Nagyajtai Kovács Zsolt : KÉT NŐ VIII. rész

…”Zsóka narancslét kért, én egy sört és nemigen találtam magam. Feszengve ültam a széken, borzasztó nagy zavarban voltam.” *

 

 

Déli tizenkettő előtt pár perccel érkeztem a kórházba és Lizát nem találtam az ágyában. Kató szunyókált, nem akartam fölzavarni, ezért megkerestem a főnővért.      

     — Csókolom a’ összes kacsóját mind, drága főnővér — trilláztam varázslatos könnyedséggel.  — Nem-e látta-e Lizát-e véletlenül-e valahol-e, aranyos csókolom?           

     Edit főnővér szeme felcsillant, mert igen ritka orvosi esetet vélt bennem felfedezni.  

     — Megtenné nekem, Gyulafi úr, hogy ittmarad, míg kerítek egy orvost magának, akinek ez a szakterülete és ő néhány hónap alatt kitanulmányozza ennek az eredetét? — kérlelt aggódó tekintettel, de egyben bízva is a világraszóló orvosi felfedezésben. — Tudja — folytatta —, ismertünk egy ilyen kérdezési mániában szenvedő pszichológiai esetet, de a pofa idő előtt használhatatlanná vált.        

     — Meghótt?             

     — Nem, de egyszer megtalálta a kérdéseire a válaszokat magától is.           

     — Hm, lám-lám, az élet kiszámíthatatlan, kedves Edit — bólogattam.         

     — Főnővér.                 

     — Mi történt? — riadtam fel bölcselkedésemből.       

     — Mondom, főnővér a megszólításom itt az intézetben — pattogott Edit.     

     — Mondom, hogy az élet kiszámíthatatlan — vigyorogtam kedélyesen Editre. — A betegeknek igen, a kórházi alkalmazottaknak igen, de hogy nekem is… Maga sokkal kedvesebb annál, minthogy itten főnővérezzek magának…         

     — Nem nyitunk vitát — nevetett Edit. Mit is kérdezett alapjában véve?       

     — Ne gonoszkodjon velem, drága Edit főnővér kérem — kérleltem, miközben megláttam Lizát, akit egy beteghordó tologatott a kórterme felé. — Nem kérdeztem semmit, ugyanis okafogyottá vált minden kérdés, kivéve a megszólítást. Itt van Liza     

     — Tudja, én tudtam, hogy egy-két perc múlva visszaérkezik, addig gondoltam, szóval tartom, hogy ne idegeskedjen. Menjen beteglátogatni, pá, pá, aranyom — integetett a főnővér. Ott is hagytam rögtön és csak futólag gondoltam rá, hogy ki se nézte volna az ember belőle, hogy ez viccelni is tud.       

     — Sziasztok, jónapot — köszöntem a szobába belépve, ahol Lizát éppen a beteghordó segítette vissza az ágyba, ami azért volt feltűnő, mert Liza egyébként nem lehetett még ennyire lerobbant fizikai erőnlétben. — Mi baj van? — tudakoltam gyanakodva.      

     Liza aludt és ezt én csak most vettem észre. Arca feltűnően sápadt, szinte hamuszürke, szemei körül vastag fekete karikák, de a légzése nyugodt, egyenletes volt, bár kissé szaporább a megszokottnál.           

     — Mi történt? — kérdeztem a beteghordót türelmetlenül.        

     — Mindjárt jön a Gaál főorvos úr, majd ő megmondja — hárított el igen udvariasan a beteghordó, én pedig megértettem, hogy ők nem hivatottak a betegek állapotáról nyilatkozni. Kiszaladtam tehát a folyosóra és megkerestem Edit főnővért.             

     — Miért nem mondta meg nekem, hogy valami baj van Lizával? — kérdeztem egy kicsit tán ingerültebben, mint kellett volna.         

     A főnővér szemrehányóan nézett föl rám a papírjaiból.    

     — Azért, mert én sem tudtam, és most sem tudom pontosan, hogy mi történt, feltételezéseket pedig nem szoktunk a hozzátartozókkal közölni. Mindjárt itt a főorvos úr, aki el fogja magának is és nekem is mondani az esetet, magának azért, hogy megnyugodjon, nekem azért, hogy ismerjem a további teendőket. Higgye el nekem, mindent megteszünk az emberekért, legyen az beteg vagy akár hozzátartozó.                 

      Valami olyan hihetetlen nyugalom, kedvesség és erő sugárzott ebből a nőből, hogy rájöttem, őt az isten is ápolónőnek teremtette. Tud bánni az emberekkel, az már egyszer szentigaz, gondoltam és rögtön visszafogtam magam.      

     — Bocsásson meg, nem akartam rosszat — mondtam röstellkedve.            

     — Nincs miért bocsánatot kérnie, én megértem magát. Talán nagyobb baj lenne, ha nem így viselkedne — sóhajtott egy mélyet, rám mosolygott és fölállt az asztaltól. — Nem haragszom. Jöjjön, megnézzük a beteget.   

     Beléptünk a betegszobába, ahol legnagyobb meglepetésemre már ott volt Gaál doktor barátom is és Liza ágya fölött görnyedt éppen.         

     — Te a kéményen át jöttél, hogy nem láttalak?

     — A hátad mögött osontam el, te mucipecér, amíg te a főnővért igyekeztél levenni a lábáról, de kösd föl a gatyádat jobban — suttogta ordítva még mindig az ágy felé fordulva doki, majd hirtelen rám nézett. — Hááiii— hááá, jó, mi?            

     — Olivér, az ég szerelmére kérlek, most az egyszer ne hülyéskedj és ne szégyeníts a legkedvesebb főnővér előtt — néztem ingerülten a plafonra, onnan Edit főnővérre, aki csak lemondóan legyintett egyet. — Arról beszélj, mi van Lizával.          

     — Mindjárt végzek, kimegyünk és megbeszéljük. Addig ne hápogj, akár el is húzhatod a csíkot főnővérestől együtt — fújtatott a doktor.        

     Kiléptünk a szobából és sétálni kezdtünk Gaál doktor szobája felé.  

     — Ne izgassa fel magát — szólt vigasztalóan a főnővér —, mindig ilyen. De nagyon jó orvos és mi nagyon szeretjük.                   

     — Igen, tudom — nyugtáztam Edit szavait. — Együtt jártunk iskolába nyolc évig, már akkor is a csajok voltak a mániái, soha nem bántott senkit és mindig segített mindenkinek. Máig jó barátok vagyunk.        

     Időközben megjelent a rövid jellemzés alanya, és mint a szélvihar rontott be a szobájába.      

     — Nyomás befelé, dologtalan népség! — ordibálta odabentről. — Maga is, főnővér, nehogy azt higgye, hogy szabadnapos és épp a fitnessz-szalonban van… Nahátakkor. Csüccsenjenek lefele, ne oda, ide velem szembe, a mindenit neki… Tehát. Liza kisasszony további legkevesebb négy napig itt marad nálunk, a gyógyszereit kapja úgy, mint eddig, hogy mivel egészül ki a menü, azt majd elmondom magának, főnővér, ennek a hólyagnak itt nem kell tudnia mindent.         

     Ismét átváltozott azzá az őszinte, megfontolt és szeretetre méltó, majdhogynem gyöngéd emberré, amely viselkedésével mindenki tiszteletét másodpercek alatt kivívta.

     — Edit nővér, magának mondom elsősorban, hogy a hölgy fokozott figyelmet igényel. 

     — Értem, főorvos úr — bólintott a főnővér — tudom mit jelent ez.

     — Helyes. A következő a helyzet. Liza kisasszony ma délelőtt rosszul lett — nézett rám Gaál doktor jelentőségteljesen — és olyan tüneteket produkált, amelyek indokolttá tették azt a fajta beavatkozást, amelyet magam is szerettem volna inkább elkerülni, ám meg kellett tenni. Hogy mi volt az, nem részletezem, egyrészt mert úgysem értesz hozzá, másrészt pedig jobb, ha nem tudod. Lényeg, hogy az eddigi vizsgálatok sajnos azt igazolták, hogy Liza tüdőrákja sokkal előrehaladottabb állapotban van, mint ahogy azt elsőre gondoltuk. Valószínűsíthető, hogy négy-öt nap múlva hazamehet, mert az állapota látszólagos javulást fog mutatni, de ez csak átmeneti. Nem mondok neked Zoltánka semmi, hamis reményeket keltő marhaságokat. Körülbelül két hónapja van, ebből egyet feltehetőleg otthon fog tudni eltölteni, ezt az időt tedd széppé neki. Az utána maradt hetek alatt mindent megteszünk érte mi. Menj haza, Zoltánka, Liza a mai napot úgyis végigalussza. Holnap vegyél ki szabadságot, amennyit tudsz, és annyi időt tölts vele, amennyit tudsz. Meginnék veled egy sört délután, de nálunk néha még a főorvos is ügyel. Mint én ma.

     Csüggedten néztem rá, és nehezen tudtam megszólalni.          

     — Szabadságom, az van. Korlátlan mennyiségben — mondtam keserűen.         

     — Mer’ mér’? Kirakták a szűröd? — kérdezte megrökönyödve.             

     Nem szóltam semmit, csak bólogattam.

      — Betojok — csapta össze a kezét hitetlenkedve Gaál doktor barátom. — Idefigyelj, te pacsirtalelkű lélekfosztogató. A múlt héten ennek a kórháznak a műszaki vezetője itthagyott csapot-papot és elment a Dunántúlra valami fröccsöntőnek vagy mi a fenének. Azóta azon gondolkodom, hogy honnan a rákból… izé, bocsánat… szóval hogy honnan a búsból szerzek én ide egy olyan szakembert, akinek bársonyos lelke van és még meg is érdemli ezt a kórházat, amelynek épülete szinte vadonatúj, alig kétszáz éves, következésképpen alig van rajta javítani való, mert úgyis nemsoká összedől. Hát gondolkozz rajta majd, de első legyen Liza. Most pedig húzzatok innen, mert ezer a dolgom és már nagyon unlak benneteket.   

     Fölállt, kitessékelt bennünket és bevágta az ajtót utánunk. Majd rögtön ki is nyitotta.  

     — Csókoltatom a kocsmárosokat! — üvöltötte még a hátunknak, ezután végre visszavonult a szobájába.        

     Edit főnővér szemérmesen mosolygott rám.      

     — Aranyos ember, csak néha kicsit meggondolatlan…                    

     — Az, talán tényleg az — feleltem — mármint hogy meggondolatlan. De csak akkor, ha megengedheti magának. Akkor viszont a „meggondolatlan” kifejezés szinte diplomatikusan enyhe, de ha nem ilyen volna, akkor nem is volna igazi. Ő így jó, ahogy van.

     — Az viszont jó lenne, ha nálunk dolgozna majd, gondolom. Maga rendes embernek látszik, és ide olyan kell, nem pedig valaki jöttment, aki két hónap múlva elhúzza a csíkot.    

     Kicsit mókás volt hallani ettől az alapjában véve igazi régimódi és főleg szigorúnak látszó asszonytól ilyen kifejezéseket, de tulajdonképpen jólesett.       

     — Örülök, hogy így gondolja.            

     — Azért csak ne bízza el magát.       

     — Nem teszem. Nem is nagyon van mire.       

     — Lizáért pedig felelősséget vállalok, miatta egyelőre ne aggódjon. Majd később úgyis fog eleget.        

     — Köszönöm. Holnap jövök. Kezét csókolom.         

     — Viszontlátásra.   

 

*

 

     Délután három óra volt, amikor kiléptem a kórház kapuján. Nem nagyon tudtam mihez kezdeni magammal, tétovázva hunyorogtam bele a napsütésbe és éppen eldöntöttem, hogy megiszok valahol egy sört, amikor kis híján nekimentem Zsókának. Elsőre — talán a Nap vakító sugaraitól — meg sem ismertem, csak zavartan dadogtam valamit összefüggések nélkül.

     — Oppardon… izé… a napfény, bocsánat…                 

     — Szia Zoltánka. Mi a csudát botladozol te itt? — érdeklődött kedélyesen, mint aki egy óra hosszával ezelőtt látott utoljára.     

     — Zsóka? Te vagy az? És te mit keresel itt? — tértem lassan magamhoz.       

     — Én itt voltam a szomszédban, tüdőszűrőn, tudod, néha nem árt. És te? — csevegte könnyedén. Nyoma sem volt benne a legutóbbi találkozásunkkor tapasztalt agresszivitásnak. 

     — Tüdőszűrésen… az tényleg nem árt néha — motyogtam. — Én beteglátogatni voltam, de mára már végeztem.         

     — Mára? — komolyodott el Zsóka. — Tehát akkor holnap is jössz. Ki beteg, Zoltánka? Ezek szerint nem valamelyik kollégád vagy futó ismerős.        

     — Nem, nem, sajnos. Izé, Liza beteg — nyögtem ki kelletlenül.        

     — Nocsak. Mi baja van? — kérdezte Zsóka és mintha egy kis részvétet vagy együttérzést véltem volna felfedezni a hangjában, de az is lehet, hogy csak szerettem volna?      

      — Hááát, izé, nincs még meg a pontos eredmény, de úgy néz ki, tüdő… izé, tüdőgyulladása van — kerestem a szavakat. — Igen, tüdőgyulladása.         

     — Zoltánka — szólt Zsóka kicsit furcsa, éneklő, nógató hangsúllyal. — Az nagyon komoly tüdőgyulladás kell hogy legyen, manapság már nem fekszenek emberek kórházba egy szimpla kis tüdőgyulladással. Tehát?              

     — Van egy kis időd? — kérdeztem még magamat is meglepve hirtelen. — Gyere, beülünk valahová, itt a napon marha meleg van.         

     — Háát, jó, miért is ne? — fogadta el Zsóka a meghívást és szó nélkül baktatunk a sarkon lévő csöndes, hangulatos kis presszóhoz.               

      A helységben kevesen voltak és kellemesen hűvös volt. Leültünk egy sarokasztalhoz, Zsóka narancslét kért, én egy sört és nemigen találtam magam. Feszengve ültem a széken, össze-vissza kapkodtam a fejemet, rágyújtottam, vakaróztam, borzasztó nagy zavarban voltam.            

     — Jól érzed magad, Zoltánka? — méregetett Zsóka.       

     — Igen, persze, jól — válaszoltam sietve és a tőlem telhető legnagyobb könnyedséggel. — Már hogy érted, most vagy úgy általában mindenestől? Miért?        

     — Mostanra értem, mert mintha kissé zaklatott lennél vagy fáradt vagy, vagy mit tudom én…             

     — Nem, nem, jól vagyok. Illetve lehet, hogy fáradt vagyok egy picit, nem is fizikailag, inkább talán lelkileg. Hogy vagytok? — próbáltam elbagatellizálni a dolgokat.       

     — Majd azt is megmondom, előbb azonban te jössz. Mi baj van Lizával? — ragaszkodott kérdéséhez Zsóka. Nem igazán értettem az ezirányú kíváncsiságát, hiszen még csak nem is ismerte Lizát, nemhogy nevén nevezve ilyen kitartással érdeklődjön aggódva az ő egészségi állapotáról. Pedig egyszerű volt a válasz, csak én nem láttam tovább az orromnál egy centivel se. Zsóka a lelke mélyén szeretett engem és tudta, hogy ha Lizával történne valami, az rám nézve is igen komoly következményekkel járna és talán tudata alatt is engem féltett. Én minderre csak jóval később jöttem rá, a mai napig csak remélem, de nem tudom, hogy nem teljesen elkésve-e…         

     — Azt mondtad az előbb, hogy egyszerű kis tüdőgyulladásocskával nem szaladgálnak senkivel a kórházba. Nos hát ez nem egészen így van, nem emlékszel már Bagoly bácsira például, akit ezzel vittek be két éve? Nem kell mindjárt megijedni — akartam egyre inkább visszanyerni nyugalmamat.                  

     — De emlékszem — bólintott Zsóka jelentőségteljesen. — Bagoly bácsit, szegény nyugodjék békében, két hét múlva el is temették. Ez nem volt a legjobb példa, Zoltánka.         

     — Ha nem, hát nem! — tört ki belőlem az elfojtott feszültség. — Mit faggatózol te itten? Mi vagyok én, kalendárium, hogy tudjam, a Bagoly bácsi mikor és mibe halt meg? Én azt se tudtam, hogy meghalt, mert nekem soha nem mondtatok semmit!           

     — Ne ordíts — csitított Zsóka —, nem akartalak bántani. Csak akartam mondani neked, hogy ha segíteni tudok nektek valamiben, szóljál. Mindent tudok Lizádról, mert az egyik munkatársnőm anyja a főnővér azon az osztályon, ahol Liza fekszik, és valahogy elkotyogta otthon, hogy milyen betegséggel hoztak be egy fiatal nőt, a csaj meg elkotyogta az irodában. Ezért tudok róla, sajnálom és kívánok neki gyógyulást. Te meg szedd össze magad, mert nem jönnek könnyű napjaid és ezért mondom, ha úgy érzed, segítek, ha kell. De csak ha kell. Jó fiú legyél, szia Zoltánka.           

     Jóformán azt sem vettem észre, amikor felállt az asztaltól és otthagyott. Két tenyerembe támasztottam az arcom és Edit főnővér járt a fejemben. Hogy hogyan lehet valaki ilyen kétszínű, nem is értettem. Hogy hol az orvosi titoktartás, hol a diszkréció és mindezek után hol marad a tisztesség. A szigorú, rendszerető, kedves apácakinézetű Edit nővér. Nem is tudtam elhinni róla, hogy ilyen és ekkora butaságot csinált. Biztos van valami, amiről én nem tudok. Zsóka valaki mástól tudhatta meg. Vagy ha mégis a főnővértől, akkor abban valami csel kell, hogy legyen. Edit főnővér nem olyan, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk fecseg valamiről, ami a kórházban történt. Nem tudom, de holnap megtudom. Előszedem az összes velem született intelligenciámat és megkérdezem tőle. Meg én. Majd meglátjuk, mit válaszol. Illetve meghalljuk, addig pedig nyugalom. Amíg nem ismerjük a tényeket, addig ne ugráljunk.     

 

*

 

      Kora este volt, amikor Kiskirályházára értem. Szeptember közepét írtunk, a nappalok még melegek voltak, esténként azonban érződött már az ősz figyelmeztető hűvöse. Egy szál ingben voltam, eszembe jutott, hogy a zakómat benn hagytam a hivatalban, érte kéne menni. A hivatalba… oda is már csak mint vendég mehetek, vagy mint valami bukott gyászhuszár, levitézlett főmufti vagy mit tudom én kicsoda. Még szerencse, hogy soha nem akartam semmiféle főmufti lenni és reméltem, viselkedésem folytán soha nem is nézett senki annak. Mindegy, a zakómért akkor is be kell mennem, ha én lettem volna az első zakótalan miniszter a zakósok minisztériumában, csak ma már nem lehet, mert a hivatal zárva van. Majd holnap szólok a Gulyás Petinek, hogy hozza már ki onnan lesz olyan kedves. Hogy egészen meg ne fagyjak, útba ejtettem a kocsmát kizárólag melegedés céljából, mert a Liza házáig vezető út megtétele még legalább öt percet vett volna igénybe, azalatt meg biztosan feldobtam volna a pacskeromat. Ilyen és ehhez hasonló okosságokkal győzködtem magam a kocsmalátogatás helyességét és időszerűségét illetően, az igazság azonban az volt, hogy amúgy sem tudtam volna az üres házban mihez kezdeni magammal, és társaságra vágytam. Emberekre, akik ezt az egész hülye mai napot — legalább a végén — elviselhetővé tudják számomra tenni. Olyan emberek társaságára volt szükségem, akik a maguk egyszerűségével sokkal bölcsebbek tudnak lenni azoknál, akiknek negyvenhat ilyen irányú iskolájuk és tanfolyamuk volt, akik az élet igazságait és igazságtalanságait tényként képesek tudomásul venni, nem pedig érdemként vagy csapásként felfogni és a maguk természetességével tudják ezen tényeket kezelni. Pontosan annyit beszélnek róla, mint amennyit a téma feltétlenül megkíván, nem többet és nem kevesebbet, de szavaikból a megértés és az együttértés tükröződik. A falubeli emberek többsége ilyen volt és én ezt a többséget nagyon szerettem.            

     Beléptem a kocsmába, kellő hangerővel üdvözöltem mindenkit, hogy jól hallják és nehogy azt mondhassák egyesek, hogy „Na né’ mán, ennek a Gyulafinak se lehet mán a zórát se elérni egy lekvárkavaróval se”! Fogadták a köszönésem illően, de valami a belépésem pillanatában már feltűnt nekem. Hirtelen csönd lett a kocsmában és minden tekintet rám szegeződött, ez pedig nem volt megszokott gyakorlat egy ilyen intézményben, különösen nem estefelé, amikor a falu minden valamirevaló férfinépe (egyesek megengedve maguknak azt a luxust, hogy asszonykísérettel) kötelességének érezte a település politikai és kulturális eseményeit halaszthatatlan napirendi pontként megtárgyalni. E tevékenységükben még Rézsü Rezső sem akadályozhatta meg őket, aki pedig — bár tőle magától egészen független okoknál fogva — állandó kísérleteket tett erre vonatkozólag. Rézsü Rezső ugyanis időnként szükségesnek látta a székéről felállva riogatni a tisztességes lakosság jelenlévőit azzal, hogy véleményét hangosan kinyilvánítani igyekezett. Ez azonban mindig kudarcba fulladt, mert Rezső rendszerint valamelyik vendég ölébe esve próbálta meg véleményét kifejteni, amit az éppen illető vendég nem vett jó néven. Humanitárius okoknál fogva talpra állították Rezsőt és nem foglalkoztak vele tovább.         

     Rézsü Rezső egyébként igen hangzatos nevét onnan kapta, hogy állandóan volt valamekkora és rendszerint kritikus szögben való lejtése valamilyen irányba a függőlegeshez viszonyítva az éppen aznap elfogyasztott pálinka mennyiségének hatására és függvényében, melynek változására a függőlegessel bezárt szög  egyenes arányban nőtt vagy csökkent. Az esetek nagy részében előre vagy hátra akart dőlni, ilyenkor mindig úgy nézett ki, hogy orrabukik vagy hanyattesik, az utolsó pillanatban azonban mindig elkapta a súlypontot és a hintázás kezdődött elölről. Ritkábban, de megesett, az oldalára dőlt, ezen esetekben többnyire padlót is fogott, ahonnan fennhangon azt hirdette, hogy ő most éppen Lev Jasin és káprázatos védést mutatott be a jelenlévő nagyérdeműnek, akik sem akkor, sem azelőtt, következésképpen azután sem foglalkoztak különösebben emberfeletti teljesítményével, néhány jobbérzésű derék tag azért segített neki lábraállni.           

      Feltűnt tehát némi várakozással teli csönd a kocsmába való belépésemkor, de nem különösebben zavartattam magam emiatt.     

     — Na mi újság cimborák? — kérdeztem azért kissé megilletődve. — Mi ez a nagy hallgatás, naplopók?         

     — Hallottuk, hogy a Pipi… izé, Alízka beteg és hogy kórházban van — jelentette a naplopók szóvivője Kádár Bertalan, aki nevével ellentétben sem rokona, sem ismerőse nem volt senkinek, ellenben a falu öreg bölcsei közé tartozott.  — Aszogyák itten egyesek, hogy alkoholmérgezése van. Gyulafi úr, te tudod az igazságot. Igaz ez? — nézett szúrósan rám az öreg.                    

      Pár másodpercig álltam a tekintetét, őszinte érdeklődést véltem felfedezni benne. Nagy levegőt vettem, felhajtottam a pultra kikészített pohárból az italomat és végignéztem az ottlévőkön.      

     — Nem — mondtam halkan, de határozottan. — Ez nem igaz. Tényleg kórházban van, az első orvosi vélemény szerint tüdőgyulladása van, ha igaz… Egyelőre én sem tudok sokkal többet. Pár nap múlva okosabb leszek — reménykedtem és közben az száguldott át az agyamon, hogy vajon hazudtam-e én most itt ezeknek az embereknek? Arra a következtetésre jutottam, hogy nem, mert hiszen az, hogy Gaál doktor barátom nevén nevezte Liza betegségét, az még nem jutott el igazán a tudatomig, tehát nem is tudhatok róla. Más kérdés, hogy a doki megmondta, de attól még ez nem tudatosult bennem és addig, amíg nem végleges, addig lehet tévedés is. Az igazság persze az, hogy az eszemmel felfogtam Liza tüdőrákját, de amíg azt nem látom visszafordíthatatlannak, addig az ember örök optimizmusa folytán bízik a gyógyulásban néha még a lehetetlenség szintjén is. Ezért gondoltam úgy, hogy nem hazudtam az embereknek, legfeljebb nem kötöttem mindenkinek az orrára néhány olyan körülményt vagy információt, amelyek nem tartoztak rájuk. Ezek az emberek a maguk módján szerették Lizát, a társaságukhoz tartozott, velük élte napjai jelentős részét még akkor is, ha viszonylag keveset kommunikált velük és inkább csak csöndben figyelt, hallgatott. Miért nem tartozik rájuk akkor Liza mostani állapota? Úgy gondoltam, azért, mert ez pillanatnyilag magánügy, vagy ha nem is csak magánügy, de legfeljebb a kettőnk ügye. Lizáé és az enyém. Ha majd többet tudok róla és egyáltalán fölfogtam, hogy mi a helyzet, akkor majd úgyis elmondom nekik, de addig minek?

     — Miért mondtad Zoltánka, hogy „ha igaz”? — forgatta poharát Liza egyik szomszédja.    

     — Azért, mert én sem tudom pontosan és én is csak reménykedem, hogy „csak” tüdőgyulladása van és hamarosan felgyógyul. Még millió vizsgálat van hátra ahhoz, hogy egyértelmű diagnózist állítson fel a kezelőorvosa — zártam le egy kézmozdulattal a további ez irányú kérdéseket. — Most viszont én kérdezek valamit lókötők. Ki terjesztett olyat, hogy Liza alkoholmérgezéssel van kórházban?            

      Az ilyenkor szokásos kép most sem maradt el. Hümmögés, hámmogás, vakaródzás, fészkelődés a székeken vagy a talpakon.     

     — Na mi lesz, uraim, megnémultunk talán? — nógattam őket.  — Akkor segítek. Rozál volt az?                    

     Újabb kínos másodpercek, majd végül Cserepes Jóska, Liza szomszédja szólalt meg.  

     — De nem hittük el neki… izé… szóval mondtuk is, hogy Alíz mostanában szeszt nem is ivott, csak szódavizet meg üdítőt meg… szóval csak ilyen trombitanyálat.       

     — Nem szódát, hanem ásványvizet — pontosítottam.       

     — Azt, azt, aszondom én is.             

     — Hogy került ide Rozál? — firtattam kitartóan.      

     — Begyütt és téged keresett. Ebédidőbe’. Aszonta, hogy fontos ügybe keres. Aztán mikor látta, hogy nem vagy itt te se meg Alízka se, akkor előjött evvel a marhasággal. Nem vót vagy sikere, úgyhogy el is húzta a csíkot hamar.  

     — Azt nem mondta, hogy miért keres? — kíváncsiskodtam.      

     — Nem — felelte kelletlenül Cserepes. — Azt nem mondta — feszengett tovább —, csak azt, hogy állítólag te ki vagy rúgva a hivatalból és, hogy mán éppen ideje vót — nyögte ki szegény és igen nagy figyelmet fordított a vele szemben látható sörreklám tanulmányozására.   

      Mély csend szállta meg a kocsmát, mindenkinek támadt valamilyen igencsak sürgős és haladéktalanul végrehajtandó elfoglaltsága. Ki rágyújtott, ki orrot fújt, ki dobolt az ujjaival az asztalon és nekem sem jutott eszembe semmi okos dolog.           

     — Zoltánka — törte meg a csendet Kádár Berci bácsi. — Sejtjük mink, hogy mi történt ott a hivatalban, mi ott a baj. De arra kérünk, ne menj el, maradj itt köztünk. Te rendes ember vagy. Hiányoznál nekünk és, ha tudunk, segítünk neked.     

      Sorban mindegyiküknek belenéztem a szemébe, bíztatást, jóindulatot, együttérzést olvastam ki belőlük.           

     — Köszönöm — mondtam halkan.     

     Egycsapásra megszűnt a csend, a feszültség feloldódott. Egy hosszabb mondattal megköszönni érkezésem sem volt Berci bácsi szavait, de ezek az emberek el sem várták ezt. Ők elmondták azt, amit gondoltak és ezt így tartották helyesnek, ennyi nekik elég is volt. Eddig is tudtam, de most újabb bizonyságot szereztem arról, hogy az egyszerű átlagemberek sokkal okosabbak, mint amilyennek jónéhányan tartják őket.         

     Ezután még ittunk pár pohárral, hétköznapi dolgokról beszélgettünk, nevetgéltünk, viccelődtünk, majd szépen hazatértünk és eltettük magunkat holnapra, mert akkor is lesz nap.

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest