Kopácsi Judith : A Hősök Nem Sírnak X.

Nyomtatás

X. rész

AZ ÚTLEVÉL

A törökbálinti munkahely az ?szibarackok koronázatlan királyn?je címével járt, és mint átmér?jük méreget?je elmondhatom, nem tartozott a legrosszabb munkahelyek közé. Közel három hónapig szabad leveg?n tartózkodtam, fiatalokkal körülvéve. Annyi barackot ehettem amennyi belém fért, és annyit vihettem haza, amennyit egyszerre elbírt a két karom. Mindezért még fizetés is járt. Egyszer filmet forgattak a környéken, a kertészett?l kértek teherautót, gyümölcsös ládákat, no meg statisztákat: a munkanapba ez is belefért. Mint kiderült, kétórai statisztálásért több mint egy egész napi fizetést kaptunk, közben jól is szórakoztunk.

Az ?sz azonban sok mindenben hozott – gyökeres változást. Öcsi bevonult katonának Kiskunfélegyházára, ahonnan valamikor novemberben engedték csak haza látogatóba. Engem pedig az almák mellé osztottak be. Korán beállt az ?sz: hideg szél fújt, és sokáig könyörtelenül esett az es?. Fogvacogva dideregtünk: a tréningruha, keszty? és meleg kend? sem védett a nedvesség ellen: csontig átfagytunk.

A nyári szezon végén a diákok mind visszamentek az iskolapadokba, csak én maradtam magnak az id?s kertészmérnök mellé, aki nyugdíját (ami szerinte még az éhenhaláshoz is kevés volt) kiegészítend? egész napi munkáját pipája tömésével, no meg káromkodással töltötte. Ivott is, a pálinkás butykost hátsó zsebében tartva, „a hideg ellen”, kacsintott rám engedékeny pillanataiban. Nem tudta ki vagyok, nem kérdezte, nem is érdekelte. Problémái megoldásának a szerinte kötelez? második, remélhet?en végzetes infarktust tartotta. Sürgetésére meg is talált minden módot…

Egyik nap hazafelé a buszon, Bodor Kati édesanyjával találkoztam. Az egész napos almaszedést?l összefagyott kezeit próbálta melengetni a hóna alatt. Férje még mindig, vagy megint tiltott hitoktatásért töltötte Vácott börtönbüntetését…

Három hónapos próbaid?m leteltével az eddig hosszú betegszabadságon lév? f?mérnök-párttitkár hívatott magához. Középmagas, kopaszodó, nyájas hangú úriember várt kényelmes irodájában. Leültetett, majd íróasztala mögött komótosan rágyújtva, némán nézett végig rajtam. Egy kinyitott dossziéba bele-belelapozott.

– Hmm, hát igen -, szakította meg id?nként a csöndet, no meg a dosszié lapozgatását – remélem, egyetért velem, hogy ez egy nagyon fontos pozíció.

Miután feltételeztem, hogy a sajátját érti alatta, beleegyez?en bólintottam.

– Bizalmi állásnak tekinthet? – folytatta -‚ nem lehet az ilyesmit csak úgy akármilyen jöttmentre rábízni -, és én továbbra is helyesl?leg bólogattam.

– Látom, most érettségizett – mutatott rá a dossziéra, – hogy áll a matematikával? – szegezte nekem hirtelen.

Nagyot nyeltem erre. A f?mérnök-párttitkár egy darab kockás papírt tolt át nekem az íróasztal felett, aztán zakója zsebéb?l egy golyóstollat vett el?, kegyes mozdulattal nyújtva felém. Zavartan vettem el t?le, fogalmam sem volt, mi következik.

– Na, akkor írja egymás alá ezeket a számokat – mondta ellentmondást nem t?r? hangon

– Huszonhárommillió-kétszázötvenezer-hatszázharmichat, meg kilencvenhatmillló-hétszázhetvenezer-nyolcszázötven­kett? meg…. – és felsorolt legalább ötven hasonlót.

Matematika! Gimnázium!! Ada-Winter Péter!!! Pánik a köbön!!!! – ütött ki rajtam a verejték, és kezeim reszketni kezdtek, ahogy körmöltem egymás alá a végtelennek t?n? számsorokat.

– Na most maga ezt nekem két perc alatt összeadja, – ezzel el?vette zsebóráját, felemelkedett székér?l, és gyorsan mellém lépve beárnyékolta fölöttem a papírt…

– Hát ez úgy látom nem er?ssége – vette ki fejcsóválva, idegességt?l izzadó és reszket? kezemb?l a helytelenül összeadott számtömeget tartalmazó lapot, amit aztán komoly gondossággal a dossziéba helyezett. Majd a plafonra nézett, mint aki onnan olvassa az ítéletet, aztán komolyan rám függesztette tekintetét, és nehezet sóhajtott.

– Beláthatja, hogy ez az állás nem magának való. Sajnos betegségem miatt nem volt alkalmam rögtön a felvételekor levizsgáztatnom, és mint említettem, ez bizalmas állásnak számít. Mi exportra szállítunk, a min?ség.. .ugye.. .meg az állam biztonsága… – itt megállt torkát köszörülni.

Magamba roskadva ültem, a szégyenérzet teljesen magával ragadott. Hirtelen felfogtam, hogy ez annyit jelent: nincs állásom. Nem feleltem meg. Megbuktam. Még arra sem vagyok jó, hogy a barackok nagyságát lemérjem. Lyukas vödör vagyok. Mi van akkor, ha még malterkeverésre is alkalmatlan vagyok? Mit fognak szólni a szüleim? Könyörgésre fogtam, és megígértem, hogy éjt nappá téve fogok igyekezni, hogy matematikai tudásomon valamelyest javítsak.

– Jöjjön vissza két hét múlva – mondta a f?mérnök-párttitkár kegyesen -, akkor majd újból megpróbáljuk.

Soha nem volt még ilyen hosszú az autóbuszút hazáig. Anyám nyitott ajtót, aki rögtön a konyhába akart tessékelni, meleg vacsorára.

– Nem vagyok éhes -, válaszoltam és fejemet elfordítva akartam indulni a szobám felé.

– Mi baj van? – kérdezte, rögtön gyanakodva.

– Semmi. Mi lenne? – próbáltam elhárítani a gyanút.

– Nekem te nem mondd, hogy nincs semmi baj! Amikor te nem akarsz vacsorázni, akkor komoly baj van. Gyerünk, ki vele! -, és beirányított a szobába.

Pista nagybátyám éppen nálunk vizitált, így az elbeszélésnek ? is fültanúja lett.

– Az Isten verje meg az aljasát! – fortyant fel hirtelen, és egy kis id?nek kellett eltelnie, hogy rádöbbenjek, a család nem az én matematikai képességiem hiánya miatt van ennyire felháborodva.

– Dehogy mész oda vissza! Sem holnap, se két hét múlva! – dühöngött Pista tovább.

Másnap már útban volt velem Solymárra, ahol igen jó kapcsolatban volt a Pestmegyei M?anyagipari Vállalat igazgatójával, no meg f?mérnökével is. Mint kiderült; a f?mérnök egy id?sebb, dús, ?sz hajú ember, nagy tisztel?je volt apuskának, és könnyes szemmel mutatott az iroda falán függ?, nagyapám által aláírt oklevélre.

Solymár egy fest?i szépség? kis sváb falucska a budai hegyekben. Otthonomtól közel egyórai buszutazást jelentett nekem, ami nem esett nehezemre. A busz Rózsikaforrás mellett haladt el, és én naponta láthattam a sziklát, ahol érettségi után Öcsivel felavattuk szerelmünket. Az a szikla, számomra a gyöngédség, szeretet, és a bizalom jelképe volt.

Havi 950 Ft fizetéssel, mint a PEMÜ egyik raktári írnoka jegyeztem az érkezett és kiutalt nyersanyagot a következ? három hónapon keresztül. Irodánk egy félig föld alatt lev?, betonból készült nedves, átf?thetetlen helyiség volt. Ett?l eltekintve nem éreztem magam ott rosszul, a társaság is kellemesnek bizonyult. Id?sebb f?nökömnek is felt?nt, hogy a fiatalabb szakik közül egyre többen látogatják a raktárhelyiséget. Ismer?s is akadt köztük. Piri Marci, egyik gimnáziumi osztálytársam lakott Solymáron, aki id?nként meghívott néhányunkat vendégségbe, barátaival így módomban volt már el?z?leg találkozni. Néhány héten belül már szívesen látott vendégként látogattam munka után és hétvégeken a helyi ifjúsági klubot, ahol, mint pingpongjátékos elég jó hírnévre tettem szert.

Közkedveltségem nem okozott sokáig el?nyt. A PEMU ifjú pártitkárának romantikus szándékai támadtak irántam, amit több okból sem tudtam kell?képpen értékelni. Az illet? családos ember létére nagy n?csábász hírében állt, amivel a helybeli pletykák szerint mérhetetlen bánatot, s?t idegösszeroppanást is okozott feleségének. Eleinte sehogy sem értette, amikor heves udvarlására nem a másoktól megszokott alázattal reagáltam. De ez még inkább felajzotta fantáziáját, és miután el sem tudta képzelni, hogy a válasz örökre nemleges legyen, egyik nap tettre szánta el magát.

A raktárban leltároztam éppen, amikor valaki hátulról megragadott és maga felé fordítva hanyatt lökött a zsákokon. Ösztönösen védekeztem, lábaimat felrántva, térdemmel, könyökömmel, tíz körömmel, ahol értem a hívatlan támadót. Mindig jó atlétának számítottam, és mint kiderült, kit?n? céllöv? is lehetett volna bel?lem. Térdeim is pont a lágy részébe trafáltak, amit fájdalmas üvöltéssel adott tudtára a világnak, és összegörnyedve, két marokra fogva sérült férfiasságát, átkozódva, fenyegetve elvonult.

A raktári iroda üresnek t?nt, amikor düht?l remegve visszatértem. Csak a párttitkár távozása után kerültek el? kollégáim az irattartók, íróasztalok mögül, és sokáig a hasukat fogták a nevetést?l.

– Hát ez isteni volt! – szorongatták a kezemet.

– Ez a szélhámos most emberére talált! – toldotta meg valaki.

– Te, láttad a képét? Nahát, szerintem most egy hétig otthon marad, hogy a dagadt micsodáját borogassa! – és estek újból a székre a röhögést?l. Aztán elkomolyodva jegyezték meg:

– Szerencse, hogy nem látott minket, különben…. Ritka aljas és bosszúálló ember. Én a helyedben rögtön más állás után néznék – javasolták.

Kilépési kérelmemet el?ször nem akarták elfogadni, s?t egy új, sokkal jobban fizet? beosztást is fölajánlottak: anyagbeszerz?it havi 1300 Ft-ért, mellé jutalékot is ígérve.

– Hogyne – csóválta anyám a fejét -, lehetnél kurvája mindenkinek egy pár csavarért. Köszönjük, nem kell! – mondta felháborodottan.

A f?mérnök sajnálkozását fejezte ki elmenetelem felett, és közölte: Apámmal váltjuk egymást, aki szabadulása után a párt ‚Javaslatára” a telefongyárban, darabbérben, mint esztergályos dolgozott. Ott jóindulatú kollégái avatták be a darabbér teljesítésének m?helytitkaiba, ami nélkül bizony a hideg vízre valót sem lett volna képes megkeresni. Másfél évig tartó „b?nh?dése” után végre megengedték, hogy szellemi munkát vállalhasson, és mint munkaügyis, a PEMÃ?°-ben kapott állást.

Hat hónapon belül immár a harmadik munkahelyemet kezdtem. Személyazonossági Igazolványomban gy?ltek a bejegyzések. Még néhány hasonló, és az esetleg igazoltató rend?rnek lett volna miért csóválnia a fejét… Az egyetemi felvétel még az estire vagy a levelez?re is egyre kés?bbre csúszott emiatt: ilyen rövid id?n belül ennyi munkahely nem számított a legjobb erkölcsi bizonyítványnak.

A Bútorértékesít? Vállalat Igazgatója, szüleim régi barátja készséggel segített. A kötbér számfejlesztésnél kezdtem. Ez volt az els? olyan munkahelyem, amely közel esett az otthonomhoz. Munkánk a gyárak által a központi raktárakba késve szállított bútordarabok büntetésének fel-számítása volt. Azt hiszem, magunkat nem büntettük a központi raktárokból az üzletekbe történ? késedelmes szállításért; vagy az elmaradt könyvelésekért. A szállítókért nem mi voltunk felel?sek, a könyvelésre szánt id?t, pedig a naponta több órát igénybe vev? fontos kávézásokkal töltöttük el. De ezeket semmiképpen sem lehetett felesleges id?töltésnek tekinteni, hiszen 48 órás munkahetünket öt nap alatt dolgoztuk le, így ezek a kávészünetek létfontosságúak voltak. Elvégre a szocializmusban csak nem lehet megnyúzni a munkásokat! És miután irodánk mellett volt a csemegeüzlet, persze, hogy munkaid?ben kellett egymást felváltva bevásárolni minden egyes kollégan?mnek. Különben mikor eszik a család, ha a házi-asszonynak munkája mellett férjét, gyerekeit tisztességesen ellátandó, hazafelé menet kell még vásárolnia?! Reggelenként sem lehetett csak úgy h?belebalázs módra kávé el?tt belefogni a dologba. Az ebédszünet, pedig soha sem volt elég hosszú arra, hogy minden problémáját kibeszélje az ember. Volt nekem fogalmam arról, hogy mennyi gondja-baja lehet egy családanyának? A férfiakról nem is szólva! Kollégan?im szerint azok kivétel nélkül mind részegesek, n?csábászok, lusták, és hanyagok voltak!

Legifjabb létemre, tapasztalatlanságomra hivatkoztam: elvégre a háziasszonyi problémáktól idáig mami megkímélt, apámat, pedig nem tartottam sem részegesnek, sem n?csábásznak, vagy éppenséggel lustának. Kétségbeesetten kutattam hát emlékezetemben olyan családi emlék után, amivel kollégan?imb?l nem csupán irigykedést válthatok ki. Egyetlen esetben, Miskolc felszabadulásának örömére, 1944. december 3-ának éjjelén – hallottam a családi legendát – apám is többet emelgette a sörös poharat…

Még aznap délután a személyzetis az irodájába hivatott. Jóindulattal figyelmeztetett, hogy máskor ne meséljek “szégyenteljes, megalázó” történeteket az édesapámról.

Kollégan?im arcpirító, pajzán kalandjairól, amit a kávézások alkalmával meséltek, vagy nem volt tudomása, vagy nem tartotta azokat szégyenletesnek. Viszont megértettem: minden szavam, cselekedetem számon tartják. Nellikér?l, közvetlen f?nökömr?l, pedig csak egy kés?bbi beszélgetés alapján derült ki, hogy férje a Markó utcai börtön igazgatója volt.

Igazgatóm közvetlen védelmére sem számíthattam sokáig. Egyik délután baráti csevegésre invitált irodájába, ahol családom iránt érzett rokonszenvét szájamra helyezett csókokkal óhajtotta kinyilvánítani. Hirtelen mozdulattal ugrottam ki karjai közül az íróasztal túlsó oldalára, ahol megragadva telefonját, villámgyorsan tárcsáztam otthoni számunkat. Aznap anyám éppen otthon tartózkodott, influenzáját ápolgatva, így biztosítottam Juhász elvtársat, jókívánságait örömmel fogadja majd. Meglepett igazgatóm hebegve üdvözölte anyámat, én, pedig gyorsan kissurrantam az irodájából a mosdóba, ahol jól kisírtam magam. Este anyám várta az ajtóban, nevetve kérdezte:

– Ez meg mi a nyavalya volt?

Ártatlanul kérdeztem vissza:

– Most meg mir?l beszélsz?

– Az Isten megáldjon, hát nem gondolod, hogy ez a hívás kicsit szokatlan volt? Szóval mi történt?

Hosszú vonakodás után vallottam be végre a szégyenletes eseményt, és szemeimet rémültem összehúzva vártam a leckéztetést…

– Sándor! Gyere csak ide! Ezt jobb, ha te is hallod – kiáltotta vidáman anyám.

– Jaj, vége a világnak – gondoltam, – most majd apámnak minimum párbajra kell kihívnia régi barátját, amiért egyetlen leányát akarta megbecsteleníteni, és abból tárgyalás-, meg börtön, meg ki tudja még mi a frász lesz. Kellett nekem elmesélni mindent?! – korholtam magamat.

– Képzeld – mesélte anyám der?sen, – a lányodat is meg akarta tisztelni. Jó ízlése van, nem? Ha az anyjánál nem sikerült, akkor 18 évvel kés?bb a lányánál próbálkozik….

Nekem a meglepetést?l elcsuklott a hangom.

– Mir?l beszélsz? – kérdeztem hebegve – te ezen nem vagy felháborodva? Ebb?l nem lesz párbaj, botrány, vagy akármicsoda?

– Miért lenne? Még tetszik is nekem, hogy ilyen kitartó a vén kakas. Mindenki tudja róla, hogy imádja a szép fiatal n?ket. Azon kívül rettenetesen tetszik nekem, ahogy elintézted Ã??t. Csak a személyzetis ne tudja meg hozzád való vonzódását, azt mondják, igen féltékeny természet? – jegyezte meg anyám.

Apám praktikusan kezelte az ügyet, és nemkívánatos szerelmi kapcsolatok elhárítására dzsúdó leckéket kezdeményezett. Különben ? is megdicsért találékonyságomért. Pár hét múlva váratlanul, átszervezés miatt, egész csoportunkat a rákospalotai közraktárba költöztették, így gondoskodva róla, hogy igazgatóm gyakori látásommal ne essen megint kísértésbe. Miután a hét öt napján reggel hétt?l este fél hatig dolgoztunk, ez azt jelentette, hogy kollégáimmal együtt naponta hajnali ötkor keltünk, hogy a Nyugati pályaudvarról induló helyi járatú g?zössel (amir?l Kanadában pár évvel kés?bb kiderült, hogy már hosszú id? óta múzeumi tárgyként kezelik) idejében beérjünk, és este 7 óra el?tt egyikünk sem érkezett haza. Olyan fáradt voltam, hogy esténként vacsora után ágyba estem, nem maradt energiám még olvasni sem.

El lehet képzelni, kollégáim az áthelyezést milyen örömmel fogadták. Egyre hidegebben kerülgettek, hangos megjegyzéseket téve maguk között, amíg egyik nap Gyöngyi, egy piszkos, lomha teremtés nyíltan támadott:

– Apád, a piszok ellenforradalmár.

Elöntött a méreg. Székemet felkaptam, és tiszta er?b?l vágtam hozzá. Szerencséjére idejében elugrott, de a szék íróasztalához üt?dve darabokra tört. Többen lefogtak. Fogalmam sincs, honnan vettem ennyi er?t, ami amilyen hamar jött, olyan hirtelen távozott. Rogyadozó lábaim a folyosóig vittek. Az ajtón kívül estem össze.

Az esetr?l kés?bb nem tett senki említést. Gyöngyi tiszteletteljes távolságban tartotta magát t?lem, id?nként gy?lölköd? pillantásokat vetve felém. Én meg egyszer?en leveg?nek néztem ?t.

Kiszámítottam, nyugdíjazásomig 37 évem van hátra. Hogyan lehet ilyen légkörben olyan hosszú ideig kibírni? Étvágytalanul, álmatlanul verg?dtem, jobban mondva aka­rattal tartottam ébren magam: álmaimban sötét árnyak vettek körül, arc nélküli szörnyek követelték t?lem, hogy öljem meg apámat. Ott álltak az ágyam mellett, és kajánul kacagva élvezték verg?désemet. Többször is felriadtam, azt álmodtam, apám még mindig börtönben van, vagy miattam visszavitték. Jaj Istenem, minden szót ellenem fordíthatnak. Minek él az olyan, aki saját apját elárulja, bemocskolja.

Megkértem szüleimet, hogy esténként tartsuk nyitva szobánk között az ajtót, hátha elüldözzük a rémálmokat. Éjszakánként többször is felkeltem; belopózva szobájukba hallgattam szuszogásukat. Tudnom, látnom, hallanom kellett, hogy még élnek, és itt vannak. Még…

Öcsi egyik barátjával karácsonyra egy Dalida lemezt küldött nekem. Szilveszter éjjelét sikerült együtt töltenünk. Rémülten szorítottam magamhoz. Csak karjaiban találtam nyugalmat. Újév másnapján utazott vissza, könnyekkel küszködve intettem utána.

– Ne sírj! Szeretlek! – suttogta a vonatlépcs?n állva, és három ujját felmutatva igyekezett mosolyra bírni, jelezve három hét után egy napra újra hazajön. Aznap ezt a ver­set írtam a naplóba:

 IDÃ??KALITKA

Riadt tekintettel újra búcsú:

megint elmész.

Ölel? karjaid után vágyakozva

Id?kalitkában élek tovább.

Most csak három hét,

aztán egy hónap, egy év:

A holnapokra várva

hetekbe zárva szalad az id?:

rohan mellettem az élet.

Februárban megünnepeltük 19. születésnapomat. Összegy?lt az egész család. Magda nagynéném somlói galuskát készített, nagyanyám megsütötte szokásos tortámat. Anyai nagyapám fogadott gyermekét, gyerekkori pajtásomat, Zsoltot kritizálta, megállás nélkül ontva a panaszt: nem elég figyelmes; alig van otthon; és különben is mit gondol magáról? Unalmas volt hallgatni; tudván tudtam, a kritika igazságtalan: Zsolt 12 éves kora óta hajnalban ébredt, hogy kihordja az újságokat; kés?bb éjszakánként a pályaudvarokon vagonokból zsákokat rakva segítette anyagilag is nagyapámat, aki évek óta betegen, leszázalékolt nyugdíjból élt. Zsolt anyja, aki anyámmal volt egyid?s, mint több nyelven beszél? mérlegképes könyvel? sem keresett eleget. 1957 tavaszán született közös gyereküket, Sanyikát, nagyapám és Zsolt látták el nap közben közösen. Kibírhatatlanul rossz gyerek volt, és miért ne lett volna az? Nagyapám, pillanatnyi hangulatától függ?en egyszer nyalta, másszor mindennek lehordta. Zsolt hatéves kora óta ebben a légkörben n?tt fel, és ennek ellenére életében ötösnél rosszabb jegyet még nem kapott. De nagyapám mindennel elégedetlen volt. Még a születésnapomat is keser? zsörtöl?déssel rontotta el.

Február végére váratlanul apám gyerekkori barátja, Sárosi Laci érkezett hozzánk Montrealból. Felajánlotta segítségét a családnak. Szüleim, akik egyre nagyobb aggodalommal figyelték idegállapotomat, megkérték: próbáljon meg Kanadába vinni.

Pár héten belül kezemben volt a meghívólevél, aminek alapján beadhattam útlevélkérelmemet. Megkapásához nem f?ztem túl sok reményt. De úgy látszott, apámnak voltak még barátai az útlevélosztályon.

Felemás érzelmekkel kaptam kézhez kevesebb, mint négy hét leforgása alatt a látogató útlevelet. De a kanadai vízumra várva sem sz?ntek meg rémálmaim.