dr Bige Szabolcs- : Kanyargós erdei ösvényeken

Egy időben a falu szélén laktunk, közel az erdőhöz. Szabadidőmben vasárnaponként gyakran kimentem a fák közzé. *

 

 

 

Egy időben a falu szélén laktunk, közel az erdőhöz.

Szabadidőmben vasárnaponként gyakran kimentem a fák közzé. Szerettem ott bóklászni az avaron, gombát keresni a bokrok tövén, hallgatni a madarak csicsergését, meglesni az elhagyott borzodúba beköltözött róka család életét. Szerettem ezeket a magányos órákat, amikor az erdő csendje kizár minden emberi nyüzsgést, gondot, irigységet, ellentétet. Megvoltak a saját ösvényeim, amelyeken végigosontam — halkan, hogy ne zavarjam meg a domboldal lakóit.

Kanyargós ösvényeken haladtam, minél többet lássak, halljak, míg fel nem érek a gerincre. Onnan jó kilátás nyílt a távolabbi völgyekre, dombokra is. Olyan magasra jutottam, hogy a károgó hollók alattam vitorláztak a szélben. Csodáltam ezeket az elegáns fekete madarakat. Mindig a levegőben voltak. A földre leszállva soha nem találkoztam velük. Fészkeik egy-egy magas tölgy lombjai közt lehetett a szemközti hegyen, mert a körül a fa körül forgolódtak, mikor távolabbi útjaikról megtértek.

Emberrel soha nem találkoztam. De nem is akartam. Ha meghallottam valahol hangjukat, motoszkálásukat, kopácsolásukat, arról az ösvényről le is tértem. Valakivel mégis kapcsolatba kerültem.

A vadászmesterrel: Gegő Pállal.

Vele sem kint az erdőben, hanem a falu cukrászdájában.

Ő szólított meg odaülve az asztalomhoz. Ismertük egymást már régóta. Tegeződtünk is egy gyűlést követő poharazgatás eredményeképpen. Intettem Margitkának, a felszolgálólánynak, hogy hozzon még egy kávét.

— Rummal? — kérdetett vissza Margitka az intésemre.

— Persze, persze — jött a gyors válasz a vendégem felől.

Várakozásteljesen tekintettem a vadászmesterre, tudván-tudva, hogy nem egy potya ital kedvéért ült az asztalomhoz, hanem valamit akar nekem mondani, valamit közölni, ami fontos lehet a számára.

— Látom természetrajongó vagy — kezdte.

Mit mondjak erre? Csak bólogattam.

— Láttalak az erdőben többször sétálni — folytatta, nem zavartatva a hallgatásomtól.

— Szoktam néha a hegyen cserkészni — válaszoltam.

— Vasárnap nem kísérnél el csejei erdőbe? Ott van dolgom, és szívesen venném, ha velem jönnél. Korán indulnánk, hogy estére hazaérjünk. Szekérrel megyünk az erdész házáig, onnan gyalog. Na, mit szólsz?

— Jól van — határoztam el hirtelen.

Ettől kezdve gyakran hívott, tartsak vele erdei útjain. Nekem is puskát nyomott a kezembe, úgy jártuk a patakvölgyeket, meredélyeket, cihereseket, a sűrűbb vagy ritkásabb gyertyánost.

Lestük a szajkókat (a mátyásmadarat), a szarkát. Nagyon óvatosan kellett mozogni, ha látni is akartunk valamit, mert ezek a figyelmes madarak olyan riadót fújtak, hogy minden vad a vackába húzódott, vagy messze menekült. Egész áldott nap nem sütöttük el a puskát. Én a magam részéről nem tudtam volna elképzelni, hogy rávigyen a lélek egy lövésre, hogy egy Isten teremtményének kioltsam az életét passzióból!

Sokra becsülte a barátom ezt a tartózkodásomat, mert igazi vadász létére a vadvédelmet tekintette szívügyének, és nem a vadirtást. A dúvadak kilövését is csak ímmel-ámmal végezte, mert azt tartotta jobb, ha az ember nem avatkozik bele a természet dolgaiba. Kialakul az egyensúly legtöbbször magától, s ha fel is borul, az is az ember bűne. Egyedül a sérült példányok kilövését fogadta el vita nélkül.

Közeledett az őszi hajtóvadászatok ideje. Ilyenkor a megyei potentátotok lepték el a környéket. A helybeli vadászok csak csicskások lehettek mellettük. Engem is meghívott Gegő Pál barátom, vegyek részt én is, részben hajtóként, részben az ő kísérőjeként a hajtásban.

Így is történt. A vadászat napján a hajnali ködök már az erdőszélen találtak. Ott volt a vadászmester, három-négy helybeli vadász és vagy tizenöt hajtó. A vadászok puskával a kézben, vezették a hajtást. A hajtók egyedüli fegyvere egy jókora husáng. A vadászmester kiosztotta feladatokat, elmagyarázta, merre kell menni, hol kell felállni és kürtszóra indulni. A kürtjelet majd ő adja meg, belefújva az üres puskacsőbe. Két óránk volt elhelyezkedni. Engem az egyik vadászra bízott.

Az első hajtás minden gond nélkül lezajlott. A „vendégek” öt nyulat és két rókát kaphattak puskavégre. Nagyjából elégedetteknek is mutatkoztak.

Ahogy a köd felszállt és kisütött az őszi nap, meg az esett zsákmány miatt is a társság jókedvűen telepedett le falatozni. Koradélutánra újabb hajtást terveztek.

A gerincen foglalták el állásukat a vadászok, és a hajtók nagy kerülővel a völgy túlsó oldalát készültek megszállni. Most nem mentem velük, hanem Gegő barátom mellett maradtam, aki a legszélső standot választotta, a jobb oldalon.

Kellemesen sütött a nap. Az előttünk elterülő, déli fekvésű füves lejtő felmelegedett és szinte reszketett felette a levegő. Kovács bácsi, nyugalmazott főkönyvelő, a megyei vadásztársaság elnöke vette a háromlábú kis vadászszékét és letelepedett középen egy galagonyabokor takarásában. Ahogy a nap rásütött elbóbiskolt, a feje lekókadt. A puskája keresztbetéve a térdén pihent.

A hajtást úgy beszélték meg, hogy időre indulnak a hajtók. Ameddig itt fenn az élen a vadászok elhelyezkednek, addig ők leereszkednek és az adott időben: egy és egynegyed óra múlva kezdik lassan a hajtást, beszorítva a vadakat arra a tisztásra, ami előttünk terült el. A vadászok standját úgy alakították ki, hogy egymást ne zavarják, de jól lássák. A vadászmester szigorúan vigyázott, nehogy baleset történjen. Egymás irányába semmiképpen sem volt szabad lőni.

Óra elteltével, ahogy a hajók a szembeni oldal erdejébe beléptek, lent a patak menti bokrokból kiváltott a farkas. Megállt, beleszagolt a levegőbe, figyelmesen vizslatott, majd komótosan elindult felfele. Egyenesen Kovács bácsi irányába.

Kovács bácsi pedig mellére ejtett fejjel alszik!

A farkas meg jön, csak jön nyugodt, lassú ügetéssel, azzal a jellegzetes „egyvonalba” lépéssel, ami fajtájának sajátja. Jól látom onnan ahol állunk. A szomszédstand felé pillantok, s látom az álló vadász is az állatra mereszti a szemeit, de mozdulni nem mer.

Amikor a vad, Kovács bácsitól úgy tíz-tizenkét méternyi távolságra érkezett, az öregúr felemelte a fejét, egyet horkantott, de szundikált tovább, a szemét ki sem nyitva. A farkas megtorpant, ránézett a vadászra, majd kis kitérőt téve folytatta az útját, alig négy méterre haladva el az ülő alak mellett. Aztán két stand között beugrott az erdőbe és eltűnt a szemünk elől.

 

Így történt szóról-szóra, de hogy mit kapott Kovács bácsi a vadásztársaitól, arra nincs kifejezés…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.01.10. @ 09:17 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 616 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.