2. fejezet
Julka első találkozása Vandával
„Lassan mentem, éppen csak vánszorogtam, a karomat majd leszakította a hat tömött szatyor, s közben azon gondolkoztam, hogy holnap nem jövök kukázni, inkább összekészítem Bódi úrnak a cuccot. Van olyan darab, amelyikkel elbíbelődhetek akár egy órát is, mert olyan ótvaras. A főzéssel nem lesz gondom, mai pörköltből marad holnapra is, jó nagydarab húst kerekített le a hentesgyerek. Jó, hogy Ferikének nem szóltam róla előre, mert akkor odacsődíti a két éhenkórász cimboráját, a Lacit meg a Bélát, ami önmagában még nem lenne baj, de azok még a föld alól is kerítenek bort egy pörköltös vacsorához. Abból pedig jó sose sül ki! Legjobb lenne szép csendben, kettesben megenni, de ezek olyan pofátlanok, ha látják, hogy főzőcskézek, úgyis odaszemtelenkednek hívás nélkül is, főleg, ha a szél feléjük fújja az én jó kis pörköltöm illatát. S ha már ott vannak, akkor pedig bor is kerül előbb–utóbb, ilyenformán úgy néz ki, hogy teljesen feleslegesen rágom magam, mert ha főzök, jó nagy tivornya lesz a vége, na, de mindegy.
Jaj, de csuda nehezek ezek a szatyrok! Megállok, hogy szusszanjak egyet, s amíg ácsorogok, nézgelődök is egy cseppet. A park másik szélénél egy villamosmegálló van, most ugyancsak egy bige ácsingózik ott, nyilván pechjére az orra előtt ment el a villamos. De miért érdekelne ez! Engem csak az érdekel, hogy van–e ott sok csikk, de emiatt sem izgatom magam, mindig megtalálom a számításom, és akár két napra való dohányt is birok gyűjteni Ferikének. Ez meg már tapasztalat kérdése! Azért jó a villamosmegálló, mert az emberek türelmetlenségükben, mindig rágyújtanak, mert rendszerint sose jön olyan gyorsan a villamos, ahogy szeretnék. Akkor pedig, ha már ég a cigi, mintha csak a bagó szagára jönne, rögvest megjelenik. Így lehet az, hogy majdnem egész szálakat szoktam találni.
A buszmegállókat nem szeretem, nagy ínségnek kell lenni, hogy odafanyalodjak, mert azok a járdaszéleken vannak, állandó a jövés–menés, teljesen laposra tapossák a csikkeket, s nem lehet találni egy valamirevalót sem.
Megyek át az úttesten, a sok gőgös autós barom meg rögtön dudálni kezdett. Dudáljatok csak! Ha nem vigyáztok, az a ti bajotok lesz, lehet javíttatni a flancos kocsit, járkálni a biztosítóba, rendőrségre, én meg csak pihenek pár napot egy szép tiszta–fehér kórházi ágyon, esetleg még kártérítést is kapok. Úgyhogy vigyázzon az, aki többet veszít egy gázolási ügyön.
Ahogy odaértem, rögtön körbenéztem a megállóban. Hát valaki már megelőzött, mert csak egy–két tövig égett csikk hevert a betonon, azzal meg nem érdemes bíbelődni, azt én is meghagyom, lapátolja csak össze az utcasöprő. Hanem a nőci, aki már itt ácsorgott egy ideje, hirtelen előkapott egy aranyszínű, marhára flancos cigarettásdobozt. Akkora hosszú szálat vett ki belőle, mint egy meszelőnyél. Hát, babám, ezt nem fogod végigszívni, fogadni mernék rá! Affektálva a szájába dugta, istenem, most láttam csak, micsoda hosszú körmei vannak. És pirosak, kárminpirosak és olyan színűre, pontosan ugyanolyan színűre festve a szája is. Mintha vámpír lenne, és éppen most fejezte volna be az ebédjét. Énszerintem szörnyen ronda vagy! De hát az ízlések különbözőek, így szokja mondani a Bódi úr.
A nő reszketeg kezekkel meggyújtotta a cigit, közben meg idegesen pislogott felém. Mit izgulsz? Nekem csak a csikked kell! Ezt a baromi hosszút tényleg kizárt, hogy végigszívjad! Az időmből telik, én kivárom! S közben jó alaposan megnéztem magamnak a spinkót!
Látszott a ruháján, meg ahogy ott toporgott a magas sarkú lakk topánkájában, hogy nem nélkülözik a szentem. Valahogy nem is illet ide, ebbe a kopár villamosmegállóba. Az ilyenek, látom én, vadonatúj drága autókban ülnek, s ha elmennek a magamfajta mellett, közönyösen bámulnak ki, mintha nem is látnának. Bunda volt rajta, igaz, csak rövidke, de akkor is, áprilisban bunda?! És valódi szőrme, nem az a csimbókos műféle, látom én. És amikor a szájához emelte a cigarettát, megláttam a rengeteg aranygyűrűt rajta, volt minden ujján, lehet, hogy nem is csak egy. A csuklóján pedig széles karkötő ficánkolt, nyilván az se másból, csakis színaranyból.
A haja vörös volt, festett vörös, nem olyan kiabálós, hanem szép sötétebb szín, kimondottan tetszett nekem. Álltam és néztem ezt az asszonyt, s ahogy a napsugár megcsillant a haja vörösén, egy fuvallat meg felém sodorta finom parfümjének az illatát, hirtelen elfogott valami rossz érzés. Én miért így és ő miért úgy? Elkeseredett, vak düh öntött el, a kezem kissé megemelkedett, ujjaim megfeszültek, mintha csak bele akarnának kapaszkodni s jól megrázni azokat a göndör fürtöket. Isten bocsássa meg, úgy érzem, abban a pillanatban elégtétel lett volna mindenért, ha meg is teszem!
Összeakadt a tekintetünk s láttam, hogy kiolvasta a szememből az érzéseimet. Az arcát félelem torzította el, én meg restelkedve elfordultam, aztán nemsokára meghallottam a közeledő villamos zaját.
A nő is észlelte a dübörgést és a félig se szívott cigarettáját ledobta. Rá akart taposni, de én fürgén odaugrottam és már nyúltam érte, hogy felkapjam.
– Ne! – kiáltotta, s ahogy felnéztem rá, az arcán valami döbbenetfélét láttam.
Nagy nehezen felegyenesedtem, s ő szó nélkül nyújtotta felém az aranyosan csillogó dobozt. Egy pillanatig egymásra néztünk, akkor én hirtelen elkaptam tőle, és az egyik szatyorba gyömöszöltem. Dühös voltam rá, mert éreztem, hogy meg kellene köszönnöm, de hála helyett közöny volt bennem, így csak megrántottam a vállam. A nő arcán zavarodottság volt, de nem nagyon érdekelt.
Közben becsattogott a megállóba a villamos és ő, mintha menekülne, olyan sietve kapaszkodott fel a lépcsőn, aztán elzötyögtek. Én meg lehajoltam a rúzs–maszatos csikkért és beletekertem egy nylonzacskóba. Ha most undorító is, mert olyan, mintha véres lenne, ha kibontjuk a papírból, a dohány jó lesz Ferikének – egy egész cigarettát sodorhat belőle.
Vanda első találkozása Julkával
„Ahogy körülnéztem, az egyetlen taxi, amely bent állt, nagy csikorgással elhúzott. Még jó, hogy a villamos mellett döntöttem, ezért legalább nem kell bosszankodnom. Milyen érdekes! Olyan régen ültem már villamoson, hogy az idejét se tudom. Talán butaság, de fellelkesített a gondolat, hogy villamosozni fogok. Úgy lenne jó, mint gyerekkoromban! A hátsó peronon álltunk meg, két kézzel fogtuk a kapaszkodót, és bámultuk a sebesen elszaladó utcaképet, vagy az utánunk csattogó másik szerelvényt, mely hol közeledett, hol távolodott. Az a régi fajta hátsó peron talán már egy villamoson sincs, de mégis olyan izgalmasnak találtam, hogy villamosozni fogok, és alig vártam, hogy felszállhassak a sárga kocsiba.
A hajamba belekapott az áprilisi szél, s ettől hamisítatlan tavaszi hangulatom lett. Nagyon élveztem ezt az egész furcsára sikeredett kitérőt.
Egyedül voltam a megállóban s ez arra engedett következtetni, hogy a járat nemrég ment el. Igen, sajnos, a vágyaink nem olyan ütemben teljesülnek, ahogy azt szeretnénk, így ez az én villamosom sem akart gyorsan megérkezni, pedig közben a hátsó peront is feladtam, gondoltam, elég lesz, ha kényelmesen leülök, és úgy bámulom az elsuhanó házakat.
Amíg várakoztam, volt időm körülnézni. Jártam én itt valaha is? Milyen érdekes! Innen a járdaszigetről egészen más volt minden! Autóból az ember csak a lámpákat meg az előtte, mellette, mögötte haladó autókat nézi. Sétálgatva pedig csak a kirakatokat, s nem figyel felfelé, hogy megcsodáljon egy szép oromzatot, se oldalra, hogy megálljon egy gyönyörű kovácsoltvas kapu előtt. Vagy itt vannak a fák! Csak akadályt jelentenek, siettünkben nekiütközünk a törzsüknek, és akkor milyen mérgesek tudunk lenni! Innen nézvést ez is más! Itt, ebben az oldalsó kis parkban éppen csak megpattantak rügyek a fákon és úgy tűnik, mintha halványrózsaszín permettel vonták volna be az ágakat. Némelyiken már picike zöld is megjelent, s ettől nem jut jobb szó az eszembe, olyan légiessé, nem, inkább mesebelivé vált a fasor.
Milyen érdekes! Ez a megálló nekem most a nyugalom szigete! Az úttesten egymást űzik az autók, a járdán emberek sietnek, én meg itt állok, és valahogy nem idegesít ennek a tülekedésnek a látványa. Sőt, jó lenne megállítani az embereket, hogy vegyenek le a tempóból, tegyék emberibbé ezt a szép napot, odasúgni nekik, álljatok meg csak egy röpke percre, fordítsátok arcotokat a nap felé, hogy megérezhessétek kényeztető simogatását. Talán egy csomó problémánk megoldódna, ha visszatalálnánk a természethez!
Ilyen butaságokra gondoltam, amikor a szemem sarkából láttam, hogy valaki közeledik. Kicsit oldalra fordítottam a fejem: egy meglehetősen elhanyagolt ruházatú nő ballagott a park felől, mindkét karján degeszre tömött mocskos szatyrok lógtak, szinte lépni is alig tudott tőlük. Egyenesen felém tartott. Úgy jött át az autók között, hogy nem nézett se jobbra, se balra. A sofőrök majd megőrültek, egy pillanat alatt valóságos koncert lett miatta, de ez őt láthatóan egy szikrányit sem érdekelte, sem a dudálásra, sem a durva kiabálásokra nem reagált.
Az asszony megjelenése egy pillanat alatt elűzte a jó hangulatomat. Csak jönne már a villamos! Ráadásul olyan közel jött hozzám, hogy alig volt közöttünk három apró lépés és pimaszul az arcomba bámult! Hol van már az a villamos? Vagy jönne legalább valaki! Ez az asszony úgy tudott nézni, hogy félni kezdtem. Idegesen a táskámba kotortam; cigaretta, öngyújtó. Mialatt rágyújtottam, mindvégig éreztem, hogy figyel, erősen lesi minden mozdulatomat. Tudtam, hogy észrevette azt is, mennyire remeg a kezem a cigarettával. Én ránézni se mertem, nehogy provokációnak tartsa. Csak álltam szerencsétlenül remegve, nem is nagyon tudtam, hogy mit csinálok, a mozdulataim szinte gépiesek voltak
Nem véletlenül volt bennem a félelem, többször előfordult már, hogy kéregetők molesztáltak, egyszer meg azt mesélte valaki, hogy egy gyerek pénzt kért tőle ennivalóra, s amikor elővette a tárcáját, a srác kikapta a kezéből, és kereket oldott vele. Soha, de soha nem lett meg se az erszény, se a gyerek. És hát most itt állok ebben a nyomorult villamosmegállóban teljesen egyedül ezzel a szúrós tekintetű nővel. Mi van, ha rám veti magát és letépi a láncom, a karkötőm? Külön–külön is egy kisebb vagyont érnek. Igaz, elég vézna, talán elbírnék vele, de milyen megalázó lenne, hogy a saját javaimért kell birokra kelnem egy vadidegen, gusztustalan, ápolatlan személlyel.
Istenem! Ez tényleg csinálni fog valamit! Kicsit felé fordultam, hogy legalább észleljem, ha támadólag közeledne, s megláttam, hogy kissé megugrott, a kezét is emelte felém. Öklét úgy rázta, mintha egy képzeletbeli valakit püfölne. Most kellene elszaladni innen, de éreztem, hogy a lábaim nem engedelmeskednének.
Mélyet szívtam a cigarettámból, a füst megnyugtatott valamelyest és alig mertem elhinni, a villamos is közeledett már, jól idehallatszott a csattogása. Még egy utolsó slukkot szívtam, és ledobtam a csikket. Ösztönösen léptem, hogy eltapossam, de mielőtt rátettem volna a lábam, a nő odaugrott és lehajolt érte. Döbbenten néztem, és egy sikolyszerű kiáltás hagyta el a torkom.
– Ne!
Az asszony keze megállt a cipőm mellett és meglepetten felnézett rám. Én a zsebemhez kaptam, előhúztam a cigarettámat és felé kínáltam, de ahelyett, hogy a kihúzott szálat vette volna el, kitépte a kezemből az egész dobozt és belegyömöszölte az egyik mocskos szatyorba, közben pedig egyfolytában nézett rám azzal szúrós, gyűlölködő nézéssel, mintha én tehetnék az ő nyomorúságáról. Félelmetes volt! Én szinte sóbálvánnyá váltam, úgy sokkolt a döbbenet.
A villamos közben besiklott a megállóba, én alig tudtam kivárni, hogy a leszállóktól szabad legyen az ajtó és felszállhassak.
Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet; az asszony nem szállt fel. De nézett utánam, aztán lehajolt a félig szívott cigarettámért és felvette.”
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Józsa Mara
