis hálóinget meg egy frissen grillezett csirke combját. Kellemes délutánra számítottam, hasonlóra, mint Ozora és Pincehely közt a félúton, egy régi kiránduláson. Arra emlékezve el is méláztam:

Az említett helyen, a főúttól messze, egy lekanyarodó csapás végén állt az a csodálatos tanya. Pedig tanyák (mint olyan) nincsenek is a Dunántúlon, de varrónő nénikém barátnője megvalósította álmai birtokát, és az édesanyjával kettesben élt ott.

Meghívták egyszer Mariska nagynénémet egy hétre, varrni. Apu méhészkedett is, ezért nővére áradozva mesélt, ajánlotta, bíztatott, egyszer nézzük meg mi is azt a tanyát.

— Méhes is van, szíves vendéglátás is lesz! 

Az úgy maradt meg az emlékezetemben, mint egy mesesziget.

Szépen művelt szőlőskerthez tartozott a tanya. Kerítés nélkül, facsoport közepén takaros kis ház állt és néhány gazdasági épület félkörben ölelte a tiszta, füves udvart. Hátul ólak, baromfiudvar elkerítve, tisztára söpörve. Büszkén mutogatták a terméssel terhes gyümölcsfákat, szakmai tanácsokat cseréltek apuval a rendezett méhesben. Hatalmas diófa alatt reggeliztettek meg bennünket, természetes vendégszeretettel. Emlékeztemben élénken élt. Ilyesmire voltam felkészülve.

Gondoltam, ha tanya, akkor az csakis olyan lehet. Éva azt mondta, jó kis búbos kemence melegít a szobában.

Takaros portákat elhagyva, hosszas keresgélés után nehezen találtunk rá. Messziről meglátva, rezzenve fohászkodtam: 

Jaj, nehogy ez legyen az! — de bizony az volt!

Kőkeményre fagyott, mély keréknyomokkal felhasogatott út vezetett a düledező épülethez, a szépen gondozott tanyáktól kissé távolabb. Még a fák is satnyábban, szinte szomorúan álldogáltak néhányan a kopasz udvar egyik oldalán. Míg vártunk, az őrjöngő, csimbókos kutya ugatta rekedtre magát egy jókora lánc végén, körbe-körbe rohangálva a súlyosan csörgő pányva hosszától meghatározott, fagyott körbarázdában. Vártunk, hogy végre kinézzen valaki. Inkább visszafordultam volna, miközben tudtam, oda be kell mennünk.

Nem siettek elénk. Előbb a bejárati ajtó majdnem átláthatatlan, kicsi ablakán bizalmatlanul kilesett, majd a kutyát söprűvel kísérelte meg elhallgattatni egy ijesztő külsejű férfi. Később kiderült, ő Éva bátyja.

No, hozzá képest a barkácsoló férjem valóban egy snájdig úr! — szögeztem le némán.

Bent leírhatatlan szag, hideg és félhomály fogadott. Nem mertem nagyon tekintgetni. Beljebb tereltek minket a másik helyiségbe, ami szobaként szolgált. Homály és rossz levegő ott is.

Hellyel kínáltak, kerestem, hová ülhetnék, aztán a rég kihűlt búbos kemence padkáját választottam. Azon végig terült egy háziszőttes szőnyeg. Óvatosan járattam körbe a tekintetemet.

(Sanyi a szeme sarkából engem figyelt.) 

Pici ablakon próbált áttörni a fény, kevés sikerrel. A homályos üveget majdnem összefüggően bogárpiszok pöttyözte be, ami akkor láthatott vizet, ha az eső verte kintről. A belső párkányon szürkés üvegpoharak borultak bánatosan a poros tálcára. Mielőbb túl akartam lenni ezen a kínos viziten. Éva kint időzött, elnézést kért, a tűzre kellett tennie még a kukoricaszárból, mert fő a tyúk. 

— Már a holnapi ebéd? — kérdeztem naivan és zavaromat leplezendő.

— Nem. A mai ebéd, csak vén a tyúkmama — mondta szabadkozó szellemeskedéssel a gazdaasszony. 

— Nem tartunk ám fel, csak benéztünk, hoztam a grillcsirkémből, hogy lásd milyen az — nyújtottam feléje bátortalanul, de bátorítóan. — Gondoltam, cukorbetegnek többször ennie kell, kóstold meg.

Erre Éva büszkén:

— Van nekünk csirkénk is, főleg tavasszal, de köszönöm azért — nyugtatott kegyesen és bontogatni kezdte, csipetnyit óvatosan a szájába vett.

— Nem rossz — mondta, mi meg összenéztünk. — Nem rossz — ismételte, letéve a mennyei husikát. 

Sietősen előkotortam a hálóinget. Mintha annak sem örült volna. Megkérdeztük, milyen segítségre van szükségük, elutasító választól tartottam. Meglepett, mert nem zárkózott el.

— Azt mondtad, neked gondozónő segít takarítani. Nekem is segíthetne valaki, hogy megértsem a könyvecskét a cukros diétáról és kicsit összetakarítani itt — mutatott körbe. 

Szinte kábultan néztem a dülöngélő szekrényeket, a több féltéglával magasra felpócolt lábú ágyakat, az egymással szemközti sarkokban. A földön időcsipkézte elfeketedett linóleumdarabkák… Azok a falak talán csak újkorukban kaptak meszet. Az ablakocskán alig szűrődött be világosság, de azt látni engedte, milyen vastagon lep be mindent a sokéves zsíros füstbe, párába évődött por. Már értettem a fényességet, amit nálunk látni vélt.

Szent Ég, hol kellene itt kezdeni! — húztam be a nyakam, míg tanulmányozni kezdtem a kis könyvét. Alig tudtam a betűket értelemmé formálni a fejemben. Döbbenetemet titkolva, siettem mondani:

— Mosnak is, biztos nehéz az neked, és be is vásárolnak, ha kell.

— Az jó lenne. Főleg cukros-diétás dolgokat. Pista nem nagyon tudja.

Az egyik magasított ágy alól Éva tojásos kosarat szedett ki. Megkérdeztem:

— Miért emeltétek úgy meg? Nehéz lehet neked oda felmászni.

— A kotlós miatt van! — magyarázták meg. — Így fér be a keltető véka az ágy alá, felette még bele tud bújni a tyúk-anyó. De megbocsáss, teszek a tűzre. — És kisietett.

Amikor visszajött Sanyi készségesen közbeszólt: 

— Évike, jó lenne magának egy gáztűzhely. Meg is veszem szívesen, ki is hozom és bejelentem, hogy kössék be. Csak a tűzhely és palack árába fog kerülni. Akciót is kifoghatunk. Olcsó is, egyszerű is és nem kell folyton etetni a tűzrevalóval.

— Lenne minekünk rávaló pénzünk, de Isten ments, nem akarunk mi olyan elegáns dolgokat beépíteni ide! — tiltakozott Éva.

— Semmi rombolás nem kell ahhoz, akár az udvaron is felállítható lenne.

— Nem, nem, jobb a csuta. Amíg kimegyek, nem fut ki az étel, mert a csuta előbb leég — sietett a praktikus kibúvóval és mondani, hogy szívesen fizetne segítségért bármennyit, csak lenne kinek.

Megegyeztünk, hogy minden hónapban hoz Pista nekünk abból a gyönyörű tojásból húsz darabot, ha az árát elfogadják. Szinte elmenekültünk. Otthon nagyon sokáig visszatérő emlékképek gyötörtek. Láttam magam előtt a sötétségbe süppedt szobát… életet.

A döbbenettől hetekig nem szabadultam. 

Másnap bejelentettem őket a Gondozási Központba. Halálukig jártak hozzájuk a gondozónők. Bevásároltak és elvitték a mosnivalót. Egy-kétszer még bejött Éva is és mi is elmentünk nyáron, hátha javul a benyomásom. Sajnos nem javult. Egyik alkalommal épp’ a zöldséges veremből mászott ki Éva egy kosárral. Neki kellett oda lemennie? Hogyan engedhette ezt a testvére? Megengedte, mert Évának a tanyasi asszonyok életét kellett élnie, munkáját elvégeznie, ha bírta, ha nem. Pista a családfenntartó, a férfi, éjjeliőr volt az Ipartelepen.  

Jászberény egyik szép utcájában állt egy nem is kis házuk, az udvarában termő szilvafáról szedett gyümölcsből is küldött Éva. Abból olyan szilvalekvárt főztem, mint a nagyanyám annak idején. De ő semmi pénzért nem akart a bűnös városban lakni, „jobb a jó levegőn élni!”

Az utolsó jel Évától egy köszöntő, karácsonyi képeslap. Megköszönte rajta a cukormentes piskótát, amit diétás recept után én sütöttem neki az ünnepre.

A gondozónőktől kérdezgettem róluk. A tanyán egy éjszaka kirabolták őket. Autó állt meg, beletuszkolták a birkáikat, csak a bégetést és az ajtók csapódását, a kutyaugatástól kísért, felbőgő motor zaját hallották bentről, félelemtől megszeppenten.

Éva egyetlen percig sem dolgozott annak az üzemnek a telefonközpontjában, aminek címét egyszerre adta át neki Mária néni a leányszállóéval.

Őt hívta a tanya!

Volt egy kívánsága, amit nem tudtam teljesíteni: — Wágner Marikát kutasd fel nekem — kérte. Nem sikerült. Örökké sajnálni fogom. Azóta se tudok semmit Marikáról.

Mind a ketten meghaltak. Egy gondozónő talált rá Pistára a bejárat küszöbén. A tárt ajtóban feküdt a kemény télben, nem tudni mióta. Éva az ágyban eszméletlenül, kihűlve, kiéhezve. Pár napig élt még a kórházban.

˜˜

Hogy milyenek is a jászok? Jászberényben élve megtanultam.

Ők is sokfélék. Rendes, szorgalmas, takarékos, de konok emberek. Akit megszeretnek, azt befogadják, de nagyon nehezen szeretnek meg. Jó ideig a bizalmatlanság bástyái mögül tanulmányozzák a közelítőt, aztán csak egyszer lehet csalódást okozni nekik, többé nem hagynak rá alkalmat. 

Dunántúlon — az én hazámban — alacsony, átlátszó kerítéseket építenek a házak elé. Belátni az udvarokba. Látszik a szép virágoskert, de a trágyadomb is, a rendetlenség is, ha az van. Válogatás nélkül tárva a kapu mindenki előtt, bőséges vendéglátásra, őszinte beszélgetésre.

A jász fiatalok már nyitottabbak, oldottabbak, de az időseknél magasak a kerítések és még sejteni se engedik, hogy mögöttük mi lakik. Jász mivoltukat öntudatosan hangsúlyozzák, egyhamar nem engednek be, de, ha már igen, akkor meg is vendégelnek. Nem biztos, hogy a bizalmukkal is. Azt előbb alaposan ki kell érdemelni.

Ha mégis megfeleltél minden próbán, akkor megtudod, mit jelent a jászoknál a szeretet, a hűség és a pártfogás. 

Az első vasárnap, amit egyedül töltöttem, azzal a tudattal, hogy nagy baj szakadt ránk — férjemet nagyon rossz állapotban vitte el a mentő —, felvettem a telefont és Borsfai Erzsikét hívtam, Sanyi barátjának özvegyét, az egykor meggyespelei lányt. Tíz percen belül mellettem tudhattam, és ami akkor beindult köztünk, azt Jászberényben először tőle és a családjától tapasztaltam. 

Még aznap telefonált a lányának, aki a kórház kartonozójában dolgozott és ő másnaptól a férjem őrangyala lett. Ügyelt arra, hogy soha ne maradjon piszkos a pohara, evőeszköze, még meg is borotválta. Erzsike pedig engem támogatott, lelkierejével és szolgálatkészségével. Akkor még fokozottabban, amikor már itthon ápoltam Sanyit és miután végleg elfogyott az élete. Ha ők nem lennének, akkor a túlerőltetett kezemmel nem bírtam volna leírni mindezt. Az unokája — felnőtt fiatalember — segítségével jutottam az első számítógéphez és tanultam meg azon írni.

A szerető, de távol élő családommal és barátaimmal ellentétben ők itt, a közelemben laknak! A napi kapcsolat — ami nekem szintén nagyon fontos — azt jelenti, hogy mindig ott segítenek, ahol és amikor a legjobban kell. Egy itthonról megoldhatatlan elintézéstől, egyetlen, épp’ akkor hiányolt jó szóig.

Ha kezdeti özvegységemben kihúztam egy fiókot, akkor biztosan a kezembe akadt bármi: egy kulcs, aminek karikáján, a kicsi tiketten „pince” vagy „garázs” felírás Sanyi betűivel állt, vagy a doboz, a hegyesebbre faragott fogpiszkálóival, egy jegyzettömb a bejegyzéseivel, szigorú rendben, a lakásban lépten-nyomon minden apró jel rá emlékeztetett —, én csak álltam dermedten.

Valami sugallatra ott termett/terem Erzsike a hátam mögött, kezében egy szál virággal, vagy látszatra üres, ám mégis adó kézzel…

 

De ez már az új évezredbe nyúló történetem, amiben ma élve, a múltat mesélem.~

Legutóbb szerkesztette - Adminguru

Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/