Még köd gomolygott a Sajó fölött, de a parti füzesben már tágra nyitotta kicsi kék szemét az ibolya. Az öreg mindenes mosolyogva nézte a virágokat, mert unokája jutott eszébe róluk.
— Jó napot, János bácsi!
A megszólított ijedten kapta le az öreg kucsmát gyérülő hajáról.
— Fiatalúr!
— Mi ez a sok gally a parton? Azzal karvastagságú ágat vett fel a földről és szórakozottan tisztogatni kezdte.
— A Kalányosék gróf úr! Tekenyőt vájtak, kalanat faragtak. Iszen a fiatalúr engedte meg nekik!
— Jól van János bácsi, de legközelebb ilyen csúfságot ne hagyjanak maguk után. Erre hajtják a teheneket, még kitöri a lábát valamelyik borjú! — bicskát vett elő és farigcsálni kezdte a fát.
— Meglesz, gróf úr, legközelebb a körmükre nézek. El is fűthetnék a sok jó gallyat, forgácsot, de hát nem gondol ez a télre, mikor napúr fűt neki! — És mosolygóra húzott szemmel figyelte amint a kis gróf csigavonalat metsz a háncsba.
— Ne nevessen ki János bácsi! Nem vagyok én művész, csak farigcsálok.
— Isten mentsen ifiúr! Csak azt nézem olyan éles az a bicska, mint a beretva!
— Lehet is! Solingeni acél! Fogadja el emlékül János bácsi!
Az öreg szabadkozott egy darabig, de aztán csak a zsebébe került a kis bicska a finom bőrtokkal együtt. Aztán sokáig nézte a távolodó hátát.
— Én meg sose tudok neki előre köszönni! — Indulóban a faragott gallyat egy vakondtúrásba tűzte és betyáros csáléra tette föl a sokat tapasztalt fejfedőt.
Másnap reggel még a kondás tülkét sem lehetett hallani mikor Kalányosék sietve kapkodták össze a folyópartról a szétdobált ágakat, de még a forgácsot is nyírfa seprűvel seperték az asszonyok.
— Eridj attó a bottó, Jóska! Azt az ifiúr faragta!
— Nagy hangja van, János bá! Iszen, ha mink is ezüstnyelű bicskával szalonnáznánk, meg jófajta törkűszagunk lenne…
— Nem tudtam, hogy szabad neked. — Odakínálta a kis cserépbutykost a nehezen légző embernek.
— Szabad má! Memmonta a doktor! Csak ilyenkor fúlok, mikor eső gyön!
Szomorú mosollyal törölgette bajszát a nagykorty pálinka után. Utána már nem szóltak semmit, csak szemük csillogott össze néha, amint a fűben kergetőző lurkókat nézték. A folytatást.
Estére meg is jött a tavaszi zápor. A fűzfagally körül keményre verte a porhanyós vakondtúrást az eső. Pár nap múlva mintha nyújtózott volna egyet a leszúrt bot, mikor az öreg Kalányosért megszólalt a lélekharang.
Sok év telt el és a parti füzest nehéz gépek zaja verte fel.
A vadkacsák fütyülő szárnyakkal menekültek, a fácánok hangos kakatolással burrantak fel a bokrokból, a békák sűrű csobbanásokkal ugrottak fejest a folyóba.
— Te Pista! Mégis ki kéne venni a gróf fáját! Nem bírok rendesen fordulni a lánctalpassal!
— Gróf fája, vagy nem a gróf fája, ott marad! A nagyapám ültette. Te meg igen nagyra vagy a tudományoddal oszt egy fűzfát is nehezen kerülsz meg?
Harmadnapra átadták a keskeny gyaloghidat.
— Elvtársak! – szónokolt a bánya párttitkára. — Ez a híd a vörös Csepel ajándéka! Nem kell már kerülni a nagyhíd felé, hamarabb érnek a munka frontjára!
Az öreg Bakai nagyot köpött a vízbe: — Nemhogy buszt állítottak vón’ be, mint az ózdi gyár munkásainak! — jegyezte meg halkan.
— Maga meg mit köpköd, Bakai elvtárs? Mi nem tetszik?
— Mámeg ez a baj! Dógozik az ember a szénporba, hát köhög oszt, köpköd. A fiatal doktor is memmondta: az a jó, ha ez gyön ki, nem a mentő!
— Azt a börtöntölteléket előttem, ne emlegesse!
— Pedig igen rendes ember, mindenkivel jól kigyön, oszt mindig vidám. Csak azt nem tudom mitő? Nemrég temettük az apját, ő meg három körzetbe dógozik éjjel, nappal. Senki se tuggya mikor alszik, mikor kél? Meg aztán különben sem hiszem, hogy kémkedett vóna. Mit kémkedik egy orvos? A lakása meg! Iszen lakás! A grófnak vót az istállója!
— Legalább elmondhatja, hogy grófi elődei voltak. Ha ha ha!
— Azok. A grófi lovak! Szépen becsülik az orvost, mondhatom…
A bányászok komoly képpel bólogattak az elhangzottakra.
— Elvtársak! Javaslom, hogy vidám énekszóval avassuk a hidat! Hát akkor: Veeeedd a csákányt eeeeelvtááárs!…
A frissen zsírozott nehéz bakancsok indulót dobogtak az olajos pallókon.
— Holnap majd vissza kell vételezni az új munkásruhákat, Horváth elvtárs! — súgta félre a párttitkár. Majd:
— Nyúljanak a poharakhoz Elvtársak! Éljen az új híd! Hát akkor kóstoljuk meg a sült csirkét is, vagy egy kis töltött húst kérsz, Kern elvtárs?
Az új hidat hamar elkeresztelték a bányászok. A kétes keresztapaságot Bakai bácsi kapta.
Mikor a munkatársak kérdezgették a párttitkárt utánozva, hogy mi nem tetszik? Bakai bácsi vállat vont, köhögött egy sort, rágyújtott egy Munkásra, aztán így szólt:
— A híd meg olyan vékony, mint egy giliszta. Csak vasbó van, meg drótbó. Az első jégár elviszi.
A bányászok attól kezdve Drótgilisztának hívták a hidat. Természetesen az öregnek a munkahelyi pártbizottság elé kellett állnia, de mivel ”100% fölött teljesített a munka frontján” megúszta egy szóbeli figyelmeztetéssel. Csak Bányásznapkor tartalmazott az átlagosnál sokkal kevesebbet a boríték.
Juli nénitől ki is kapott:
— Hányszor mondtam, hogy számolj el százig, mielőtt megszólasz?
De azért szeretettel simogatta a nagy, bükkfa keménységű kezet. Bőrének repedéseibe, körme alá régen beette magát a szénpor. Még vasárnaponként sem tudta az öreg rendesen kisúrolni belőle, pedig ilyenkor — templomba indulás előtt — rendszerint megkaphatta Juli néni mosókeféjét is.
Bakai bácsinak pedig nem lett igaza. A Drótgilisztát csak a negyedik jeges áradás vitte el, de a következő évben újra a helyére került — jócskán megerősítették a bánya lakatosai.
Először a pallók úsztak el, mert a csepeli gépgyár egyik művezetője éppen kerítést állított és: — Megtartja ezeket a pallókat két csavar is, nem kell oda négy, nem ugrálnak rajta a „Vakondok”! — Így becézték a bányászokat hazánk fővárosában. Később a korlátot a bánya lakatosai a csillék régi drótkötelével helyettesítették: — Ha már Drótgiliszta… — mondták, és alaposan odahegesztették. Nem úgy, mint a tartóoszlopokat a csepeli Kovács elvtárs, aki komoly jutalmat kapott 203%—os teljesítményéért. Senki nem hegesztett nála gyorsabban a gyárban! Meg aztán a minőségellenőr lánya volt a menyasszonya.
Még sokáig állt a Drótgiliszta a grófi fűz árnyékában. Sokszor néztem róla én is a vizet. Akkor is ott álltam mikor a Sajó vize barnás-feketére váltott és mi gyerekek döbbenten bámultuk a sok partra vetett, elpusztult halat. Csehszlovákiában papírgyár működött és a kátránnyal szennyezett vizet a Sajóba vezették. Hosszú-hosszú éveken át feketén folyt a halott folyó, a Sajó.
De elröpültek a szomorú évek a folyóban újra horgásznak és a parti gyér nádasban már egy-két vadkacsafészket is találni. A bánya is bezárt, gázzal fűtünk. A bányászok részben, elköltöztek vagy átképzés után más munkahelyen dolgoznak, esetleg alkalmi munkából élnek. Csak a köszönés maradt meg: Jószerencsét!
A gróf öreg fűzfájába egyszer csak szöget vertek. A szögre munkáskabát, kalap került.
— Azt húzza ki onnan, Laci!
A vékony szőke férfi úgy pördült meg, mintha darázs csípte volna, és csodálkozó arccal nézett a nagy barna emberre.
— Jószerencsét, Kalányos úr! Feldaraboltuk a Drótgilisztát, már fel is pakoltuk a teherautóra.
— Jól van, de a szöget húzza ki a fából!
— Megyek már! Az igaz, hogy szép vastag fa. Kijönne belőle néhány teknő!
— Mit beszél maga? Mik azok a vasak ott a fűben?
A szőke elsápadt.
— Azt tetszett mondani, hogy…
— Nem érdekel a meséje! Pakolja fel, és induljanak végre! Nem kapok ezekért a hitvány rozsdafészkekért csak pár száz forintot! Na, induljanak! — Még akkor is dohogott magában, mikor beszállt a fehér Mercedesbe.
A grófi fűz újra egyedül maradt és dacolt tovább az áradásokkal, időjárással, idővel, korokkal és korszellemekkel.
Tavasszal, lányaimmal jártam arra. Nem mulasztottam el, hogy nekidőljek az öreg fának. Gyerekkorom óta szokásom — mintha erőt kapnék a vén fűztől.
Jólesik göcsörtös törzsének dőlve gyönyörködni a futó folyóban, a parton hajladozó növényekben. Volt idő, mikor szégyenlősen iszalag-sátor alá bújt, de a horgászok hamarosan letépkedték, hiszen az öreg fűz alatt igen jó a kapás.
A gyerekek szinte azonnal meglátták a nyomokban még felfedezhető, csigavonalban körbecsavarodó furcsa bemetszést. Természetesen rákérdeztek, és én mesélni kezdtem. Meséltem, mint a szakállas farkasról a Szörnyű völgy legendáját, vagy a „Kokasvárról”. Meséltem. Meséltem, mert én is itt nőttem fel, az én apám volt az, az ártatlanul meghurcolt, börtönbe zárt bányaorvos, aki ugyanígy mesélt nekem.
Aztán az egyik lány mást kérdezett:
— Édesapa! Ezt a virágot azért hívják Százszorszépnek, mert sok terem belőle egy helyen?
— Valószínűleg azért. Bár egymagában, szerénységében is szép. Tudod, hogy a kedvenc virágom! A régiek azt mesélték, hogy csak olyan vidéken terem Százszorszép, ahol az emberek nagyon sok bajt kiálltak. Isten jutalmul a földre hintette a csillagokat, hogy ilyenkor tavasszal felviduljon a szívünk.
Hirtelen egy szélfuvallat borzolta végig a vizet és a sokat látott öreg fa, nagy, busa fejével lassan rábólintott.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.15. @ 16:21 :: Placskó Lajos
