Bárányi Ildikó : Búcsú az sszkomforttól – II. változat: Igazi ház vesta kályhával

Negyedik szereplő: IRISZ, Erika és Hansi lánya *

IV. IRISZ

 

 

— Halló! Irisz! Meghalt apád.

— Embóliát kapott a másik lábába, nem engedte, hogy levágják.

— Hogy lehet valaki ennyire makacs?

— Meghalt! Érted? Végrendelkezni akart, s mire a közjegyzővel hazaértem, holtan találtam. Jaj Istenem! Nem is tudom pontosan, mikor halhatott meg. Két, vagy három órája?

— De Mutti, ennek igazán nincs jelentősége. Az olyan mindegy. S most mit csinálsz? Remélem tettetek félre pénzt a temetésre, mert amíg innen oda érne…

— Nincs szükségem a Karl pénzére! Gondoltam, haza jössz az apád temetésére, azért siettem, hogy értesítselek.

— Drága Mutti! Az Isten szerelmére, nem tudod, hogy mit beszélsz… na, nem is csodálom, egy házban a halottal… Próbáld felfogni, kérlek, hogy mi van. Hát dutyiba akarsz dugatni?! Értsd meg, hogy nem jöhetek! Majd a temetés napján mondatok érte egy misét a dómban és név szerint is megemlítik.

— De hiszen ott úgysem ismeri senki.

— Az Úristen már csak tud róla! Azt hiszed, nekem mindegy? De mást nem tehetek.

— Tehát nem jössz, akkor fejezzük be, mert sok intéznivalóm van. Húst is kell szerezzek a halotti torra.

— Tor! Micsoda barbár szokások! Most majd dagadtra strapálod a lábad!

— Ne izgasd magad az én lábam miatt! Nem kell már gondozzam apádat, pihenhetek, lelohad. Lehet, hogy barbár szokás, de nálunk ez csak így van. Még a disznónak is megtartjuk a torát. Ennyit megérdemel az apád is.

— Ne sírj, Mutti! Vagy sírj, ha úgy könnyebb. Majd holnap felhívlak, hogy megmondd, mikor lesz a temetés — és este vegyél be valami nyugtatót. Egészen kiborultál, te szegény! Puszi. Fogadj szót!

— Jó, hát akkor szervusz.

Hüha! De nehéz volt. Nem vesz az be semmit, csak hiába mondom. Végig fogja virrasztani az éjszakát, égő gyertyák mellett s közben pálinkával kínálgatja a bóbiskoló szomszédokat. Lehet, fánkot is süt. — Úgy szokás.

Én meg itt emésztem a hirtelen beteljesedett fenyegetést, mert hiszen rég tudjuk, rég várjuk, nem csak én, anyám is. Most mégis hirtelennek tűnik és kegyetlennek, pedig biztosan megváltás volt már… nekik. Mert én rég kiléptem a szenvedés elviselésének terhe alól. A temetéssel is egyedül birkózik anyám. A kötelező virrasztásra is rádob még két álmatlan éjszakát. Tudja, szegény, hogy csak magára számíthat.

Kegyetlen vagy Irisz!

Két szundítás közt a virrasztók elemlegetik, hogy: — Jó ember volt szegény, Isten nyugosztalja. — A nehéz betegségihez képest béketűrő is, alig kiabált, hiszen hallottuk volna…— Könnyebb így mán szegénynek, megkönyörült rajta az Isten, s ugye a szomszédasszonynak is, bár siratja erősen. — Hát adjon az Isten vigasztalást! — Vigasztalást, kedves szomszédasszony! — s közben nyakalják a pálinkát.

És cinikus is vagy! A te előbbi szöveged és ez között tán volt lényegi eltérés? Vagy szabály az, hogy ilyen helyzetekben csupa közhelyet hordanak össze az emberek?

Hiszen hasonló szöveg ment le akkor is, amikor Nagymamát felravatalozták. Alig halt meg szegény, jött a mosóasszony. Ez is egy foglalkozás, nem mondom. Egy halott — egy sonka. Nekem biztosan a torkomon akadna. De Rebi néném büszke a szakértelmére. Úgy dirigál, bizonyosan, most szegény apám holtteste mellett is, mintha egy ezred katonaságot vezényelne.

— Legelőbb kendőt hozz, hogy felkössem az állát! Most add ide a tiszta ruháját! — Zsebkendő kell, hogy összekössem a kezét! Két háromlejest, hogy lenyomtassam a szemét! Úgy, s most  nyújtsd ki egyenesre a lábát!…

Ez alkalommal bajban lesz az összekötözéssel. Szegény papi, kifordult féllábbal megy a temetőbe. Igaz, hogy neki már mindegy, de biztosan téma lesz, hogy mit tegyenek. A szabályos halott csukott szemmel és szájjal, rózsafüzérrel összefont kézzel, merev haptákban megy a másvilágra. Úgy szokás.

Ha nincs ez az örökös úgy szokás, nem úgy szokás, talán ma én is ott virrasztanék mellette és elkísérhetném utolsó útjára. Nem azért, mert úgy szokás, hanem hogy még egyszer, gondolatban bár, elbeszélgessek vele. Egyoldalú beszélgetés lenne. Én mondanám a magamét, és ő nem felelhetne minden kérdésemre, hogy: „Azért, mert úgy szokás, lányom”, vagy azt, hogy: „Azért, mert azt nem úgy szokás, édes lányom.”

Édeslányomat mondott, ha valamiért neheztelt rám. Máskor Iriszem voltam, drága szemem fénye. Két héttel ezelőtt még így szólított, mikor telefonáltam neki. S most fénytelen, felakadt szemmel fekszik, szemhéján a háromlejesekkel… Csak nem sírok én is? Hiszen annyit szenvedett, hogy megváltás volt neki a halál. “Könnyebb mán neki, megkönyörült rajta a jó Isten.” — Mindegy, hogyan mondom. A lényeg, hogy megszűnt a szenvedése. Hát akkor kit siratok?

Magamat? Egyrészt túl korai, fiatal vagyok és egészséges, másrészt már rég túl késő. Előbb kellett volna, ha marad rá időm. De szerencsére nem maradt. Mert úgy elmenni is hazulról, egy szál ruhában, neki a nagyvilágnak, ahogy mi elmentünk, felér egy temetéssel. S még csak nem is volt ünneplő ruha. És el sem búcsúzhattunk senkitől.

Minden haldokló, ha érzi az utolsó órát, magához hívja a szeretteit, búcsúzkodik és hagyatkozik. — Azt hiszi, az ő bölcs tanácsai és rendelkezései nélkül nem megy tovább a világ — s ez jól van így. Mi semmit sem hagyhattunk meg, senkitől sem búcsúzhattunk el különösebben, ne hogy gyanús legyen. Olyan könnyed nemtörődömséggel kellett elmenni hazulról, mintha egy rövid kirándulásra indulnánk. Pedig örökre kiléptünk abból a világból, amely addigi egész életünk színtere volt. És igazán csak annyiban különbözött a haláltól, hogy az élet újrakezdésének reménye s vele a szenvedések folytatásának lehetősége is megadatott. Esetleg! Mert biztosak semmiben sem lehettünk… A halálnak megvan az az egyetlen pozitívuma, hogy biztos… Ha akkor nem sírtam, akkor most már igazán nincs okom.

Karl menni akart, bármi áron. Mit tehettem volna? Hiszen ő is elindulhatott volna egyedül, mint a barátja. S mire a családegyesítés megtörténik — öt, hat év —, talál magának másik asszonyt, fiatalabbat, szebbet. Van elég. De Karl nem kalandra vágyott.

— Menni akarok, de csak veled!…Veletek. Bízd rám a dolgot, mindent elintézek. Gondolj a gyerekek jövőjére. Nekünk nehezebb lesz. Bár nem vagyok erről sem meggyőződve. Van ott minden, nem kell sorba állnod, s nem kell munkát vállalnod. Eleinte kapjuk a munkanélküli segélyt mind a ketten. A keveset is ésszerűen be lehet osztani, ha mindig van minden, és nem kell minden élelemből úgy vásárolni, mintha háború lenne: — Hátha holnap már nem lesz, jobb ha ma sorbaállok érte. Ha találtam állást az én mesterségemmel kényelmesen megélünk. És nem kell minden nap háromszor hálásnak lennem azért, amit eszem és, hogy fedél van a fejem felett. Nem tehetek róla, de egyre nehezebben viselem el a szüleidet. Ez van.

Szabadulni akart attól, ami egy idő után számomra is terhessé vált. Nem imádhatja az ember szünös—szüntelen a lakását, csak azért, mert olyan nehezen hozta össze. S az a mániákus tisztaság, az idegeimre ment. Jön a gyerek az udvarról. — Karl! Húzd le a cipőt, behozod a sarat! — Irisz! Ne azzal a törlővel töröld a poharat!

 S bár látszólag minden kényelmünk megvolt, harminc évesen, két gyermek anyjaként, még mindig abban a szűzies hófehér ágyban kellett aludnunk, amivel valaha a „kisasszonyszobát” berendezték, és amit tíz éves koromban rendelésre csináltattak nekem. Minden nap fél órával előbb felkeltem, hogy az ágyterítő rózsaszín fodrait pontos rendbe szedjem.

Amikor megemlítettem, hogy vennék egy új bútort, anyám sírva fakadt:

— Volna lelked a szemétbe dobni ezt a drága hálószobát? Ez fából van. Nem olyan préselt fűrészporból összefusizott vicik-vacak, mint amilyeneket most árulnak. De ti azt csináltok, amit akartok… — s sértődötten elvonult.

 Mondtam volna, hogy zavaróan recseg némelykor a drága faágy? Maradt minden ugyanúgy tovább.

 Néha főztem volna én is kedvenc ételt a férjemnek, vagy kipróbáltam volna egy új süteményreceptet a gyerekeknek. — Tán nem elég jó, amit főztem?! Ha gondolod, kantinba is mehettek.

Később, mikor apa betegsége miatt már nem jutott hozzá, hogy egyedül főzzön, akkor is, minden félórában bejött a konyhába, s bárhogy’ csináltam, sohase volt elég jó.

— Ezt nem így szokták csinálni, lányom. A forró rántást hideg vízzel kell felereszteni. Mi az, hogy egy hétre előre csinálsz rántást? Az nem olyan, mint a friss. És miért rontod el a drága húslevest, azzal a nájlon Vegetával? Ettől mindennek egyforma íze lesz.

— Már megint ilyen lila gostát*-csirkét főzöl, amikor az udvaron ott van a szép rántanivaló. Mondd meg, ha nem mered levágni! Majd én megkopasztom és feltrancsírozom rendesen, ahogy szokás. Úgy össze-vissza vagdaltad ezt a dögöt, hogy meg sem lehet ismerni, melyik a melle és hol a püspökfalat.

— De így jobban kifő a csontokból az íze.

— Te mindent jobban tudsz, hát csinálj, amit akarsz, de ne csodálkozz, hogy apád nem eszik belőle. Ő rendes koszthoz szokott… Hogy lefogyott szegény!

— Az apád ingeit ne rakd be a gépbe! Majd késő éjszaka megmosom én kézzel. A nyakát és a mandzsettát kiskefével szokás tisztítani, hogy ne törjön össze a keménység.

És ez így ment, az idők végezetéig. Ne tedd, ne rakd, nem úgy kell, nem úgy szokás — úgy szokás. Világgá lehetett ettől menni, mert közben még hálásnak is kellett lennem. Na nem!

S az a szüntelen piszkálódás a munkahelyen is! Egy tervezőintézetben igazán nincs anyaghiány, mégis a hónap végére hagytak minden rajzot. — S akkor gyúrjad doamna** Irisz! Húzd tusba hibátlanul! Persze, hogy te csinálod, Adél ehhez nem ért olyan jól, mint a csipőriszáláshoz. Ő olyankor kiszállásra megy, egyeztetni a rajzokat a kivitelezővel…— és vele megy a főmérnök is. Kíváncsi lennék, találtak—e másik jó bolondot a helyembe, vagy a drága Adela kínlódik a rajzokkal. Na, arra a mozira befizetnék…

Talán meg kellene mondanom Karlnak, hogy apa meghalt. De semmi értelme felébreszteni. Majd megtudja holnap. Pihennie kell. Itt minden nap hóvége van. Igaz, hogy csak öt napig. Péntek délután kiporszívózunk közösen és szombat-vasárnap járunk szabadon, akár a madár, ahová kedvünk tartja…Éppen csak az apám temetésére nem mehetek el, vissza, haza. De Párizs, London csak engem vár!…

Ki tehet róla, hogy nincs itt az apám? Egyedül csak ő. Kaptak volna külön lakást, nem lettünk volna egymás terhére. Hadirokkantként olyan szép nyugdíjat ítéltek volna neki, hogy abból még minket is tudott volna segíteni. De hallani sem akart arról, hogy utánunk jöjjön. Bár, ha beadták volna a családegyesítési kérvényt, akkor is, lehet, nem érte volna meg, hogy kiengedjék. Valahol lehet, hogy érezte ezt.

— Én már csak megmaradok az otthonomban, kislányom, amit az alapozástól a tetőcserépig én építettem… nektek. Nagyon vágyom utánad és a gyermekek után. Küldj fényképeket!

Karlt meg sem említette soha. Mintha nem is létezne. Otthon is mindig levegőnek nézték. Őrá nem szóltak semmiért, nem irányították. Lehet, nem tudatosan, de minden közös buliból kizárták. Nem kértek soha semmit tőle és minden úgy volt jó, ahogyan csinálta. Tüntető módon nem szóltak bele. Az ember egy idegent csak nem leckéztet meg! A család, az más — az legyen tökéletes!

— Irisz! Én ezt már nem bírom tovább! Ha meglátom anyád kezében a törlőruhát, ahogy mártír arccal szótlanul mossa a lépteim nyomát a kövön, felmegy a cukrom. S még csak meg sem mondhatom. Mert ő nem szól semmit, csak végzi a dolgát… Beadtam lakásigénylést a vállalathoz, de kismillióan vannak előttem a listán és egy részük jogosan, mert albérletekben nyomorognak. Először nekik jár. Nézd meg Eraldot! Már a lágerben is külön lakást kapott és négy hónap múlva autót vásárolt a munkanélküli segélyéből. Mi négy évig kuporgattuk a kicsi pénzünket, ameddig a Trabantot megvettük. Hát mire maradjak itt? Nézz körül! Az üzemben is a fejemre ültettek egy alakot. Dehogy tud többet, mint én!… De valakinek a valakicsodája, könnyen kiejthető jó hangzású neve van, tökéletes származása és mindezt tudja is magáról. Úgy beszél velem, mint a kapcarongyával. Ha legalább itthon a magam ura lennék… Igazán nem kívánom az öregek halálát, de anyád, amilyen jól tartja magát, eldirigál még bennünket legalább húsz évig. Húsz év múlva már én is öregember leszek, s addig ne legyen soha egy nyugodt percem? Hogy lépni se merjek? Nem Irisz! Én elmegyek! Még akkor is elmegyek, ha te nem jössz velem. S viszem magammal a gyerekeket is.

Akkor egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy feljelentem. De ez a lényegen semmit sem változtatna. Visszahozzák, bezárják s utána elválik tőlem. Kínlódhatom egyedül a két gyermekkel. Nekem nagyon fontos Karl. Bármit elkövetnék, hogy megtartsam. Lehet, hogy tudta ezt, azért beszélt olyan határozottan.

Tudta, vagy nem tudta, egyre megy. De én tudom és ez a fontos. Tudom, már azóta, hogy elhatároztam, hozzá megyek feleségül. Nem voltam gyermek, huszonhárom éves, tudtam, mit akarok.

Zsákbamacskát már gyermekfejjel sem akartam, hogy úgy járjak, mint anyám, aki tizenhét évesen bevásárolt a kétgyermekes nagybeteg apámmal. Se nem szeretik egymást, se el nem válnak. Mint két járomba fogott igavonó, húzzák maguk után a „házat”. Többet zsörtölődnek, mint amennyit hallgatnak s mégis — az a rosszabb, amikor nem beszélnek. Én ilyet nem kérek! Már tizenhat évesen elhatároztam, hogy előbb kipróbálom a „házaséletet”, lássam milyen. Az Annamária bátyja szerezte be nekünk a tablettákat. Így nyugodtan próbálgathattam magyart, románt, németet — vegyesen. Csak cigány szeretőm nem volt soha, nem előítéletből, hanem mert így hozta a véletlen.

Aztán egy nap összekerültem Karllal. Aki keres — az talál. Én megtaláltam!

— Nem érdekel, hogy nincs semmije! Árvahazi gyerek. De én csak őt szeretem, s ha nektek nem elég jó, hát el is mehetek.

Nem tudom ugyan, hogy hová mehettem volna akkor, de az öregek beijedtek és beleegyeztek a házasságba. Azóta méginkább megbizonyosodtam róla, hogy számomra egyetlen tökéletes férfi van és az Karl.  

Ezért nem működnek olyan szentimentális érvek nálam, hogy az én helyem a beteg öreg szüleim mellett lenne. Az én helyem a férjem és a gyermekeim mellett van és ott, ahol nekik a legjobb

Ki-ki a saját gondjával. Mert gond azért itt is akad. Na nem, hogy mit főzök, meg hogyan, de melyik iskolába írassam be kis Karlt, hogy befogadják, és mégse legyen a bevándorló török csőcselék között. Ez fontos. És hogyan találjak olcsó lakást jobb kerületben, ahol eleve magasabbak az árak? Ha lelnék egy rendes, magányos öregasszonyt, aki gondozás fejében a házába fogad, az lenne az ideális. Biztosan az is morogna, hogy így szokás, meg úgy. Az öregek mind olyanok. De azért van két fülem: itt be, ott ki. Ha egy idegen mondja, nem bosszant úgy, mint mikor az anyám piszkált minden semmiségért. És persze lenyeli az ember, ha úgy néz ki: megéri.

Másképpen soha nem lesz itt saját házunk. Még ha én is állásba mennék és Karl túlórázna, akkor se tudnánk annyit spórolni. A pénz nagyrésze elmenne az albérlet fizetésére. Majd kialakul ez is valahogy.

Ha túl leszünk a misén, nekiindulok. És gyászruhát is kell vennem, természetesen. Ezek, itt, még görcsösebben ragaszkodnak a szokásaikhoz. Még a gyászjelentés borítékja is tiszta fekete belülről. Gondolni se lehet arra, hogy a hathetes gyászt az ember be ne tartsa, ha egyszer bejelentette a családi halálesetet.

Jelzem, a fekete ruha még előnyös is lehet, a lakáskeresésnél. Talán megsajnálnak, hogy meghalt az apám és nem lehettem ott a temetésén. Az ilyesmi hatásos annak, aki a sír szélén áll. Mindenik azt szeretné, ha a temetésén ott volna az egész világ.

— Otthont keresek az elveszett szülői ház helyett. Nálunk családtagnak számítana a néni. A két kicsinek nagyon hiányzik Omici.

Ne bomoly Irisz! Ráérsz még a főpróbára. Előbb a megfelelő házzal rendelkező vén csoroszlyát kell megtalálnod. Elég nagy háza legyen és elég sok betegsége, különben, cseberből vederbe… Persze, ha beteg lesz, rendesen gondozni kell, de ha nem járok dolgozni, nekem ez megéri. A piszkosabb munkára fogadok valakit. Ezek a magányos öregek boldogok és hálásak, ha egy kicsit elbeszélgetsz velük, és nem kell bevonulniuk az öregek otthonába.

Ez az ! Onnan kell elindulni. El kell mennem egy olyan intézménybe, ahol nagy összegekért gondoznak. Oda nem jut be akárki. Meg kell tudnom, egy pár felvételre váró címet. A többi már csak a szerencsén múlik, meg rajtam. Már holnap megveszem a fekete ruhákat. Két—három drága holmit. A megjelenés itt nagyon fontos. Ne higgyék azt, hogy koldulok. Akinek felajánlom a segítséget, érezze megtisztelve magát.

Érezheti is, ha hajlandó leszek lenyelni minden rigolyáját, amikor éppen az elől szöktem meg. De hát nem vándorolhat az ember az idők végezetéig. És nem virraszthat, míg a világ, még ha meg is halt az apja!

Egy kicsi gyertyát meggyújtok mégis. Hátha apám látja, és megörül neki. De mégse. Még meggyullad a ház. Mindig utolér valamilyen szentimentális marhaság! — Pedig mennyire igyekszem hideg fejjel, racionálisan nézni az életet és csak a józanész tanácsaira hallgatni.

Nem vetkezem le, elnyúlok a kanapén. Majd csak eljön az álom.

Csak azért is elkerül, mert olyan nagyon várom.

S akárhányszor álmatlanul fekszem, mindig odahaza kóborol a lelkem. Pedig úgy óvakodom a honvágytól, akár az ördög a szenteltvíztől, mert egy percre se bántam meg, hogy eljöttem.

És mégis, mikor éjszakánként kutyaugatást hallok, az első gondolatom: — Macskát fog a Burkus — s félálomban a lugasban fekszem, hintaágyon, zene ritmusára rózsaszín fodrokat ráncigálok. Pedig hogy utáltam. S most a lányom szobájába ugyanolyant varrtam.

Másszor, hátizsákkal rovom a Retyezát köves ösvényeit. Egy-egy nagyobb hoppnál apám átnyúl, átsegít.

— Drága szemem fénye, pihenjünk egy kicsit.

Lenn egy tiszta tó kéklő tükre… a Bucura lenne?

Mennyire szerethetett, ha a rossz lábával túrázni jött velem. A természet csodáját neki köszönhetem.

Félálomban gyakran járok, kockacukor sziklák közé, mit óriások teájába használnak úgy, mint tizennégy éves koromban. Ilyenkor tisztán érzem a rododendron illatát. Igazi ösvény csak az, amit szirti kecske patája vág, vagy felhőszakadás gyors vize mos járhatóvá. Az ilyen érintetlen természet olyan, mint a szűzlány. Lehet, hogy csak a gyermekkorba vágyódom vissza?

Pedig tudhatnám, hogy nincs visszaút. Csak az előrehaladást hátráltatom azzal, ha unos-untalan visszapillantgatok. De ma, apám halála napja van, és különös élességgel tör reám a múlt.

Mégis, gyertyát gyújtok.

Apróka láng. Hogy küszködik az életéért s épp annyira tünékeny. Egy fuvallat — és nincsen.

Nem vagy egyedül, apám. Én is tudom, milyen a halál, csak védekezésből megpróbálok soha nem gondolni rá. De ma muszáj! Tudod, apám, a halál egy nagy fekete víz, mely morogva más irányba visz, mint ahová igyekszel. A lelked veszett madárként csapkod, két ártatlan, elaltatott gyermek körül s nem tudod, felébrednek-e valaha. Szorítod őket és kapaszkodsz beléjük, mert minden inog és bizonytalan. Alattad mélység, mögötted rövidke élet — előtted ismeretlen rémek. Rábíztad az életedet s a gyermekeidét is valakire, aki maga is olyan védtelen, mint ez a gyertyaláng itt. Széles a víz s rövid az éjszaka.

Hát ne csodálkozz, apám, ha a halál torkából visszatérve megpróbálok úgy élni, hogy később azt mondhassam — megérte.

A te szemedfénye meghalt azon az éjszakán s nem jöttél el a temetésemre, apám! Van ilyen. Pedig érezned kellett volna, hogy utoljára adok csókot a homlokodra, és százhússzal ver félre a szívem. De te közönyösen azt mondtad: — Érezzétek jól magatokat!

S én elmentem.

A túlsó partra egy más Irisz érkezett. Nem a te lányod többé. Egy idegen. Hatvan a pulzusa, hideg az agya és egyet akar csak: olyan otthont teremteni az övéinek, hogy abból soha el ne kívánkozzanak. Ehhez pihent, egészséges emberre van szükség.

Elfújom a gyertyát, mielőtt csonkig ég. Jó éjszakát, Apám! De, mintha életedben te is csak ennyit akartál volna? „Én már csak megmaradok az otthonomban kislányom, amit az alapozástól a tetőcserépig én építettem… nektek.

 

 

* * * * *

 

Már három hete és csak most ér ide a levél. Mintha valósággal a másvilágról jönne.

Karl a gyermekeket állatkertbe vitte. Ott is ebédelnek. Mondtam, hogy írt Mutti.

— Elmeséled este.

Bontsd már ki! Mire vársz? A temetést írja le olyan részletesen, hogy akár azt hiheted, ott voltál.

 „Kedves lányom Irisz!”

 Mintha volna neki más lánya is — tévedés ne essék, fontos a pontosság. Nekem szól, nem másnak… Rohadt dög vagy Irisz! — mi bajod anyáddal? — Mi lenne? Az ég világán semmi, ha nem az anyám volna. Ha egy idegen olyan, azt mondom rá, helyes, pedáns ember. De ha egyszer az anyám, akkor miért nem tökéletes?! Miért nem olyan, amilyennek kicsi koromban hittem? Nem vagyok normális! Jól van, beismerem.

 „Kelt levelem apád temetése napján. Tudatom, hogy a nagy megrázkódtatást tűrhető egészséggel elviseltem, amit neked is hasonlóképpen kívánok.”

Köszönöm szépen!

„Apádnak első osztályú temetést fizettem, bár tölgyfakoporsót semennyiért se lehetett beszerezni, de Rebi nénéd szépen felöltöztette, a hiányzó lába helyére kendőket rakott és szép volt a szemfedő is, selyemhímzéses csipke.”

Hát nem megmondtam! Gyönyörű lehetett…

„Hanem, az első osztályú gyászvitézek olyan minősíthetetlenül részeg cigányok voltak és olyan hangosan beszélgettek, hogy legszívesebben szétvertem volna közöttük. De nem szóltam semmit, mert féltem, bosszúból összetörik a koporsót, vagy beborítják a holtat a gödörbe, mert történt már ilyen is. A tisztelendő úr újabban minden temetésen ugyanazt mondja, csak a nevek változnak. Lehet, hogy régebben is ugyanezt mondta, csak akkoriban nem jártam olyan gyakran temetésre, mint manapság és azért egyik temetéstől a másikig elfelejtettem.”

Még egy kicsi és az lesz a fő szórakozásod, mint nagymamának.

— Hallotta-e lelkem? Meghalt az Ábrisék Józsija. Pedig fiatalabb, mint én — s boldog elégedettség volt az arcán. — Holnap megyek a temetésére. — Ezt mint egy nagy titkot, úgy közölte.

Megy — és nem viszik. Ez is ok a boldogságra!

„Apád a halálban egészen megváltozott. Úgy kisímult az arca, mint fiatal korában. Nem szenvedett semmit, az orvos azt mondja, mert két fiola Morfiumot beadott magának, amíg oda voltam. Az üres fiolák ottmaradtak az éjjeliszekrényen és megtalálták a tűszúrás nyomát is a bal karján.”

Ezt egészen pontosan öngyilkosságnak hívják. Lehet, hogy tévedek. nem tudom, mennyi morfium kell hozzá. Na, mindegy. Olvasd szépen tovább!

„A sírt már jó előre megcsináltattuk. Fekete gránitoszlop áll és alul be van fedve fehér márvánnyal, azon egy nagy kereszt. A neve is fel van írva rá, csak a halálozás dátumát kell utána vésetnem. Ez volt a kívánsága, szegénynek.”

Vajon a saját nevét odaíratta-e anyám?  Vagy esze ágában sincs a föld alatt is apám mellett feküdni? Erről nem szól a krónika.

„Így aztán könnyen eltemettük, csak a lapot kellett félrevenni. Csináltattam egy szép piros szegfűkoszorút a ti nevetekben is, nem kell érte elküldeni a pénzt. Rá volt írva, hogy — Utolsó üdvözlet, leánya Irisz, veje Karl és kisunokái Karl és Kinga. Sok szép koszorú volt. A szomszédok is külön csináltattak és a volt munkatársai is, ez külön jól esett. Hanem azt hittem, letépem a szalagot a két fattyú koszorújáról. Volt képük ráírni: Csendes nyugodalmat, fia Hansi és leánya Katinka. Aztán meggondoltam, hogy lennének olyanok, akik örülnének, ha botrányt csapok, hát megtürtőztettem magam. Ők maguk elég tisztességesen hátul álltak meg a sorban. A torra persze nem hívtam meg, csak a legközelebbieket. Sikerült mindent szerezni, ami csak kell, még papírszalvétát is. Szépen elemlegették apádat.”

Ezért érdemes volt megszületni!

Piszokul ronda vagyok. Elismerem. De ezektől, a koszorú szövegektől mindig megvadulok. S mi baja anyámnak a testvéreimmel? Hiszen azok —, ha csak félig is. Egészen rendes krapekok voltak — már amikor suliba jártunk, mert azóta nem találkoztam velük. A srác keresett meg, az egyik szünetben.

— Hansi vagyok, a testvéred. Ez pedig Kató, a nénéd.

— Nekem nincsenek testvéreim.

— Akkor mi kik vagyunk? Hiszen ugyanaz az apánk, csak nem törődik velünk, mert feleségül vette az anyádat.

— Hazudtok! Hazug disznók vagytok, nem a testvéreim! Az én apám egy rendes ember.

— Az hát, nem is mondta senki, hogy nem. Ha nem hiszed, menj haza, kérdezd meg!

A következő számtanóra örökre igazolatlan hiányzás maradt. Tiszta szerencse, hogy utolsó óra volt, mert olyan kisírt szemmel nem mehettem volna vissza az iskolába.

— Az egész városnegyed tudja, s nekem csak most mondod! — kiabáltam apámra.

— Ugyanaz a városnegyed tudja azt is, hogy felajánlottam a segítségemet, de az anyjuk nem fogadta el. Nagyon makacs asszony.

— Akármilyen makacs, feleségül szokták venni, ha egyszer gyermek van! — s méghozzá kettő.

— Akkor most te lennél félárva, édes kislányom, vagy nem is lennél a világon. Bonyolult ez neked, ne foglalkozz vele! Majd, ha nagyobb leszel, talán megérted.

Talán. Csak azt nem értem, hogyan lehetett ilyen nem szabályos élete azoknak, akik annyira ragaszkodnak a szokásokhoz? Lehet, hogy éppen ezzel szeretnék jóvátenni vagy észrevétlenné az életbevágó szabálytalanságot?… Olyan a szokás, akár a penitencia. Ha betartod, bűnbocsánatot nyersz. De az is lehet, hogy a szokásaikhoz való görcsös ragaszkodás tartotta meg őket a mai napig, és egyébként elvesztek volna a rendhagyó körülmények között, mely erkölcsi normáikkal szöges ellentétben levő cselekedetekre kényszerítette őket.

Ez ma is bonyolult nekem apám! De a testvéreim vagány krapekok voltak. Sokat hancúroztunk együtt az iskolaudvaron. Hívtam haza őket játszani, a csűrbe, de Hansi azt felelte:— Még csak az kellene! Ha anyám megtudná, hogy veled barátkozunk, letörné a derekunkat. „Levegő sem kell tőlük, megértettétek?!”— így mondja anyu. Ezek a „tőlük”  ti vagytok. És mi megértettük, — de játszani azért lehet.

— Jó nektek, mert én sehogy sem értem.

— Kicsi vagy te még ahhoz …— No, ezt nem Kató mondta, az idősebb, hanem Hansi volt ennyire tapasztalt.

Egészen rendjén való, hogy ott álltak apánk sírja mellett. Legalább ők, ha már én nem lehettem ott. Anyámnak persze mindenki közelebbi, mint az apám elhagyott gyermekei, de ezen most már nehéz lenne változtatni. Épp úgy nem tekinti családtagnak őket, ahogyan Karlt sem.

No lám, még mi következik.

„Azt mondtam ugye a telefonban is, hogy apád végrendelkezni akart. Éppen a közjegyzőhöz mentem, miközben meghalt. Mégis csak van az a jó Isten, nem engedte meg neki, hogy bennünket kisemmizzen. Képzeld el, arra a két fattyúra akarta hagyni a házat, hogy ők fizessenek nekem annyit érte, amennyit az állam adna, ha utánad megyek. Az állam pedig tudod, hogy mennyit ad a legnagyobb házra is? Negyvenezernél többről még nem hallottam.”

Hát, ez elég cifra. Vajon, anyám készakarva felejtette az éjjeliszekrényen a fecskendőt és a morfiumos fiolákat? Nem is volna csoda. Az egész élete munkája abban a házban van.

„Ha pedig úgy döntenék, hogy itthon maradok, akkor is övék a ház. Na, hát ehhez, mit szólsz?! Csak haszonélvezeti jogom marad. Ha lebetegedem, ezek a fattyúk ápolnak! Nem tudom, hogy képzelte ezt apád, biztosan a nagy fájdalom zavarta meg az eszét. Rád pedig nem hagyott volna az ég világán semmit. Azt mondta, azt úgyis elvenné az állam és nem bolond, hogy a keservesen újrateremtett otthonát is a román államnak ajándékozza.

Most, hogy végrendelet nélkül halt meg, hagyatéki tárgyalás lesz. A ház fele a törvények szerint engem illet. A másik fele oszlik kettőnk között, mi vagyunk a hivatalos örökösök. A másik kettő nincs az ő nevén, úgy hogy hiába is követelnék a részüket.”

Vajon, még mindig tartanak attól, hogy az anyjuk letöri a derekukat? Alig hiszem.

„A teljes érték egynegyedét, ami a tiéd a rendelkezések értelmében elveszítjük, a te illegális távozásod miatt. Majd elintézem, hogy ennek fejében válasszák le a telekről a csűrt és az istállót, úgy se tartok én már nagy állatot. De a házat legalább meg lehet menteni.”

Nem is olyan buta az én anyukám, mint amilyennek kinéz. Igen. Azt hiszem, jó lesz így. Utána pedig egyedül én örökölök. Addigra meglesz az állampolgárságom, majd meglátom, mihez kezdek a házzal.

„Most már csak arra kérlek édes lányom, hogy fizesd be a szükséges márkát az útiköltségemre és küldjél hívólevelet. Szeretnék körülnézni nálatok, mielőtt végleg határozok a további sorsomról.

A közeli viszontlátás reményében, sok szeretettel csókollak a gyermekekkel együtt és üdvözlöm Karlt: a te szomorú Anyád.”

Nocsak! Üdvözli Karlt. Ez valami új. Szomorúságához képest egészen jól tájékozódik a családi viszonyokat illetően. Nagyon jól tudja, hogy Karl nélkül nincs sem hívólevél, sem márka.

Most mit akarnál, hogy legyen együgyű és jó, csak mert az anyád? Te talán olyan vagy? Lehet, hogy az apádhoz csak külsőre hasonlítasz? Lehet.

Főzz szépen vacsorát, mire haza jönnek. Éhes gyomorra Karlnak egészen emészthetetlen lenne ez a levél. Desszertnek tálán még elcsúszik valahogy. Végülis, miért ne látogathatna meg, ha elengedik? S ha nem, visszaküldi a pénzt.

 

* * * * *

„Drága Mutti!

 Már három hete, hogy megkaptam a leveledet, de nem értem rá válaszolni. Most, hogy a lágerböl elmehetünk, lakás után kellett járnom és egy közeli jó iskolát találnom kis Karlnak, hiszen ősztől első osztályos.

Örömmel tudatom veled, hogy egy szép családi házat találtam. Egy nyolcvanéves mama lakik benne, Lottinak hívják és boldog, hogy felvállaltuk gondozásra. Ő az emeleten van. A földszinti nappalit a két hálószobával, konyhával és fürdővel nekünk adta, nagyon jutányos áron. Persze egy ideig elég szűkösen leszünk, a két gyereknek tulajdonkeppen  külön hálószoba kellene, de idővel, majd ha a miénk lesz az egész ház, megoldódik ez is. Majd, ha te eljössz, alhatsz a néni emeleti másik hálószobájában, olyan rövid időre biztosan megengedi.

Hátul az udvarban van műhely és garázs. Karlnak ez fontos, hogy dolgozni tudjon idehaza is. Amint látod, jó úton haladnak a dolgaink.”

Hála a fekete ruhának, meg az én jó ötletemnek. Szegény apus, még a sírból is segít. Egészen aranyos mama. Nem beszél túl sokat. Mindig úri népekre vágyott — ez én lennék — és nagyon szereti a gyermekeket, ha kell vigyáz reájuk. Majd elválik, milyen lesz. Ha rendes hozzánk, én is rendes leszek. Ha raplis fajta, akkor ott a külön lakása, duzzoghat magának, ha éppen úgy tetszik.

Karl egészen könnyen beleegyezett: — Ez olyan rozoga, hogy nem jár utánam a törlőruhával. Tőlem ringathatod is, ha kifizetődik.

Ringatni is fogom. Ilyen háza, egy ilyen negyedben nem lesz minden jöttmentnek. A képükbe tudnék mászni, amikor olyan lenézően mondják, hogy ausländerek vagyunk és kritizálják a kiejtésünket. Láttam volna meg őket németnek maradni ott, ahol mi azok maradtunk és úgy, olyan körülmények között! Majd én meg fogom mutatni nekik, hogy ott fogunk lakni és úgy, ahol, és ahogyan a régi müncheni polgárok. Mert semmivel sem érzem alacsonyabbrendűnek magam!

Jól elkalandoztam. Levelet kell írnom az anyámnak, mert várja.

„Vasárnap két múzeumban is voltunk a gyermekekkel. Az első a Deutsches Museum volt. Ez Európa legnagyobb technikai múzeuma. Tulajdonképpen a Karl gyára rendezte a kirándulást. Egy luxusbusszal vittek. Légkondicionálás, hangosbemondó, meg minden. Ebben a múzeumban a technika fejlődésének minden ága látható. Egész bányák vannak a föld alatt és onnan kezdve az épület hat emeletén az űrhajózásig minden megtalálható. Természetesen csak három osztályt láttunk. Több időnk nem volt. A híd—, út— és alagút—építést, a kémiát és a repülőgépeket néztük meg. A kis Karl elhatározta, hogy pilóta lesz.

A másik célpontunk a BMW Museum volt, az olimpiai park területén. Hát, azt nem lehet leírni, majd megnézed te is, ha eljössz. Utána volt még annyi időnk, hogy megtekintsük az 1972—es olimpia színhelyét, a fedett stadiont, a tornyot, a fedett sportuszodát és műjégpályát. Csodálatos nap volt és négyünknek csak tíz márkába került, a többit a gyár fizette.

A gyárról jut eszembe, hogy jó lenne, ha újra munkába állnál, mert apa után csak ötvenhét éves korodban kaphatod meg a nyugdíjat és annak is csak a felét. Persze azt is csak akkor, ha addig  férjhez nem mész.”

Vajon, megvan még a jó öreg Steff? S még mindig szereti anyámat? Ha tudná, hogy tudom, menten szörnyethalna…

— Az Erika lánya vagy? Hasonlítasz anyádhoz. — Ezt se mondta még addig senki, mert, hogy nem is volt igaz. — Ezt a szakszervezeti meghívót add oda neki. Vigyázz rá! Fontos.

 Egy ilyen dörzsölt csávó hogy lehet olyan hülye, hogy egy kamasz lányra bízzon ilyesmit? Naná, hogy kinyitottam, ha egyszer olyan fontos. „Drágám! Más váltásba osztottak be. Műszak után várlak a szokásos helyen, majd hamarabb jövök. A te szerető Steffed.”

Ez legalább úgy megdöbbentett, mint az, hogy testvéreim vannak. Nagy kísértést éreztem, hogy a  „meghívót” odaadjam apámnak. Ha anya tud a gyerekeiről, úgy illene, hogy apa is tudjon Steffről. Ezzel az elhatározással léptem be a házba.

— Szia, papi! — aztán nem mondtam semmit. Ült a kicsi széken és a fájós lábát masszírozta.

— Szia, drága! — s olyan fénytelen volt a hangja.

De a levélkét nem adtam oda anyámnak. Nem hal bele, bármilyen szépfiú Steff — mert ami igaz, az igaz, szép volt —, ha egy nap nem találkoznak. Mihelyt egyedül maradtam, bedobtam a tűzbe, s a hamut szétkotortam, úgy ahogyan a kémfilmekben láttam.

Akkor határoztam el, hogy még véletlenül sem megyek szűzen férjhez. Ez még mindig becsületesebb, mint amit az anyám tesz. Azon az éjszakán nem sokat aludtam. Hosszú órákon át úgy sirattam apámat, mintha meghalt volna. Akkor gyászoltam el igazán, pedig sok évig élt még azután. Élt? Élet volt az?!

Két nap múlva anya — de-milyen-idegesen — kérdezte, hogy a szakszervezeti meghívóval mit csináltam.

— Nem mentem el a gyűlésre és megbüntettek miattad! Felelőtlen vagy, tudod? Hol van? Hová raktad?

— Most már nem mindegy, ha úgyis lemaradtál a gyűlésről? — kérdeztem ártatlanul. Közben élveztem, hogy anyu megőrül. Úgy kell neki!

— Persze, hogy nem mindegy. Az ember legyen korrekt! Ha valamit rábíznak, hajtsa végre becsületesen! Megmondták, hogy fontos. Az ilyesmit nem szabad elfelejteni!

Nocsak, korrektség, becsület és szokás, hát akkor cukkollak még egy keveset, te legbecsületesebb anya!

— Nem emlékszem, hová tettem. Lehet, hogy apa asztalára raktam az újságokkal együtt.

Akkor már olyan sápadt volt, attól tartottam elájul.

— De nem! Emlékszem már. Kiömlött a tintám és hirtelen azzal itattam fel, aztán a tűzbe dobtam. Baj? — könyörültem meg végre rajta.

— Most már nincs jelentősége, csak máskor ne forduljon elő.

Arcába visszatért az élet színe, gyorsan, nagy dérrel-dúrral főzni kezdett, fát tett a tűzre —, de előbb szétkotorta a hamut.

Többet aztán nem leveleztek. Egy párszor meglestem anyát a gyár kijáratánál, hogy rájöjjek, hol van a „szokott hely”, ahol találkoznak. De a piacra ment csak és szinte futva sietett haza. Lehet, hogy a gyárban szerelmeskedtek? Szegények. Erre eddig nem is gondoltam.

„Ezt nem viccből írtam. Komolyan gondoltam. Nézd, hogy ne maradj egyedül. Te még fiatal vagy.

Karl a márkát már letette a bankba, a hívólevél hitelesítése is folyamatban van. Remélem, a karácsonyt együtt tölthetjük az új lakásban.

Aztán, ha megtetszik neked itt nálunk, akkor hazamész szépen és eladod a házat. Veszel egy harmadosztályú garzont, s abban kivárod azt az öt évet, ami a ház eladásától számítva kötelező, hogy a végleges kivándorlási kérvényt beadhasd. Különben elvész a ház, amit olyan nagyszerű ötlettel mentettél meg a részleges államosítástól, s igazán kár lenne érte.

Addigra nyugdíjad is lesz már, azt átutalják, megélsz belőle. Itt sok kedvezmény jár a nyugdíjasoknak. Majd a közelben keresünk neked egy kis kényelmes lakást s nem lesz gondod öreg napjaidra.”

Mert bizony, Karl hallani sem akar róla, hogy hozzánk költözz.

— Jöhet. Nem bánom. Egy hónapig valahogy kibírom. — Ezt mondta, amikor a hívólevélért szóltam.

Ez van Mutti! És nem vagyok kegyetlenebb, mint amilyen te voltál apához. Még neked sem engedhetem meg, hogy megrontsd a házasságom.

 „Sok szeretettel csókol lányod: Irisz

 

 U.I. Ha jössz, föltétlenül hozd el a rézmozsarat. A csillárért hamarosan beugrik valaki kocsival. Puszillak!”

 

* * * * *

* gostat – állami gazdaság összevont cégjelzése, románul

** doamna — úrnő — asszonyokat megillető szokványos megszólítás, románul

 

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!