Józsa Mara : Köszöntő

A busz lassított, és beállt a sivár megállóba. A falubeliekkel egy idegen asszony is leszállt.*

 

 

A busz lassított, és beállt a sivár megállóba. A falubeliekkel egy idegen asszony is leszállt. Megállt, mint aki nem biztos benne, hogy jó helyre érkezett, s konokul felvetett fejjel állta a kíváncsi tekinteteket. Kivárta, amíg mindenki szétszéled, akkor indult neki az emlékezetéből felidézett útnak. Autóval gyorsan odaértek, de gyalogosan húsz perc is kellett. Igaz, csak andalogva haladt, jobbra–balra tekintgetve. Elégedetten szemlélődött, tetszett neki az utca, a falu. Kis izgalom is volt benne; nem kelt–e el azóta a házőrző.

Több mint egy éve jártak itt, ő erőltette, hogy nézzék meg, mert szeretett volna a panelból szabadulni. A férje végigmorogta az utat, be sem akart menni, s talán jobban is járt volna, ha hagyja az autóban, mert csak kifogásai voltak.

Megérkezett. Az árokpart meseszerű volt a pitypang–pettyes zöld fővel. Végignézett a kerítés mellett, a kőpadka tövében tavaly tavasszal végig ibolyák nyíltak, most már csak zöld szegélyként borultak a járdára. Közelebb lépett, és belekapaszkodott a keskeny kovácsoltvas rácsba, amelyről a festék régen lepergett, feketésbarnára már a rozsda színezte. Megérezte az orgona édeskés–bódító illatát, pedig még csak a csúcsszirmok pattantak ki itt–ott a kerítés belső felére ültetett bokrokon.

És az első ablakban, a ferdén lógó redőny alatt, ott volt a napszítta cédula: Ez a ház eladó. Az izgalom csak most hatalmasodott el az asszonyon; hirtelen több gondolat rohanta meg. Nyugalmat erőltetett magára, és a szomszéd ház felé fordult, hogy elkérje a kulcsot. Egy pillanatra visszahőkölt, mert a tekintete összeakadt a kerítés mögül kukucskáló szempárral. Az idős asszony cseppet sem restelkedve kicsúszott a résnyire nyitott kapun, s úgy várta a közeledőt, mint aki teljesen tisztában van azzal, mi fog történni; mit kérdez, hogyan, milyen hangsúllyal.

– Jó napot! – kezdte az asszony. – Látom, még nem adták el a házat.

– Jó napot! – hunyorgott a szomszédasszony, kezét napellenzőnek használva. – Még nem.

– Tavaly már voltam itt egyszer, megnéztük a férjemmel…

– Emlékszem magára, sötétzöld autóval jöttek.

– Megnézném még egyszer – mondta gyorsan, nehogy leragadjanak a tavalyi látogatásnál. – Komoly a szándékom.

– Jobb is, ha az ember nem kapkodja el a fontos dolgokat – felelte az idősebb, és befordult a kulcsért. Egy perc múlva a másik nő tenyerébe nyomta. – Átkísérjem, vagy jobban szeretne egyedülő

Az asszony hálás volt a kérdésért, és rögtön rávágta: egyedül, aztán sarkon fordult. Szeretett volna minél előbb a kapun belül lenni, bejárni a ház zegét–zugát, felfedni minden rejtett titkát. Otthon, esténként, amikor álmatlanul feküdt az ágyában, sokszor felidézte a házat; a bánata elől már ide menekült.

Most, amikor a kapu a rozsdás tengelyen nehézkesen fordulva beengedte, nagyon sok minden kavargott benne. A szabadulás lehetősége keveredett a bizonytalanság szorításával. Tudta, nem lesz ez az elszakadás, ez az új élet, olyan könnyő, leginkább, mert a megszokott még sokáig fog égetően hiányozni.

Visszaerőltette a kaput, de nem elégedett meg ennyivel, a kulcsot is elforgatta. Ott állt végre az udvarban, a buja–zöld lombokkal övezett, méltóságteljes öreg házzal szemben. Igen, határozottan úgy érezte, hogy ennek a háznak méltósága van. Óvatosan haladt a térdig érő gazban, a táskáját lerakta az egyik oszlop mellé és kinyitotta az ajtót. Az összes ajtót. És az udvari ablakot is. Belélegezte az áporodott levegőt, és leült egy ott felejtett zsámolyra. Ki tudja, meddig üldögélt volna tervezve–ábrándozva, ha a redőnyt meg nem zörgeti valaki. Félrehúzta a mocskos–szakadozott függönyt, a szomszédasszony állt az ablaknál, kezében kiskapa, locsolókanna és egy virágcsokor:

– Kimegyek egy órácskára a temetőbe. Csak azért szólok, ha előbb menne el, mint ahogy megjövök, akkor dobja be a kulcsot a postaládába.

– Még nem is néztem meg semmit, leragadtam ebben a szobában. Úgyhogy addig biztosan maradok.

– Az még jobb lesz. Én meg majd iparkodok – indult is, de visszalépett. – Aztán hogy hívják magát, kedves, már csak azért, hogy ne kerülgessük a megszólítástő

Az asszony elmosolyodott:

– Olga vagyok.

– Szép név. Nem mindennapos, mint az enyém, mert én meg Anna lennék, de csak Annusnak hívtak, most meg már Annus néninek. No, Isten áldja addig is, Olga, jövök én sietve.

Az asszonynak hirtelen jókedve lett ettől a kis beszélgetéstől. Nagy lendülettel járta végig az egész házat, az inogó padláslétrától egy kicsit visszariadt, de gyorsan levetkőzte a félelmét, és nem is bánta meg. A májusi fények feltárták a padlás kincseit, rengeteg használható holmit hordtak fel, s azt már nem is szándékoznak elvinni; ezt még tavaly mondta az … Annus néni. Legjobban egy öntöttvas kályhának örült meg, az oldalán két sorban rózsák futottak körbe, és a lábai szépen kidolgozott, karomszerű díszítésben végződtek. Igaz, a tetejét egy repedés csúfította, de attól még lehet benne tüzelni. A konyhában is ott hagyták a sparherdet, a főtés–főzés gondja tehát megoldódott.

A padlás után a pincébe kukkantott be, de éppencsak, oda most egyáltalán nem kívánkozott. Annál inkább a kertbe. A széles udvaron végighaladva, ujjongva látta, hogy a vén diófa most is kihajtott, pedig már tavaly is kételkedett benne az öregasszony. Persze, vannak száraz ágak, de a földön még látni a rengeteg gilisztaszerő dióvirágot, és gyönyörően alakul a koronája is.

Forró nyári napokon mindig vágyott diófa árnyékában ejtőzni! Most majd megteheti – talán.

 

A házvétel simán zajlott. A bonyodalom az osztozkodásban volt, de nem hagyta magát kisemmizni. A férje ragaszkodott a lakáshoz, a megszokott környékhez, az autót sem akarta adni, hát mi jogon lármázott azért, hogy ő a nyaraló árát kéri és a betétkönyveket.

Augusztus végén költözött. A terve ugyan az volt, hogy előbb felújítja a házat, és fürdőszobát csináltat, de mire mindent kifizetett, alig maradt a pénzből. A közös lakásban, a régi otthonban, szeptember végéig maradhatott volna, határidő előtti távozása leginkább azért következett be, mert nem tudta elviselni utódja egyre gömbölyödő pocakját, s ahogy még egy gúnyos pillantással is megtoldja a látványt.

Az új helyen az első éjszakákat végigsírta, nappal meg kóválygott, a munkát csak halogatta, alig jutott valamire.

– Van itt valaki? – Annus néni óvatoskodott az udvarba a kert felől.

Olga rosszkedvűen lépett ki a gangra.

– Gondoltam, átnézek. Egész nap nem látni, mintha itt se lenne. Mondom magamnak, én már megnézem, hátha megszökött a fiatalasszony a magány elől.

– Talán lehet, hogy jobban tenném.

– Nem szabad, ezt a keserő beszédet hallani se szeretem – mondta, és tapintatosan körülnézett, olyan formán, hogy Olgának ne kelljen azért szégyenkezni, amit ő most meglát: a délben hideg tőzhely, a mosatlan edények, a vetetlen ágy, a szertedobált mindenféle, a hímző-sablonokat, kiszúrókat, egyéb munkaeszközeit tartalmazó érintetlen dobozhalmazok miatt. – Látom, a székeket még nem rakta széjjel, így itt jószerével leülni se lehet. Jöjjön át hozzám egy kicsit, illendőségből. Főztem jóféle paprikást, galuskával, uborkasalátával.

Olga megmerevedett; tavaly ilyenkor talán ő is ezzel várta haza a férjét, aki egyre csak késett, a paprikás szaftja megkocsonyásodott, a galuska kiszáradt, az uborka megposhadt. Másnap meg dobhatta ki, mert az éjszaka közepén hazatérő férfi szenvtelenül–kurtán közölte, hogy nem éhes.

De elrévedése csak egy percig tartott, aztán az öregasszonyra nézett:

– Akkor menjünk, nehogy elhőljön, ha már ennyit fáradt vele, Annus néni – mondta hirtelen jött kedvvel.

Szavaitól megvidámodtak mind a ketten.

– Erre, a kiskapun – mutatta az utat az öregebb, majd cinkosan kacsintva egy aprót, hozzátette –, ahogy jószomszédokhoz illik.

Az ebéd nagyon ízlett Olgának, a vizespohárnyi fröccstől pedig tovaszállt a maradék rosszkedve is. Pár perc alatt elmosogatta azt a néhány edényt, amit használtak, addigra Annus néni újra teletöltötte a poharát.

– Ez magának még kell most – mondta bölcsen az öregasszony. – De üljünk ki vele az árnyasba!

Nem sok szóval, míg az italt elkortyolták, Annus néni mondott néhány megszívlelendő tanácsot. Olga csak bólogatott rá, de másnap kipakolta a kevés holmit a két utcai szobából, és a kölcsönmeszelővel, ajándékmésszel kétszer is átmázolta a falakat. A következő napon, lesúrolta az ajtókat, ablakokat. Szerette volna aznap a padlót is lefesteni, de Annus néni nem javasolta neki, mondván: éjszakára ne büdösítse be a levegőt.

Egy hét alatt elfogadhatóvá alakult a ház, a padlásról is lekerült sok minden, a legfontosabbak, így napról napra barátságosabb lett a lakás. Olga elégedett volt, ha körbejártatta a szemét a helyiségekben, de mégsem érezte jól magát. Különösen az éjszakák viselték meg, a magányos óráknál még az is elviselhetőbbnek tőnt utólag, amikor hiába várta a férjét, tudva azt is, hogy felesleges aggódnia, nem érte baj; más nőnél van.

Az esték egyre korábban kezdődtek, s mind hosszabb idő múlva jött el a következő reggel. Annus néni a tyúkokkal együtt feküdt, ágyból nézte a tévét, vagy álomba imádkozta magát. Olga egyre rosszabbul érezte magát, de nem akarta az öregasszonyra zúdítani a problémáját, csak őrlődött. „Nem akarok megőrülni! Kellene valaki, akihez szólhatok”.

Karácsony előtt tudta meg, hogy a volt férje apa lett: kisfia született. Sebtében összepakolt pár dolgot, és elutazott a testvéréhez. Nem érdekelte, hogy mit szólnak, ha váratlanul érkezik, úgy érezte, ennyi önvédelemhez joga van. De a bátyjáék örültek, legalábbis úgy mutatták, sőt marasztalták, így nemcsak a karácsonyt, a szilvesztert is náluk töltötte. A közös főzőcskézés alatt egészen közel került a sógornőjéhez, oly annyira, hogy intim titkaiba is be merte avatni, Bori pedig, mintegy viszonzásul, merőben új dolgokat árult el a saját életéről. Egyszer szóba került a házassága, akkor Olga könnyek nélkül panaszolta, hogy ő nem tehet arról, amiért neki nem lehetett gyereke, szenvedett ettől eleget, miért még ez a megalázó elhagyatás is. „Ha gyerekem lehetett volna…!” Nem fejezte be, letette a zöldséget, a kést, és kiment az udvarra.

Pár perc múlva Bori utána ment a kabátjával.

– Meg ne fázz! Ha bejössz, majd mondok valamit! – és otthagyta.

Jó időbe telt, mire Olga piros szemmel, piros orral benyitott az ételgőztől párás konyhába. Szó nélkül felvette a zöldséget, és folytatta a munkáját.

– Mi az, amit mondani akarsző

A sógornője a fasírtot gyúrta össze, s csak egy pillanatra nézett fel rá.

– Eszembe jutott, hogy miért nem veszel magadhoz egy gyereket?

Olga nézett vissza rá, mintha nem értené a szavait. Bori folytatta:

– Nem kell örökbe fogadni, csak nevelőszülő lennél. Itt, a harmadik házban öt gyerek van kinn. Még fizetnek is utánuk rendesen. Mármint az állam.

– Pénzért sose vennék ki gyereket, akkor inkább disznókat tartanék, pedig hánynom kell a szaguktól – mondta Olga megütközve.

– Ne butáskodj már! Én se a pénz miatt hoztam fel, hanem hogy nem lennél egyedül. Egy gyerek teljesen megváltoztatná az életed. Várhatnád haza az iskolából, kikérdeznéd, mi volt aznap a lecke, beszélgethetnétek mindenről. Járhatnál a szülőértekezletre, amit sokszor úgy elirigyeltél tőlem – nevetett Bori a végső érven.

Olga kesernyésen elmosolyodott, és mindjárt tovább főzte a gondolatot.

– Egy kislány nem is lenne butaság. De azért ezt nagyon meg kell gondolni.

Hazatértekor az volt az első, amit az üdvözlés után Annus néninek szegezett: Mit gondol, merjen egy gyereket kivenni, egy kislányt, olyan nyolc–tíz év körülitő Annus néni nem ámuldozott, csak erősen megrázta a fejét, hogy ezt neki magának kell eldönteni. Ebben ő nem tud segíteni, mert vannak előnyei, és hátrányai is jócskán egy ilyen vállalásnak. De ha már idáig jutott, hogy őt is kérdezi róla, akkor csak–csak vágyik egy gyerek után, az pedig egy nőnél sorsfordító tud lenni. Ebben maradtak, aztán készségesen kísérgette Olgát minden hivatalos helyre, s március közepén ketten mentek Friderikáért is.

Előbb Olga kétszer meglátogatta a kislányt, hogy szokják egymást. Igaz, ezeken az együttléteken sokat nem haladtak egymás megismerésében, mert a gyerek nagyon zárkózott volt. Az ajándéknak se örült igazán. Illendően megköszönte, de egy mosolyt sem adott cserébe. Egy ideig Olga beszélt mindenféléről, s amikor ő is kifogyott a szóból, csak ültek egymás mellett, és jókat hallgattak. A nevelőnő mégis pozitívan értékelte az asszony igyekezetét, és elmagyarázta, hogy az intézet kétféleképpen hat a gyerekekre; egy részük agresszív lesz, durva, ők vannak többségben, a kisebbik részük pedig magába zárkózik – ilyen Friderika is.

– Még sosem láttam sírni! – tette hozzá jelentőségteljesen. Olga ezzel nem tudott mit kezdeni, csak sejtette, hogy súlyos dologra utalhat.

Az utolsó előtti héten felforgatta a házat. A konyha sarkába egy használtan vásárolt ülőkádat szereltetett, mellé karcsú, fatüzelésű vízmelegítőt, s az egészet liláskék függönnyel takarta el.

– Csak ideiglenesen, nyáron meglesz a rendes fürdő – magyarázta a szomszédasszonyának.

A belső szobát szánta a kislánynak; a falakat halványsárgára festette, s napraforgós ágytakarót, párnákat varrt bele. Először a függönyt is abból akarta, de úgy találta, akkor már sok lenne a tarkaságból, s inkább még egyszer bement a városba, így lett napsárga anyag az ablakon. Beállította a kis öntöttkályhát, remélve, hogy tetszik majd a kislánynak, amikor felizzanak az oldalán a vasrózsák. Tervezte a kissé kopott bútor átfestését is, de belátta, azzal nem készülne el időre. „Jó lesz az nyáron is!” – nyugtatta magát.

Friderika nem mutatta, hogy tetszik–e vagy nem az új környezet, Olga sem kérdezte róla. Segített bepakolni a ruháját a szekrénybe, a könyveit a polcra. Alig volt pár darabbal több a szobában, mégis mintha beköltözött volna az élet. De ahogy az asszony újra körülnézett, valami nagyon hiányzott neki.

– Játékod nem volt, hogy egyet se hoztál magaddal?

– Volt néhány – felelt készségesen a gyerek –, de szétosztottam a többieknek.

– Mindet?

A kislány a kabátzsebébe túrt, és egy parányi plüsskutyát húzott ki belőle.

– Morzsit megtartottam.

Olga a kezébe vette, megforgatta.

– Elég piszkos! A legközelebbi a mosáskor kimosom ezt is.

– Jó ez így! – tiltakozott erőtlenül Friderika, és kivette az asszony kezéből a kutyát.

Apró rezdülésekkel közeledtek egymáshoz. Olga türelmes volt, és Friderika minden egyes nem–bántó szó után nagyobb bizalommal volt az asszony iránt, de megérinteni nem hagyta magát. Csak annyira, hogy reggelente a haját két coffba kösse, de ha a fésülés után a fejére akarta tenni a tenyerét, hogy megsimogassa, a gyerek elrántotta magát a felé nyúló kéz elől.

Olgának ez már fájt, bánatával Annus nénihez ment; egy szépen hímzett terítővel takarva vitte át.

– Először a kislánynak akartam, de nem illik a napraforgók mellé. Annus néninek tetszik–eő

Az öregasszony kézbe vette, a szeméhez emelte.

– Pedig szép! A minta is, a munka is – visszatolta Olgának. – Add a gyereknek, én nem érek ennyit!

Olga nem nyúlt érte.

– Tán neki se kéne! Furcsa gyerek! A lelkem kiteszem, mégse mutat egy cseppnyi hálát. Szeretetet meg még annyira se! Már azon gondolkoztam, rosszul tettem, hogy megbolygattam az életét. Ott, az intézetben már otthonosan volt, tudta a helyét.

– Ilyet ne mondjál!

– De mondok! Úgy képzeltem, hogy esténként majd hozzám bújik, amíg mesélek neki, de csak húzódozik tőlem.

– Eljön az is! Mint ahogyan minden évben beérik az elvetett búza, Friderika is hozzád igazodik. Csak legyél megértő, legyél türelmes! Nem a teste, hanem a lelke hadakozik most. A szemét nézzed! Abban látod meg a lélek üzenetét, hogyha már kész a szeretet befogadására.

Olga nagyot sóhajtott.

– Honnan tud maga ilyeneket?

Az öregasszony a szemébe nézett, arcán furcsa árnyak jártak:

– Honnan tudom? Sokat tudnék, ha ezt is tudnám! Így gondolom. Tudni, csak a Teremtő tudja!

A tavasz gyorsan telt, a márciusi hideg után, az enyhülő az időben Olga egyre többet tevékenykedett a ház körül, a kertben. Nem hívta a kislányt, mégis sokszor ott téblábolt mellette, segített is, ha egyedül nem boldogult.

Egyik nap, késő délután volt már, az asszony rászánta magát, hogy a tavalyi kórókat elégesse. Nyirkos volt az égetnivaló, csak nehezen gyulladt, nagy füsttel, épphogy nyüszögött a tőz, sehogy nem akart lángra kapni. A levegő alig–alig mozgott, így a töméntelen füst mind megrekedt az udvarban, s bármelyik oldalról álltak a máglya mellé, sűrűn beborította őket. Olga csapkodott a karjával, és tehetetlenségében elnevette magát:

– Na, úgy felfüstöljük magunkat, hogy most már sose romlunk el.

Nem tudni, hogy a kislánynak mi tetszett meg annyira, de hangosan nevetett rajta, alig tudta abbahagyni. Az asszony befelé tolta magában az örömét, szólni se mert, nehogy megriassza a gyereket, hátha ez a kacagás indít el valami változást kettejük között.

Elérkezett a szépséges május is. Olga tartott tőle, mert Friderika meghívót hozott az iskolából, anyák napit.

– Eljössz? – kérdezte félénken.

– Menjek? – kérdezett vissza az asszony.

A kislány hallgatott. Olga csak magában mondta ki: akkor nem megyek, és dacosan összeszorított szájjal küszködte vissza a könnyeit.

Anyák napja vasárnapján gyönyörű idő köszöntött rájuk. Olga elmélyülten készülődött az ebédfőzéshez, észre sem vette, hogy a kislány, maga elé szorított kezében rejtegetve valamit, kiosont a háta mögött. A majdnem kialudt tüzet szította a rozoga sparherd előtt guggolva, amikor az ajtóban megjelent valaki, és az árnyéka rávetődött a tűzhely repedezett zománcvirágaira.

Egy utolsót fújt az éledező tűzbe, aztán nehézkesen felegyenesedve megfordult. Kisimított a szeme elől egy előre bukó hajtincset, közben a kezéről széles koromcsík kenődött az arcára. Hunyorognia kellett, hogy jobban lássa a jelenséget, aki fénytől övezve, különös ragyogásban állt az ajtónyílásban.

A vakító fénytől? Vagy még a füsttől jöttek a szemébe a könnyek?

Az ajtóban a kislány állt, iskolai ünneplőben, kicsit gyűrött fehér blúzban, sötétkék szoknyában, és a foszlott szélű kinti papucsban.

Bátortalanul előre lépett párat, lehajtott feje köré koszorút varázsoltak szöszke hajából a napsugarak. Halkan, elfúlón suttogta:

– Anyák napja szép reggelén, harmatos rétről jöttem én, és egy csokor virág mellett, adom át a szeretetem.

A háta mögül előhúzott egy csokornyi hervadt pitypangot, és Olga felé nyújtotta. Az asszonynak kellett lépni felé, hogy átvehesse a virágot. Többet nem mert, de a kislány, mintha ösztönből fakadó folytatása lenne a mozdulatnak, átölelte a derekát, és odasimult hozzá.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.