Gyalay Korpos István : IRINA – 2004 – I.

Hét részből álló elbeszélés sorozat, egy lányról, aki máshol talált új hazát.*

 

 

 

Ülök a szobámban semmire se nézve, de mindent látva. Bejön Veronika a főnővér, mint annyi százszor és megkérdezi, hogy ezzel, vagy azzal hogyan legyen.

— Nem tudom, rendezzétek ti tovább a dolgokat. Hosszabb szabadságra készülök.

— Most, ilyenkor? De visszajön, igaz?

Rémülten néz.

— Nem tudom. Lehet, de nem biztos.

— Valahova külföldre?

— Nem. Hazamegyek.

— És otthon? Eltelik egy hét, egy hónap és azután?

— Viszem a feljegyzéseimet. Átírom, rendezem, majd megmutatom az okosoknak. Ha azok érdekesnek találják, megmutatják a még okosabbaknak. És így tovább. Sok reményem nincs, mert kicsoda kíváncsi a más bajára? Kicsoda kíváncsi egy sebész életére, hogyan lett azzá és mit művelt annyi éven keresztül? Senki. Én is szeretném elfelejteni, de nem megy. Ezt hurcolom magammal nap mint nap és már nehéz.

 

— Ha nyitva van az ajtója, akkor itt van. Hagyjatok békén, beszélni akarok vele.

— Ki ez a hangoskodó, Veronika? Küld el!

— Próbáltuk, de erőszakoskodik. Az anyjáról van szó.

Már meg is jelent a küszöbön. Fekete ruha, fekete cipő, sötét napszemüveg, lebarnult bőr, a haja leszorítva. Diszkrét smink. Ez volt az a nő, aki nagy lendülettel bejött a szobámba, leült és kacagni kezdett.

— Na, ki van itt? Látom, hiába törtem be ide, meg se ismer!

— Lehet, a napszemüveg teszi, de asszonyom, igazán nem tudom, kihez van szerencsém.

— Irina vagyok. Görög állampolgár. Lerántja a napszemüveget, rádobja az asztalra, és ezzel felfedi lobogó fekete szemeit, amelyekről azonnal ráismertem.

Még a forradalom előtt jött hozzánk. A mosodában dolgozott. Ő volt, aki vigyázott a fehér ruháinkra, mosta, vasalta őket, majd külön kikértem, hogy az Ortopédia műtőjét is rábízzák. Tisztán emlékeztem, hogy egy eldugott, kis hegyi faluból jött, a Godeanu havasok mellől. A lányok mesélték, hogy bocskorban érkezett, valami régi ruhában, szakadt báránybőr kabátkában. Nagyon rövid idő alatt kitűnt munkaerejével, vidámságával és valamiképp végleg hozzánk csapódott. Előbb takarítónő lett, majd hozzásegítettem, hogy az osztályon dolgozzon. Sohase okozott csalódást, inkább az volt a zavaró, hogy mindenféle fiatal és öregebb legények jártak beteget látogatni, azon órákban, amikor ő volt a szolgálatos. Mindez nem az arányos, szinte kislányos termetéért, inkább a csodálatosan szép szemei miatt.

Nagyon sajnáltuk, amikor bejelentette, hogy elmegy külföldre, szerencsét próbálni. Elbúcsúzott mindenkitől. Én csak annyit mondtam útravalóul, hogy: „Kislányom bárhova jutsz, te megállod a helyed, és sokra viszed mindaddig, amíg lesütött szemekkel jársz.”

Ennyi ugrott be. Tovább kutattam az emlékeimben, amíg elnéztem, ahogy a lányok sorra bejönnek, össze-vissza csókolják és kérdezgetik ezt a finom dámát, akiben most ismerték fel a régi, kedves ismerőst. Végigtapogatták, dicsérték, kérdezték. Az a szegény lány alig jutott szóhoz.

— Mindent elmesélek, mindent elmondok, de előbb beszéljünk az anyámról. Ki kellene szedni a csavarokat a könyökéből, mert viszem magammal, akárcsak a húgomat is. Végleg!

— Hol van az anyád?

— Itt kint a folyosón. Behívom, jó?

Bejött egy idős hölgy szépen felöltözve, ugyancsak talpig feketébe. Korántsem az a nagyon falusi öregasszony, akinek nyolc évvel ezelőtt megoperáltam a könyökét. Ó, korántsem! A hiba ott volt, hogy nagyon nehezen tudott járni, az új magas sarkú cipőkben. Nem ezekkel volt megszokva. Ó, egyáltalán nem!

 

 

Legutóbb szerkesztette - Gyalay Korpos István
Szerző Gyalay Korpos István 27 Írás
Dicsőszentmárton 1938, középiskola és az Orvosi Egyetem Marosvásárhelyen, magyarúl. 1964. Továbbképzés: Bukarest, Temesvár, Bpest, Szeged traumatologus osztálvezető főorvos Tr-Severin 2004-ig. Jelenlegi lakhely Temesvár, str Silistra No26. Románia.