Placskó Lajos : A grófi fűz, meg a Drótgiliszta

Kor- és kórtörténet *

 

Még köd gomolygott a Sajó fölött, de a parti füzesben már tágra nyitotta kicsi kék szemét az ibolya. Az öreg mindenes mosolyogva nézte a virágokat, mert unokája jutott eszébe róluk.

— Jó napot, János bácsi!

A megszólított ijedten kapta le az öreg kucsmát gyérülő hajáról.

— Fiatalúr!

— Mi ez a sok gally a parton? Azzal karvastagságú ágat vett fel a földről és szórakozottan tisztogatni kezdte.

— A Kalányosék gróf úr! Tekenyőt vájtak, kalanat faragtak. Iszen a fiatalúr engedte meg nekik!

— Jól van János bácsi, de legközelebb ilyen csúfságot ne hagyjanak maguk után. Erre hajtják a teheneket, még kitöri a lábát valamelyik borjú! — bicskát vett elő és farigcsálni kezdte a fát.

— Meglesz, gróf úr, legközelebb a körmükre nézek. El is fűthetnék a sok jó gallyat, forgácsot, de hát nem gondol ez a télre, mikor napúr fűt neki! — És mosolygóra húzott szemmel figyelte amint a kis gróf csigavonalat metsz a háncsba.

— Ne nevessen ki János bácsi! Nem vagyok én művész, csak farigcsálok.

— Isten mentsen ifiúr! Csak azt nézem olyan éles az a bicska, mint a beretva!

— Lehet is! Solingeni acél! Fogadja el emlékül János bácsi!

Az öreg szabadkozott egy darabig, de aztán csak a zsebébe került a kis bicska a finom bőrtokkal együtt. Aztán sokáig nézte a távolodó hátát.

— Én meg sose tudok neki előre köszönni! — Indulóban a faragott gallyat egy vakondtúrásba tűzte és betyáros csáléra tette föl a sokat tapasztalt fejfedőt.

Másnap reggel még a kondás tülkét sem lehetett hallani mikor Kalányosék sietve kapkodták össze a folyópartról a szétdobált ágakat, de még a forgácsot is nyírfa seprűvel seperték az asszonyok.

— Eridj attó a bottó, Jóska! Azt az ifiúr faragta!

— Nagy hangja van, János bá! Iszen, ha mink is ezüstnyelű bicskával szalonnáznánk, meg jófajta törkűszagunk lenne…

— Nem tudtam, hogy szabad neked. — Odakínálta a kis cserépbutykost a nehezen légző embernek.

— Szabad má! Memmonta a doktor! Csak ilyenkor fúlok, mikor eső gyön!

Szomorú mosollyal törölgette bajszát a nagykorty pálinka után. Utána már nem szóltak semmit, csak szemük csillogott össze néha, amint a fűben kergetőző lurkókat nézték. A folytatást.

Estére meg is jött a tavaszi zápor. A fűzfagally körül keményre verte a porhanyós vakondtúrást az eső. Pár nap múlva mintha nyújtózott volna egyet a leszúrt bot, mikor az öreg Kalányosért megszólalt a lélekharang.

Sok év telt el és a parti füzest nehéz gépek zaja verte fel.

A vadkacsák fütyülő szárnyakkal menekültek, a fácánok hangos kakatolással burrantak fel a bokrokból, a békák sűrű csobbanásokkal ugrottak fejest a folyóba.

— Te Pista! Mégis ki kéne venni a gróf fáját! Nem bírok rendesen fordulni a lánctalpassal!

— Gróf fája, vagy nem a gróf fája, ott marad! A nagyapám ültette. Te meg igen nagyra vagy a tudományoddal oszt egy fűzfát is nehezen kerülsz meg?

Harmadnapra átadták a keskeny gyaloghidat.

— Elvtársak! – szónokolt a bánya párttitkára. — Ez a híd a vörös Csepel ajándéka! Nem kell már kerülni a nagyhíd felé, hamarabb érnek a munka frontjára!

 Az öreg Bakai nagyot köpött a vízbe: — Nemhogy buszt állítottak vón’ be, mint az ózdi gyár munkásainak! — jegyezte meg halkan.

— Maga meg mit köpköd, Bakai elvtárs? Mi nem tetszik?

— Mámeg ez a baj! Dógozik az ember a szénporba, hát köhög oszt, köpköd. A fiatal doktor is memmondta: az a jó, ha ez gyön ki, nem a mentő!

— Azt a börtöntölteléket előttem, ne emlegesse!

— Pedig igen rendes ember, mindenkivel jól kigyön, oszt mindig vidám. Csak azt nem tudom mitő? Nemrég temettük az apját, ő meg három körzetbe dógozik éjjel, nappal. Senki se tuggya mikor alszik, mikor kél? Meg aztán különben sem hiszem, hogy kémkedett vóna. Mit kémkedik egy orvos? A lakása meg! Iszen lakás! A grófnak vót az istállója!

— Legalább elmondhatja, hogy grófi elődei voltak. Ha ha ha!

— Azok. A grófi lovak! Szépen becsülik az orvost, mondhatom…

A bányászok komoly képpel bólogattak az elhangzottakra.

— Elvtársak! Javaslom, hogy vidám énekszóval avassuk a hidat! Hát akkor: Veeeedd a csákányt eeeeelvtááárs!…

A frissen zsírozott nehéz bakancsok indulót dobogtak az olajos pallókon.

— Holnap majd vissza kell vételezni az új munkásruhákat, Horváth elvtárs! — súgta félre a párttitkár. Majd:

— Nyúljanak a poharakhoz Elvtársak! Éljen az új híd! Hát akkor kóstoljuk meg a sült csirkét is, vagy egy kis töltött húst kérsz, Kern elvtárs?

Az új hidat hamar elkeresztelték a bányászok. A kétes keresztapaságot Bakai bácsi kapta.

Mikor a munkatársak kérdezgették a párttitkárt utánozva, hogy mi nem tetszik? Bakai bácsi vállat vont, köhögött egy sort, rágyújtott egy Munkásra, aztán így szólt:

— A híd meg olyan vékony, mint egy giliszta. Csak vasbó van, meg drótbó. Az első jégár elviszi.

A bányászok attól kezdve Drótgilisztának hívták a hidat. Természetesen az öregnek a munkahelyi pártbizottság elé kellett állnia, de mivel ”100% fölött teljesített a munka frontján” megúszta egy szóbeli figyelmeztetéssel. Csak Bányásznapkor tartalmazott az átlagosnál sokkal kevesebbet a boríték.

Juli nénitől ki is kapott:

— Hányszor mondtam, hogy számolj el százig, mielőtt megszólasz?

De azért szeretettel simogatta a nagy, bükkfa keménységű kezet. Bőrének repedéseibe, körme alá régen beette magát a szénpor. Még vasárnaponként sem tudta az öreg rendesen kisúrolni belőle, pedig ilyenkor — templomba indulás előtt — rendszerint megkaphatta Juli néni mosókeféjét is.

Bakai bácsinak pedig nem lett igaza. A Drótgilisztát csak a negyedik jeges áradás vitte el, de a következő évben újra a helyére került — jócskán megerősítették a bánya lakatosai.

Először a pallók úsztak el, mert a csepeli gépgyár egyik művezetője éppen kerítést állított és: — Megtartja ezeket a pallókat két csavar is, nem kell oda négy, nem ugrálnak rajta a „Vakondok”! — Így becézték a bányászokat hazánk fővárosában. Később a korlátot a bánya lakatosai a csillék régi drótkötelével helyettesítették: — Ha már Drótgiliszta… — mondták, és alaposan odahegesztették. Nem úgy, mint a tartóoszlopokat a csepeli Kovács elvtárs, aki komoly jutalmat kapott 203%—os teljesítményéért. Senki nem hegesztett nála gyorsabban a gyárban! Meg aztán a minőségellenőr lánya volt a menyasszonya.

Még sokáig állt a Drótgiliszta a grófi fűz árnyékában. Sokszor néztem róla én is a vizet. Akkor is ott álltam mikor a Sajó vize barnás-feketére váltott és mi gyerekek döbbenten bámultuk a sok partra vetett, elpusztult halat. Csehszlovákiában papírgyár működött és a kátránnyal szennyezett vizet a Sajóba vezették. Hosszú-hosszú éveken át feketén folyt a halott folyó, a Sajó.

 De elröpültek a szomorú évek a folyóban újra horgásznak és a parti gyér nádasban már egy-két vadkacsafészket is találni. A bánya is bezárt, gázzal fűtünk. A bányászok részben, elköltöztek vagy átképzés után más munkahelyen dolgoznak, esetleg alkalmi munkából élnek. Csak a köszönés maradt meg: Jószerencsét!

A gróf öreg fűzfájába egyszer csak szöget vertek. A szögre munkáskabát, kalap került.

— Azt húzza ki onnan, Laci!

 A vékony szőke férfi úgy pördült meg, mintha darázs csípte volna, és csodálkozó arccal nézett a nagy barna emberre.

— Jószerencsét, Kalányos úr! Feldaraboltuk a Drótgilisztát, már fel is pakoltuk a teherautóra.

— Jól van, de a szöget húzza ki a fából!

— Megyek már! Az igaz, hogy szép vastag fa. Kijönne belőle néhány teknő!

— Mit beszél maga? Mik azok a vasak ott a fűben?

A szőke elsápadt.

— Azt tetszett mondani, hogy…

— Nem érdekel a meséje! Pakolja fel, és induljanak végre! Nem kapok ezekért a hitvány rozsdafészkekért csak pár száz forintot! Na, induljanak! — Még akkor is dohogott magában, mikor beszállt a fehér Mercedesbe.

A grófi fűz újra egyedül maradt és dacolt tovább az áradásokkal, időjárással, idővel, korokkal és korszellemekkel.

Tavasszal, lányaimmal jártam arra. Nem mulasztottam el, hogy nekidőljek az öreg fának. Gyerekkorom óta szokásom — mintha erőt kapnék a vén fűztől.

Jólesik göcsörtös törzsének dőlve gyönyörködni a futó folyóban, a parton hajladozó növényekben. Volt idő, mikor szégyenlősen iszalag-sátor alá bújt, de a horgászok hamarosan letépkedték, hiszen az öreg fűz alatt igen jó a kapás.

A gyerekek szinte azonnal meglátták a nyomokban még felfedezhető, csigavonalban körbecsavarodó furcsa bemetszést. Természetesen rákérdeztek, és én mesélni kezdtem. Meséltem, mint a szakállas farkasról a Szörnyű völgy legendáját, vagy a „Kokasvárról”. Meséltem. Meséltem, mert én is itt nőttem fel, az én apám volt az, az ártatlanul meghurcolt, börtönbe zárt bányaorvos, aki ugyanígy mesélt nekem.

Aztán az egyik lány mást kérdezett:

— Édesapa! Ezt a virágot azért hívják Százszorszépnek, mert sok terem belőle egy helyen?

— Valószínűleg azért. Bár egymagában, szerénységében is szép. Tudod, hogy a kedvenc virágom! A régiek azt mesélték, hogy csak olyan vidéken terem Százszorszép, ahol az emberek nagyon sok bajt kiálltak. Isten jutalmul a földre hintette a csillagokat, hogy ilyenkor tavasszal felviduljon a szívünk.

 

Hirtelen egy szélfuvallat borzolta végig a vizet és a sokat látott öreg fa, nagy, busa fejével lassan rábólintott.

 

Legutóbb szerkesztette - Placskó Lajos
Szerző Placskó Lajos 77 Írás
A Lajos nevet nem a szüleimtől, inkább a sorstól kaptam , hiszen egy véletlen elszólás volt az eredője. Ám, ha már kaptam, igyekszem becsülettel viselni. Tanítok. Két diplomával és egyre elkeseredettebben. Csak a gyerekek tiszta tekintete, az a pár felcsillanó szikra tart engem is ezen az önemésztő, őrült pályán, ami az én fajtám része. Közben vadul "pótcselekszem": írok prózát, verset, haikut, faragok fát, csontot, rajzolok és legújabban színészkedek - természetesen csak szűk körben, szigorúan amatőr módon. Három dologra vagyok büszke az életemben minden maradék nélkül és teljes csodálattal: a három lányomra.