Kopácsi Judith : A Hősök Nem Sírnak VII.

Nyomtatás

VII. rész

LÁTOGATÁSOK A BÖRTÖNBEN

 1959. október 11.

Kedves Naplóm.

Ma voltam el?ször meglátogatni Édesapámat a váci börtönben. Utoljára 1956. október 28-án láttam ?t.

A napló ett?l kezdve igen sz?kszavú lett. Dátumokra és tömör tényekre szorítkozott csupán. Nem szólt egy szót sem az izgatott készül?désr?l, a hosszú listáról, amiben lerögzítettem fontos mondanivalómat, közel három éve nem látott édesapámnak. Cirmos cica torkoskodásáról, a szomszéd kutya csirkevadászatáról, no meg az ?zgidáról, akit vadászok sebesítettek meg, és a szomszédok ápolták fel, hogy végül is egy ismeretlen kutya széjjeltépje az ártatlant. Ilyen események szerepeltek az elmondandók listáján.

De elég ránéznem erre a pár sorra, hogy magam el?tt lássam a hatalmas, komor épületet Vácott, közvetlenül a Duna partján. Méter vastagságú, magas falai, nehéz vasból készült kapui mögött külön elkerített területen ?rizték a nagyid?söket. Ezt a részt Lordok Házának becézték az ?rök és a rabok is.

A hosszú, sötét, széles folyosókon ijeszt?en kongtak lépteink, amint az ?rök tereltek minket a beszél? terem felé. A folyosók egyes részeit rácsos ketrecek szegélyezték, mint kés?bb kiderült e mögé terelték a rabokat, és rácson keresztül, ?rök között zajlott le a beszél?. Minden rab mellett külön ?r állt, és minden látogató szavát és mozdulatát egy másik ?r figyelte a hátunk mögött.

Mint életfogytiglanra ítéltnek, minden félévben csak 15 perces beszél? járt, tehát nagyon meg kellett fontolni, hogy mit és hogyan közöljünk ennyi id? alatt.

Apu magasan, lesoványodva állt a rács mögött, csíkos rabruhában, ami meglepetésemre nem ejtett kétségbe, pizsamára emlékeztetett csupán. De a beszélgetés nem akart megindulni, szüleim némán nézték egymást, és én egyikükr?l a másikra vetettem tekintetemet. Végre apu törte meg a csöndet, és kérdezte:

– Hát hogy vagytok?

A listát tapogattam a zsebemben, gyürködtem ujjaim között, és nem jutott eszembe semmi. Csak néztem át a rácson, ahová még kezünket sem volt szabad tenni, hogy azon keresztül ujjainkkal megérintsük egymást, és szavak helyett nagy könnyek potyogtak a szememb?l.

– Ne itasd az egereket -, mondta apu tréfásan, és én könnyeimen át mosolyogtam rá, a fejemet rázva, mormolva a varázsigét, „egy partizánlány nem sír," amit gyorsan lenyeltem és helyette beillesztettem. „MI, KOPÁCSIAK EZEK ELÃ??TI' NEM SIRUNK". Nem volt már varázsa és becsülete a partizán szónak el?ttem.

Mint mindig, most is találkoztunk ismer?ssel a látogatók között. Psota Irén, a színészn? állt közöttünk, fátyolos kalappal takarva arcát. A férjét jött ? is látogatni.

És mint kés?bb kiderült, még az ?rök is tudták, nem akárkiket ?riznek itt. Szinte büszkén mondta Jóska bácsi a rab?r, aki majd harminc éve dolgozott itt, hogy:

„Kérem, ?riztem én már itt maguk el?tt is kommunistákat."

A csíkos rabruha csupán az állatkerti zebráknak juttatott némi kellemes meglepetést. Ebben az id?ben édesanyám az Állatkertben, mint pereces kereste kenyerünket, és standja közvetlenül a zebrák el?tt állt, szemben az elefántokkal. Szerencsés hely volt. A gyerekek az elefántot etették, míg a feln?ttek a zebrák számára vették a 90 filléres perecet. Mint kiderült, nagyon sok ember hozzátartozója viselte a csíkost, és azok közül, akik szabadultak, sokan vásároltak tucat számra is perecet, és mindig forintjával fizettek, hogy kárpótolják a sorstársakat.

A többi látogatásról már nem emlékezik meg a napló. Nem mintha olyan gyakoriak lettek volna, hanem mert fájdalmasak és megalázóak voltak számomra.

A 14. születésnapomra például sikerült kiharcolnia Anyunak egy külön beszél?t. Eddig, mint 14-éven-alulinak, nem volt szükség nekem is külön engedélyt kérnem, az egyszemélyes beszél? a kiskorú gyermekre is érvényes volt. Csak sajnos ez a kiskorú, alig 14 éves leányzó már nem látszott kislánynak. Koromhoz képest magas, és jól fejlett voltam, inkább néztem ki 18-nak, mint 14 évesnek. Így történt, hogy a látogatást a helyszínen letiltották, és büntetésb?l, mert Anyu lehazudott a koromból, mindenki más beszél?jét is visszavonták.

A folyosókon nagy tömeg állt, mi ketten a kör közepén, velünk szemben Fazekas ?rnagy, a hírhedten kegyetlen politikai tiszt kivörösödött arccal üvöltött: „Büdös zsivány fasiszták! A proletárdiktatúrát akarják becsapni? Majd én megmutatom maguknak! Nincs beszél?! Mars, takarodjanak haza! Mindenki!"

Addigra a nyitott ajtók mögött már beterelték a rabokat a rácsok mögé. Némán, a félelemt?l és a düht?l remegve várták, rabok és hozzátartozók egyaránt az összecsapás eredményét. A kör sz?kült körülöttünk, a leveg? megs?r?södött a visszatartott gy?lölett?l, parázsként égette arcomat, iszonyú er?sen markoltam anyu kezét. Minden porcikám remegett. Egyetlen vágyam volt, ott a helyszínen meghalni, és szuggeráltam a földet a lábam alatt, hogy nyíljon meg, nyeljen el örök szégyenemmel együtt. Hogy merek én koromnál id?sebbnek látszani?

Váratlanul a börtön parancsnoka került el?, aki elrendelte a beszél? folytatását. Falfehéren néztük egymást percekig, könnyeimet nem tudtam visszafojtani, remegésemet nem tudtam leállítani.

– Árvíz fenyeget minket – szólalt meg nagy sokára apám, – és nekem kell majd vödörszámra feltakarítani utánad. Boldog szüli napot neked -, mondta szeretettel.

Nem beszélt a napló a csomagokról sem, amiket évente kétszer lehetett beküldeni. Zserbót sütött Anyu, vastag réteg csokoládéval vonta be. A csokoládét többek között én gy?jtöttem hozzá, a születésnapra, húsvétra, karácsonyra kapott ajándékokat félretéve. Meg nem kóstoltam volna bel?lük egy szeletet sem.

A háromhavonkénti levelekr?l sem számoltam be soha. Összesen 32 sort lehetett írni. De nem írták el? a papír nagyságát, így széltében írtunk nagy papírra, termé­szetesen csupán családi ügyekr?l. Például 1962 karácsonyán:

„Tanti néni nagyon beteg volt, de már lábadozik. Azt üzeni, hogy tavaszra, ha jobb id?k lesznek; jön majd meglátogatni. Reméli, addigra öccse is jobb körülmények között lesz."

Nemcsak hallgatni tanultam meg, de a sorok között olvasni Is. Ez a levél üzenet volt, hogy el?reláthatólag U'Thant, az ENSZ f?titkára 1963 kora tavaszára tervezi magyarországi látogatását, ami csak abban az esetben fog megvalósulni, ha a politikai foglyok nagy részét szabadon bocsátják. A benyújtott listán apám neve a harmadik volt.

Magam el?tt is titkoltam annak a szép sz?ke fiatalasszonynak még a létezését is, aki a kisfiával jött hozzánk látogatóba igen rendszeresen. Gazdag ebéddel vártuk ?ket, és nagy csomaggal távoztak. Csokoládé, narancs és friss felvágott volt a csomagban. A zsebében, pedig vastag boríték. De jó volt tudni, hogy az ínyencségek még másnap be fognak jutni apámhoz, mert a néni egy rab?r felesége volt, aki jó pénzért hajlandó volt csomagot, élelmet és hírt vinni.

És kinek mesélhettem volna el, hogy vasárnapjainkat a Kozma utcai temet?ben, Burda Anyánk sírjánál töltöttük. Burda Anyánk nem volt sem rokonunk, sem ismer?sünk. Jól ápolt sírja olyan helyre esett a temet?ben, ahonnan jól látható volt az utca túlsó végén álló magas k?kerítéssel körülvett épület. A k?kerítés tetején egy széles párkány volt, amin fegyveres ?rök föl és alá sétáltak, a sarkon álló tornyok között. A kerítés mögött egy emeletes épület állt, aminek egyik rácsos ablaka mögött id?nként megállt valaki és integetett. Mi megvártuk, amíg az ?r más irányba fordult, és az ablakból integet? alaknak virágot tartó kezünkkel integettünk, aztán lopva csókot dobtunk. A fehérköpenyes alak az ablakban az apám volt, bár csak alakját lehetett látni, arcát nem. Soha fel sem merült bennem, hogy esetleg idegennek Integetünk, és soha nem kérdeztem, honnan tudjuk olyan biztosan, hogy az apám az, aki visszaint.

Az általános iskola befejeztével, 1960 nyarán édesanyám elhatározta, hogy miel?tt Varga elvtárs és neje újból tiszteletét tenné otthonunkban, elcseréli budai házunkat egy pesti bérlakásra. Ez a csere négy családot érintett, úgynevezett négyes csere volt, ami egy nap alatt bonyolódott le. A költözés már azért is esedékes volt, mert a házat a Nemzeti Bank el akarta adni. (A háznak ugyan eredetileg volt már egy tulajdonosa, de attól még az államosítás idején elvették, és persze senkinek sem jutott eszébe olyan semmiségekkel foglalkozni, mint jog és igazság.) Nagy bánatomra akár akartam, akár nem, a kis paradicsomomtól el kellett búcsúznom. Külön a János-hegyi panorámától, ami reggelenként ablakomon keresztül köszöntött, a kert minden egyes fájától, virágaitól, bokraitól, no meg a két feny? csemetét?l, amiket még apuval együtt ültettünk.

A költözés persze nemcsak környezetváltozást, hanem új iskolát is jelentett. Eredetileg majd minden osztálytársam a budai Móricz Zsigmond Gimnáziumba jelentkezett, és legtöbbjüket fel is vették ide. Én jó eredménnyel végeztem, tehát váratlanul ért, amikor felvételi kérelmemet elutasították, és indoklás helyett, az óbudai Martos Flóra Gimnáziumot ajánlották, aminek közgazdasági tanfolyama is volt. Ez az iskola a budai lakásunktól majd egyórás buszozással volt csak elérhet?, így nem nagyon lelkesedtünk az ötletért. Persze túl sok választásom nem volt. Mint kiderült, sorstárs osztálytársaimat is ebbe a gimnáziumba Irányították, kivéve Vidovics Katit, akinek felvételét osztályidegen származása miatt utasították vissza.

Új otthonunk a VI. kerületben, az Oktogonnál volt, úgynevezett úri lakás, elegáns környezetben. Egy régi bérház második emeletén, márványlépcs?, lift, tágas körfolyosók. El?ttünk egy gyermekorvos lakott benne, aki az egyik szobát magánrendel?ként használta. Két bejáratot is örököltünk, és volt egy nagy üveges ajtónk, ami az el?szobába vezetett. Az el?szoba egy tágas helyiség volt, amit az orvos várószoba gyanánt használt. Onnan nyílt egy kétrészes mosdó, és WC, no meg a rendel?. A rendel? lett az én szobám, ebb?l nyílt egy hatalmas helyiség, ami a hálószoba lett. A másik bejárat a folyosó sarkán volt, és a konyhába vezetett. A hálószoba és a konyha között terült el a hatalmas fürd?szoba, a gázf?téses melegít?jével, és ugyancsak a konyhából nyílott a kisméret? szoba, az úgynevezett cselédszoba, amiben mami aludt.

A lakás szép nagy és tágas volt, csak rettenetesen piszkos. Úgy látszott, mintha falai legalább harminc éve nem láttak volna ecsetet, rajtuk kormos-sárgán vicsorogtak a foltok, amiket a képek eddig ügyesen eltakartak. A lakáscseréért kaptunk pénzt is, amib?l el?ször is mami kapta meg a bérét, mert mióta apám börtönben volt, ingyen dolgozott nálunk. A többi pénz a lakás rendbehozatalára ment el.

Én els? pillanattól kezdve utáltam ott lakni. Szobám ablaka a Lenin körútra nézett, és szeretett János-hegyi panorámám helyett a szemközti tej bolt neonreklámja incselkedett velem. Egy meztelen kisfiú, fejét hátrahajtva itta az üveg tejet, pocakja egyenes arányban n?tt az elfogyasztott tejjel, amit aztán elégedetten kipisilt, helyet csinálva a következ? üvegnek. A méregt?l könnyes szemmel nézegettem a pucás porontyot nap, mint nap, mérlegelve, hogyan tudnám csúzlival kil?ni a fiúságát.

De nemcsak a kilátás bántott. Budán reggel madárcsicsergésre ébredtem, meg mókusra, aki fejjel lefelé lógva bekukucskált, apró mancsával verve az ablakot Itt már kora hajnalban megindult a villamos, az autóbusz, és az iszonyúan zajos szemetes kocsik. Rosszkedv?en és fáradtan ébredtem nap, mint nap.

Édesanyám úgy döntött, hogy átirat a legközelebbi gimnáziumba. A Varga Katalinról elnevezett leánygimnáziumban Ottáné, az igazgatón? fogadta anyámat.

– Osztályidegen, ellenforradalmár kölyke ne járjon középiskolába. Menjen maltert keverni. Még az is túl jó neki,- közölte gy?lölködve.

Anyám szó nélkül fordult ki, kezében tartva általános iskolai bizonyítványomat, amit el?z?leg kért ki a Martos Flóra Gimnáziumból. Útközben vette csak észre, hogy egy kis cédula volt a lapok közé csúsztatva. Egy géppel írt levél, volt osztályf?nökn?m, Rácz Gabriella aláírásával. Úgynevezett káderlap volt, ami föltehet?en minden embert gyerek korától kezdve kísér iskoláról iskolára, no meg kés?bb a munkahelyére.

„Kopácsi Judit közepes tehetség?. Nem hajlandó elismerni apja b?nös szerepét az ellenforradalomban, makacsul ártatlannak, s?t h?snek tartja. Sokat olvas."

– Jé, már a Rácz Gabriella is beállt a farkasok közé? – gondolhatta anyám enyhén csodálkozva, hiszen Ráczékkal 1944-ben a német megszállás idején a miskolci MOKAN ellenálló csoportban együtt harcoltak, és mint osztályf?nökn?m velem megért?en bánt.

(De jellemz? erre az id?szakra, hogy a félelem tisztességes, s?t bátornak mondható embereket is olyan cselekedetekre késztetett, amikre ma már biztos szégyenkezve gondolnak vissza.)

– Márpedig az én gyermekem nem fog maltert keverni -, határozta el anyám, és taxiba vágta magát.

– Vigyen a Pártközpontba – utasította a sof?rt.

– Sándor Józseffel akarok beszélni, jelentsen be! – mondta határozottan odafönt.

– De asszonyom, – hebegett a titkárn?, akit egy mozdulattal félretolt, és bejelentetlenül bevonult Sándor „elvtárs" irodájába.

– Tessék, ilyen a ti szemétdombotok, – dobta a géppel írt ajánlást az íróasztalra. – Mióta osztályidegen az én lányom, akinek három generációs munkás van a családjában? Mióta b?n ártatlannak tartani egy apát? Avagy egy generációs apa és anyagyilkost akartok nevelni? Pfuj, – köpött az asztalra anyám. – Azt hallottam, hogy a Madách Gimnázium egy jó nev? középiskola, és itt van a közelben. Most azonnal felhívja az igazgatót, és elintézi, hogy felveszik a gyereket. Figyelmezteti, hogy amennyiben az apja miatt bármi megkülönböztetésben részesítik, velem, no meg a nemzetközi sajtóval gy?lik meg a bajuk.

Mindezt persze csak sokkal kés?bb tudtam meg, a véleményezés, mint dokumentum a családi iratok között hevert, ott találtam rá pár évvel kés?bb.

 1960. szeptember.

Barcsai utca. Két villamosmegálló a házunk kapujától.  Anyám kollégan?je, Gyöngyi néni lánya, Éva, és annak Pöttyi nev? barátn?je is ebbe a gimnáziumba jár. Ã??k két évvel id?sebbek nálam. Mesélték, hogy a mi évfolyamunk tesz az els? vegyes osztály. Vajon milyen tesz fiúkkal járni egy osztályba? Osztályf?nökömr?l, Ada-Winter Péterr?l sok jót hallottam t?lük, egy fiatal, belevaló pasasnak tarják. Elvált, és mesélik, hogy szereti a fiatal lányokat.

Ada-Winter Péter nemcsak osztályf?nököm, de egyúttal matematika és fizika tanárom is volt. Középtermet?, kopaszodó férfi volt, értelmes, jó humorú ember benyomását keltette. Az iskola párttitkára és egyúttal a munkás?rség tagja is volt. Természetesen rá hárult a KISZ megszervezése is.

Els? nap, bemutatkozás után közölte velem, hogy szeretne anyámmal találkozni, de ha lehet, inkább az iskola területén kívül, talán egy eszpresszóban. Közel a Nyugati pályaudvarhoz, egy divatos kávéházban találkoztak, ahová én kísértem el anyámat, hogy bemutassam neki a tanár urat. Sokáig nem tudtam meg, mir?l beszéltek.

Csak annyit tudtam, hogy négy éven át voltam az osztály hülyéje, és teljesen mindegy volt, hogy mennyit tudtam, kettes-hármasnál jobb osztályzatot nemigen kaptam. Mint kés?bb kiderült, osztályf?nököm azt közölte anyámmal azon az els? napon, hogy gondoskodni fog róla, amíg ? abban az iskolában párttitkár, én nem fogok egyetemre bejutni Magyarországon.

– Majd meglátjuk, – felelte anyám elsötéted? tekintettel. – Uram, itt sem n?nek a fák az égig. A maga uralma is egyszer véget ér. Egyre figyelmeztetem, ha megkülönböztetett bánásmódban részesíti a gyermeket, nagyon megütheti a bokáját.

Folyt.