Búcsú az sszkomforttól – II. változat: Igazi ház vesta kályhával -1.

A kisregény első változata az archivumomban megtalálható, igaz eléggé feldaraboltan.
Szereplőim monológjából áll össze a többarcú igazság.*

SZEREPLŐK:

KAROLA — krónikus alkoholista, Hansi régi szeretője

ERIKA — Hansi felesége

HANSI — németnek született keleteurópában, a XX. század elején

IRISZ — Erika és Hansi lánya

KATÓ — Karola és Hansi lánya

I. KAROLA

— Mama, nem gondolja meg mégis? Még nem késő. Visszafordulhatunk. Aranka is örülne. Mondhatna mesét Imrikének.

— Elhatároztam, úgy marad, tudhatod.. — Az én meséim? Meséim? Neki? Kinek valók?

— Tudom, Mama édes. De olyan szörnyű hely ez, hogyan hagyjam itt magát?

— Úgy, ahogy nyolc évvel ezelőtt. — Akkor nem volt szörnyű hely?

— Az más. Akkor muszáj volt. Anyuska nem emlékszik rá, de olyan állapotba volt, hogy szó sem lehetett más megoldásról.

— Nem baj, hogy akkor behoztál! Csak meg akarom magyarázni, hogy ezt is embernek csinálták — meg lehet szokni. Mi több, én meg is szerettem itt. Tudom, nehezen fogod fel, ne is erőltesd magad. Menj, mert lekésed a vonatot. Várj, a kapuig elkísérlek, ne molesztáljanak az úton egy lejért, egy csókért, miegymásért.

— Aztán csomagot küldünk és kéthetente meglátogatom, sűrűbben nincs időm. Mama! Még mindig nem késő, jöjjön velem!

— Már mondtam fiam…Türelem, még csak egy kicsit… Hát akkor isten veled…

Végre kívül van a ketrecen. Látom rajta, hogy ezt gondolja, a hátáról olvasom le. Ő is menekül, akárcsak én tőlük.

— Karola néni! — csak nem? Hát rosszalkodott megint, hogy visszahozták?

— Miért? Itt tán nem rosszalkodom? Mintha nem tudná… Igaz is. Nincs véletlenül egy fél liter aranytartaléka?

— Most mondjam azt, örvendek, hogy újra itt van?

— Mondja csak nyugodtan. Én is örvendek. Főleg, hogy megtartotta a régi jó szokását. Tessék a pénz. Na megyek, mert vizit van.

Mióta várom ezt a pillanatot, úristen! Csak lennénk már túl a viziten… Érzem, hogy bolhás vagyok. Nyugi — nyugalom! Ezt a kicsit még kibírod!

Domnu * Sandu, a kapus nem változott nyolc hónap alatt, tán a személyzet többi tagja sem. Az üveg itt van a zsebemben. Nem kell izgulni! Az orvosnő visszafogadott boldogan. Végre egy beteg, akivel nincs gondja. Meg kell hagyni ebbéli hitében. Vizit előtt nem ihatom!

— Elvonókúrára hozták be nyolc évvel ezelőtt, azóta iszik rendületlen, de csak este szopja le magát. Éjszaka alszik, akár az oltott tej, nappal segít gondozni a betegeket. Csupa ilyen kellene! — Valahogy így szólna az őszinte referátum, amikor szakmai irányító jön az egyetemi központból.

— Karola néni! Ne sétáljon, az ágyba gyorsan, ma nagyvizit van.

Ismer még mindenki, nem lesz baj.

Nálunk hamar végeznek a vizittel, mert csak ketten vagyunk. Úgy látszik, a protekcióm megmaradt. Őslakónak dukál a kétágyas szoba. A társamat még nem ismerem, majd most:

— Ötvenhat éves nőbeteg, harmadik internálása. Schizo—hallucinogén dependenciával és ennek megfelelő kényszercselekvéssel. Agresszivitást szedálás után nem észleltünk.

A fene a hülye dumátokba! Azért csinálják, hogy ne értsük, de nekem dependenciálhatnak! Ez a Mancika hangokat hall, s amit a hang parancsol, azt teljesíti. Erről van szó. De most már én kerülök terítékre.

— Hasonló korú nőbeteg második internálása. Először nyolc évvel ezelőtt hozta be a család súlyos etilizmus okozta teljes depersonalifikáció miatt. Az esetet súlyosbítja a potáció teljesen akut és ilyen formában eléggé szokatlan volta, valamint annak elhúzódása. Nyolc hónappal ezelőtt, a család kérésére kibocsátottuk. Ma újra felvételre jelentkezett. Tulajdonképpen krónikus esetnek számít és a rehabilitációs lehetőségek…

Uram, hogy milyen szívesen mutogat, mint bűvész a nyuszikákat! A rehabilitációm lehetőségeit sohasem fogom megtudni, mert közben kimentek, de nem is érdekel. Ki akar itt valamit is rehabilitálni? Ez nem politika! Legfennebb az utolsó nyolc hónapot, de azt most azonnal. Lengyel vodka!

Ez a Sandu egy valóságos kincs! Most már ahhoz is lesz türelmem, hogy ezzel az elszunnyasztott sorstárssal megismerkedjem.

— Karola vagyok. Téged hogy hívnak?

— Florica, és akarom, hogy kezeljenek.

Akarod a csudát, csak behoztak és nem mersz ellenkezni. Régiséged kell itt legyen még a diliházban is, hogy ki merd mondani az ápolóknak és az orvosoknak — tehát azoknak, akiktől függsz — amit gondolsz. Így van ez a kinti világban is, csak ott előfordulhat: sohase leszel olyan régi, hogy meg mernéd tenni. S ha igen, akkor két lehetőség van. Vagy a zálogházba zárnak, vagy ide. Vezetőségcsere után akár ki is válthatnak.

— Tőlem ne félj! Én is beteg vagyok.

— Én nem vagyok beteg.

— Persze hogy nem, én sem, csak azt hiszik rólunk az emberek.

— De majd jönnek a televíziótól és le fogják filmezni… majd ha beszélek a Messiás apjával. Ő az én főnököm és megmondom, hogy romlásnak indult a világ. Csak a pazarlás mindenfelé, a népgazdaság is tönkremegy. Belefáradtam, érted? Mindenre nekem kell gondom legyen. A Messiás apja azt hiszi, hogy bírom, míg a világ…F@, Florico — f@!…f@!…*

Úgy forog a szeme a felháborodástól, hogy körbe látszik a fehérje, mint a halnak. Az orvosnő szerint nem veszélyes. De nem árt az óvatosság.

— Most legalább pihensz egy keveset, ha már így hozta a sors.

— Nem a sors hozta. Rosszak az emberek. Doszárt ** csináltak a szomszédok. De megmondom én a Messiás apjának és a miniszternek is megmondom…

— Mindenkinek megmondjuk, Florica, csak most aludj egy kicsit!

— Jó.

Ahhoz képest elég szófogadó. A fal felé fordul. Intelligens mozdulat, legalább ihatok még egy—két kortyot, aztán én is pihenek egy keveset. Nagyon kifárasztott ez a kicsi gyaloglás az állomástól idáig.

— Polineuritis, asszonyom. Az alkoholtól van, legyünk őszinték.

Én is amellett voltam, kértem, mondja meg, meddig élhetek, mert ezek itt csak hazudoznak.

— Bár orvosi hivatásom tiltja, az ön esetében mégis kötelességem megmondani. Ha tovább iszik, akkor nagyon keveset. Fél-, egy év esetleg. Tessék megnézni ezt az állandó reszketést, hogy a májáról ne is beszéljünk. Ideje volna komolyan venni végre az orvosi tanácsot. Írok vitaminokat, és absztinencia mindenek felett…

Az absztinencia. Ő beszél nekem absztinenciáról! Milyen felelőtlenül használnak az emberek szavakat. Próbálná meg ő, milyen egy huszonhárom évig tartó teljes absztinencia, se férfi, se alkohol, se cigaretta, se pihenni, csak munka; csak a nagy semmi — fogd meg jól! Mit tud a lemondásról ez a taknyos? És miért hiszi, hogy ha diplomája van, azzal jogot szerzett kioktatni nálánál jóval öregebb embereket — hiszen a fiam lehetne. Mindegy, legalább megmondta kereken.

Fél, inkább egy év — szerintem — mert eléggé talpra állított, lám, nem is reszket már a kezem. Nyolc hónap önmegtartóztatást rádobtam arra a huszonhárom évre, az már nem oszt, nem szoroz, hiszen látnom kellett a mostani életet. Felelőtlenség otthagyni valamit, amiről nem tudjuk, milyen. Annak idején úgy okítottam a gyermekeket is: — Ne mondd semmire, hogy nem szereted, amíg meg nem kóstoltad!

Nyolc hónap kóstolás elég volt. Most már nyugodtan mondhatom: — Köszönöm, nem kérek! — nem az én ízlésem szerint való. Inkább ez a vodka… ez jó!

Mikor hazamentem, arra gondoltam, talán veszek a spórolt pénzemen egy garzonlakást, és külön költözöm. Vagy építtetek hátul az udvaron egy kis szobát, s meghúzom magam a fiamnál.

Aztán kiderült, hogy nem tudok visszaszokni az „életbe”. Ebben a félig zárt világban elviselhetetlenné vált számomra — és főleg érthetetlenné — az örökös rohanás és kapkodás amiben léteznek. Reggel rohannak, mert elkésnek a munkából, délután szaladnak bevásárolni, sorbaállnak, ha kell, ha nem. Hiszen a háború után is álltunk sorban, de fontos dolgokért. Most mindenkit megszáll a sorállás ördöge.

Egy hosszú sor végén állótól megkérdeztem, hogy mit adnak?

— Nem tudom, lehet, hogy kapnak ma valamit.

Túl sok a pénzük? Viszket a zsebükben? Este nyolckor kisszékkel odaülnek az üzlet bejáratához, mert holnap reggel perzsaszőnyeget osztanak. Nem olajat, lisztet, cukrot — perzsaszőnyeget. Ezért képesek ott tölteni az éjszakát.

És ezerötszáz lejt adnak egy farmernadrágért — nem szebb, mint az apám cájg—nadrágja — de ez a divat.

A pénzért pedig hajtani kell. Lassan azt se tudják, hogyan hívják a gyermekeiket. Hansit jóformán nem is láttam. Ha éjszakás, akkor aludnia kell, ha délelőtt dolgozik, akkor délután, ha délután, akkor délelőtt jár fusizni. Kell a pénz a porcelán balerinára, külföldi műbársony falvédőre, — rajta Csipkerózsikától—szarvasvadászatig minden egybekombinálva. A szomszédasszonynak is van, nem maradhatnak el mögötte. Az ő gondjaikat is vegyem a nyakamba újra? Nem volt elég annyi esztendőn át? Mint ez a szegény félnótás Florica. Rajta a világ gondja. Még majd Messiásokkal kezdtem volna társalogni én is. Már csak ez hiányozna.

Annyit nem lehet gürizni, hogy igazán nagy dolgokra telne, autóra, kirándulásra, új házra. Nem kívánhatom, hogy Hansi az én építkezésem miatt is újabb terheket vállaljon. Mert Aranka naccsága nem keres pluszba — csak költ: fodrász, manikűr, pedikűr, kozmetika.

— Mama, ma később érkezem, be vagyok jelentkezve a fodrásznőmhöz. — A sajátjához. Mert neki mindenből van sajátja, a férjem, a fiam, a házam, a kertem, a fodrászom… az anyósom is persze, az is van neki, saját külön bejáratúja — baja is volt vele, amíg a diliházba nem dugta s lenne, ha tovább is ottmaradtam volna náluk.

Blokk * akkor se kellene, ha volna rá elég pénzem, mondom én most. De nincs. Közben felmentek a lakásárak. Egy hét blokkbanlakás a lányomnál, elég volt. Rosszabb, mint a madárnak a kalitkában. Itt legalább emberekkel találkozom. Beszélni lehet velük, ha bolondokat mondanak is. Egy kis gyakorlattal ki lehet hámozni belőle a valóságot, az okokat, a sorsokat, reményt, szomorúságot. Ott, mindenki mindenkinek idegen.

A Kató csendes boldogtalansága végképp túl sok nekem. Be kell látnom, hogy nem az a legrosszabb, ha otthagyják az embert. Túl korán férjhez adtam, és nem néztem meg, kihez… Anti csendes kis emberke, úgy néz ki, kettőig se tud számolni, amíg fizetést nem kap. Akkor beszív, akárcsak én, családfővé változik és nevelni kezdi a két kicsit. Szegények azt se tudják, melyik sarokba húzódjanak, amíg Kató végre le tudja fektetni az urát. Neki már csak én hiányoznék! Na, egészségedre, Anti! Józanon borzasztó lehet tudni, hogy náladnál még az asszony is erősebb. A kérdés csak az, hogy meddig bírja. Szerencsére havonta kétszer látsz csak pénzt.

Gondoltam, segíthetnék az Imrike gondozásában. Visszamentem Hansihoz. Hátha lenne még valami haszna az életemnek? Meg is próbáltam.

Aztán kiderült, hogy Imrike nem csak külsőre hasonlít az anyjához — s én nem tudom szeretni. Ez van. Hiányzik belőlem a nagyanyai ösztön, vagy túl sok bennem az Arankával szembeni utálat — és túl kevés az erőm, hogy ki ne mutassam

— Többet nem maradok nagymamával! Vigyél holnap a napközibe.

Pedig nem vertem meg, amikor földhöz vágta magát és visítozott, amiért nem engedtem ki játszani. Csak egy csupor vizet öntöttem az arcába, hogy magához térjen. Ha jobban szeretem, talán csendes szóval sikerül megszelídíteni. Most már mindegy.

Fölöslegessé váltam újra.

Ők jól megvannak hárman boldogságban, a vénasszonynak nem jutott benne hely.

Én tudva—tudom, hogy a gyermekek felnőnek, és le kell mondania róluk az anyának, de a tudva—tudástól a lemondásig nagyon nehéz az út. Nem szólsz bele a dolgaikba, nem tanítod a magad szokásaira a menyedet, nem főzöl külön a kisfiad számára — hiszen nagyfiú, felesége is van már. — És te tudod! — Nem simogatod meg a haját alvás közben, mert ott van mellette a felesége. Nem sértődsz meg, mikor az asszony másik inget ad rá, mint amit kikészítettél. Nem rohansz ököllel az ajtónak, ha szemérmetlen hangossággal szeretkeznek a másik szobában — hiszen te tudod — és ő az egyetlen fiad, a mindened, a Hansid, az egyetlen Hansid, aki hivatalosan a tied maradt — s ha neki így jó, hát istenem, mit csinálhatsz?! Éppen csak nem bírsz ki többet józanul, még félrészegen sem. Addig kell inni, amíg nem tudsz már semmit.

Vagy félre kell állni, kilépni az életükből. Azt mondani a kinti világról: Köszönöm, nem kérek! Hiszen belekóstoltál újra. Az embernek vénségére nagyon kifinomul az ízlése. Italból sem kell akármi. Lengyel vodka, de ha nincs, jó a rozspálinka is. Járok egyet az utánpótlásért, különben estére vigasz nélkül maradok. Kár lenne.

Nicsak, itt van Mária, az örök menyasszony. Úristen, mit műveltek vele!

— Mért vagy kopasz, Mária?

— Ne nyúlj hozzám! Ne gyere közel! Tetűm van! Mondta a szóra * : mindenkinek mondjam, ne nyúlj hozzám!

Bár nyúlt volna hozzád valaki az életben. De kinek volt gusztusa? Amíg haja volt, még csak kinézett valahogy — szegény együgyű lány — de most? Lapiból koszorút font a kopasz fejére, az is félrecsúszott. Az arcán föld—buta mosoly s az a meggyőződés, hogy ő a legszebb a világon. Hát nincs már tetűpor? Vagy a tetvek is absztinensek lettek? Esetleg úgy vannak vele, mint a legtöbb ember az élettel: megszokták. Kegyetlenség volt kopaszra nyírni ezt a lányt. De ki látja? és kit érdekel?

— Domnu Sandu! Hozzon még egy felet a szokásosból. Ami megmarad, a magáé. Tegye el gyorsan, amíg nem jön valaki. Váltás után a szokott helyen várom. Viszontlátásra!

Csak szervezés kérdése az egész. Ha itt benn olyan jól értek hozzá, otthon miért nem tudtam mégis megszervezni az életem?

Valószínű azért, mert tartani kellett volna magam a nemiváshoz. Felelősség dolga. Ha egyszer bejelentettem itt, hogy meggyógyultam, akkor ahhoz kell tartanom magam odakint. Mert én marhára tudom tisztelni a józan életű mártírokat, akik mindent kibírnak, amilyen én is voltam, egyszer, akik úgy gondolják, joguk van lenézni azt, aki gyenge és nem bírja. Persze, hogy gyűlölöm őket! De nem fekhetek nap, mint nap pálinkabűzben az unokáim előtt és nem dülöngélhetek az utcán sem ároktól-kerítésig, hogy minden éppen-józan szarházi a gyermekeimen röhögjön. Ha már nem bírom, márpedig nem bírtam, akkor úgy becsületes, ha visszajön az ember. Italba fojtja a magányt, és nem panaszkodik senkinek. Rajtam kívül ki érti ezt?

S ha senki se érti, nem itt van-e a helyem? De ha ez igaz, egész életemben itt kellet volna csücsülnöm, mert hát ki értette valaha is, hogy mit miért teszek, vagy nem teszek?

Nem értette senki. Mert nem is érdekelt senkit. Nem zavartam vele másokat, hát békén hagytak. Mihelyt rákényszerítettem őket, hogy észrevegyék a másságomat, azonnal ide csukattak.

Eleinte én sem voltam más, mint a többi, valahol a makacsságomban talán. Anyám mesélte, hogy kékre vert, de bocsánatot akkor sem kértem. Milyen otthonos ez a zug a mirtuszbokrok alatt. Hányszor ültem így itt, a múlton merengve. Hiába mondják, hogy kár felidézni. Nagyon is érdemes. Addig nem múlik el semmi, amíg bennünk el nem múlt, vagy velünk együtt ki nem múlik.

Tudod, anyám, tőled már bocsánatot is kérnék. Oda szelídült és oda öregedett a te makacs lányod. De csak tőled. Senki más nincs a világon, akinek nem tőlem kellene bocsánatot kérnie. Csakhogy nem vártam ezt el. Nem szerettem megalázkodni, mástól sem követelhetem.

De téged megaláztalak, anyám. Csorbát ejtettem a makulátlan szegénységeden. — Nem történt ilyen a családban emberemlékezet óta — jegyezted meg, amikor kiderült, viselős vagyok, leány létemre. — Bár annyi más szörnyűség sem történt azelőtt. Háború van. És nem mondtad, hogy kérjek bocsánatot.

Akkor úgyis hiába mondtad volna. Meg voltam győződve a tettem helyességéről — mint ahogyan ma is —, csak azért kérnék bocsánatot, mert fájdalmat okoztam neked. Lám a bomba sokkal kíméletesebb volt. Semmit sem éreztél. Szinte irigyellek. Miért kellett a városba menned azon a napon? S mit kerestél a rakodó-pályaudvaron? Talán szenet?

Kiléptél az életből nagy sebtiben s én ottmaradtam a kis házban egyedül. Bátyámról, apámról semmi hír. Katókám egyéves volt, akkor kezdett totyogni. Sokat éheztem akkoriban, tán azért bírom olyan jól az itteni kosztot. Csak Bimbóval volt szerencsém, legelt magának s Katikámnak volt mindig tej.

Miért is kereszteltem Katónak? Tán a divatos sláger hatására: „Ma este indulunk a frontra/ Búcsúzni jöttem kis Kató…/ Elkísér a csókjaid emléke/ Az élet szép, szeretni jó.” Aztán jött a patyolatfehér ágyacska, de én úgy éreztem, Hansi üzen nekem ezzel a dallal. S ha már engem másképpen hívtak, legalább a lányom legyen Kató. Háború volt, az ember a hazugságban is megkapaszkodott, csak szebb legyen, mint a világ körülötte.

Munkám is alig volt. Ráértem énekelni és álmodozni. Reméltem, hogy az a bizonyos golyó elkerüli apámat, bátyámat és Hansit. Főleg Hansiért reszkettem, miért is tagadnám. Minden nap beszélgettem az Úristennel — jobb híján. Kató még kicsi volt, a szomszédokat nem szerettem ki-ki a maga szégyenével. Megtárgyaltam az Istennel: nem igazság, hogy Hansi ne lássa meg az egyetlen leányát, aki pont olyan, mint én és pont olyan, mint ő — ha isten, akkor értenie kell, hogyan lehetséges. Kértem, vezérelje haza az én egyetlen kiválasztott emberemet, akit éppen ő rendelt nekem. Nem fogadkoztunk mi pompás oltár előtt, hisz nem is volt mikor.

Okosabb lesz, ha egy kortyot iszol, mielőtt belemerülnél…

Félévig minden este a patak partján találkoztunk. Volt egy óriási szomorúfűz, annak a sátra alatt ültünk. Csókolóztunk is, de főleg álmodoztunk, mintha a valóság nem létezne. Akárcsak itt most. Ha kell, azt is el tudom képzelni, hogy már nem is vagyok.

Akkor este kicsit késve érkezett. Sápadt volt és hevesen, azonnal átölelt. Éreztem, hogy egész testében reszket. Ilyen felindultnak sohase láttam.

— Megkaptam a behívót, egy hét múlva mennem kell.

Nem tudtam válaszolni, rám ragadt a reszketés és rázott a zokogás.

— Azt akarom, hogy tudd, te vagy az első lány, akit igazán szerettem. Ha isten megsegít és visszajövök — és ha megvársz —, feleségül veszlek.

A közös reszketésben éreztem meg, mennyire hozzám tartozik ez az ijedt kisfiú, akit most ölni küldenek, mert különben őt ölik meg, és akinek én vagyok az első leány, akit igazán szeret.

— Anyám a konyhában alszik. Nyitva hagyom a szobaablakot. Gyere el!

Abban a nagy lélekindulásban mindenemet neki adtam volna, de másom sem volt, csak önmagam. Egy hét múlva elment.

— Ne gyere ki az állomásra! Anyámék nem tudnak rólad. És ha téged látlak, nem bírnám ki sírás nélkül. Aztán hazavárj!

— Várlak! Mindig csak téged várlak! Én soha másé nem leszek! Olyan borzasztóan szeretlek!

Abban a kétségbeejtő nagy ürességben, ami utána maradt, milyen boldogság volt felfedezni, hogy Hansi élete itt maradt velem, bennem…

Ugye, már nem is haragszol, anyácska? Te mindezt nem tudhattad. Ahogy a görbén néző szomszédok sem tudták. Ványa Mari nénémet mintha most is hallanám: — Nem mondom, szép dolog! Biztosan tisztecskékkel mulatozott a nagylány, aztán itt az eredmény. Szegény anyja tarthatja majd a bitangját. Hiába, a kurvák se mind okosak, pedig azt mondják…

Vajon megváltozott-e a véleménye, mielőtt a sírba rakták? S a többieké? És miért fájt nekem annyira ez az igazságtalanság, hogy képes voltam vállalni az egyedüllétet egy életre?

Nem hagyhattam magamon a becstelenség bélyegét! Már csak a gyermekeim miatt sem. Az én lányomra és fiamra ne mutogasson senki! Nem mondhatták, hogy az anyjuk egy kurva. Az én házamba napnyugta után férfi be nem tette a lábát. S ha el is jött valaki, Ilka mámi jó őrként mindig jelen volt. Örökre befogtam a pletykás vénasszonyok mocskos száját. Mégiscsak megérte. Megérte?

Milyen furcsa, hogy később egyáltalán nem érdekelt, mit beszélnek rólam. Ma sem érdekel. Lehet, hogy felnőttem? Belefáradtam. Megöregedtem. Szuszogok még és járok, de rég leéltem az életet. Az értelmes életet, Mert a többi csak furcsa ráadás. Van, aki ajándéknak tekinti és minden áron élvezkedni akar a vénség minden napján — ha egyébbel nem lehet, jól bezabál — van, akinek teher. Nekem az. Próbálok könnyíteni rajta, ezzel a kis snapsszal. Amíg még van.

— Csókolom a kezét, Karola!

— Jó napot, Árpád bácsi! Hát újra itt van? — milyen furcsa az ember, egyik percben beismeri, hogy megöregedett és értelmetlenné vált az élete, a másikban bácsinak szólít egy nálánál négy évvel idősebb embert. — Hallottam odakint egy jó viccet. Az emberek mostanában úgy átkozzák egymást: látnálak rehabilitálva. Mit szól hozzá?

— Ez nem vicc, kérem! Ez a szomorú valóság. Ott kezdődött a baj, hogy megbuktatták a császárságot. Már 1848—ban nagy hibát követtünk el, amikor szabadságot kiabáltunk, ahelyett, hogy más eszközökkel magyarosítottuk volna az osztrákokat.

— Milyen eszközökre gondol, Árpád…úr? — Mert az erőszakos beolvasztási kísérlet csak nagyobb ellenállást vált ki. Végül is ez robbantotta ki a negyvennyolcas forradalmat.

— Csikós parádét kellett volna szervezni nekik és magyar menyecskéket dugni az ágyukba. Akkor ma nem lenne annyi tenyérnyi ország Európában, és nem képzelné mindegyik a világ ősének magát. A bajuszkötő elhagyása is nagy hiba volt, kérem! Már a bajuszunk se a régi, harcias, mint a nagyapámé itt, a képen. Vagy mutattam már?

— Még nem. Szép ember. S milyen hegyes a bajusza!

— De nekünk forradalom kellett, negyvennyolcban és tizenkilencben. Azt hittük, az eszme modernsége számít. Nagy tévedés, kérem! Vissza kell térni a kipróbált történelmi vezetési módszerekhez, ez az egyetlen megoldás. Még nem késő, higgye el!

— Én elhiszem magának. — Körülbelül olyan korán van neki, mint nekem új életet kezdeni.

— Látom magán, hogy kételkedik. Pedig egyetlen szerződés sem végleges. Javasolni kell, hogy hozzák vissza a császárt. Mert nézzen végig az aradi tizenhárom névsorán. Legmagyarabb közülük Kiss. Tudja maga, hogy ki az a Kiss? Én tudom, mert ismerem egy rokonát. A nagyapját úgy hívták, hogy Arias Akons Fark, örmény volt az istenadta. A három fiát nevezte el Szebenynek, mert ott telepedett le, Kövérnek és Kissnek mert alkatuk alapján ez a név illett rájuk a legjobban. Miért csak az örményekből lettek jó magyarok? Na, mondja meg!

— Fogalmam sincs róla, Árpád bácsi.

— Föltétlenül üldözni kell valakit ahhoz, hogy magyar legyen? Hát akkor üldözzük őket! Rajta! Üldözze velem!

Árpád bácsi még nálamnál is rosszabbul bírja az üldözést. Rohangálunk össze-vissza a nyálfolyós oligofrének és merev arcú érelmeszesedéses öregek között. A fiatalabbjára átragad az üldözési láz, tapossuk a gyér füvet, s mindenki mindenkinek azt kiabálja: — Hess!

Árpád bácsi már rég nem figyel rám, mehetek értesíteni az ápolót, mielőtt összeesik a kisöreg. Egy párszor elvitték már az állambiztonsági szervek is, mert a kinti világban is üldözésre buzdít mindenkit. Aztán mindig itt köt ki, ahol nyugodtan hirdetheti az elméletét. Hiszen ennél sokkal világosabban körvonalazott elméletekkel is előfordul, hogy elméletek maradnak. A gondolatot a tettektől óriási szakadék választja el.

Gondolatban hányszor férjhez mentem és hányszor elmentem Hansihoz és Erikához. S milyen sokáig gyűjtögettem az erőt, hogy egyszer valóban odamenjek.

— Ionică! Jőjjön gyorsan, Árpád bácsinak rohama van!

Ma újra jó napom lesz. Domnu Sandu lengyel vodkát hozott.

Érdekesek ezek a románok, náluk mindenki úr, a szocializmus se szüntette be az urazást. Legalább nem kell újra tanulniuk.

Húzzam meg, különben öl a rosszmájúság — a kicsi doktor is megmondta, hogy rossz a májam — a fenébe vele!

Így, s most várni kell, amíg átjárja az egész testemet. Előbb a gyomrom s a nyakam között érzem csak, a szívem tájékán, aztán végigkúszik a törzsemen s akkor már jó. Kioldja bennem a józanész görcseit, segít elengedni magam. Visszarepít pár évtizedet, és el tudom hinni, hogy boldog is voltam. Ilyenkor megbocsájtok magunknak az elherdált életért. Jobban belátok a dolgokba és attól megint inni kell! — egészen addig, amíg eljut a végtagokig és elernyed tőle az egész testem, mint ölelés után…

Hogyan emlékezhetsz még az ölelésre? Hiszen utoljára 1945 március 28-án ölelt meg Hansi. Huszonkilencedikén vitték el Szibériába. Először negyvenhat karácsonyára kaptam hírt felőle: „Te vagy minden gondolatom és Katóka. Tartson az isten jó egészségben, míg hazajöhetek.”

Szokványos levél volt, de nekem maga a megváltás. Él! És rám gondol! Éreztem én! Hát még ha tudná, hogy fia született és Hansinak kereszteltem? Pukkadjon meg a rohadt anyja s az egész világ!

— Karola mámi!

Mi az ördögöt akar ez a Florica, miért nem alszik?

— Nem jó, kisanyám, amit csinálsz. Megmondták a doktorok és a Messiás apja is megmondta, hogy gyógyítani kell az emberiséget. Jaj, annyi gondom van! Még te is nehezíted! Már azt is megkérdeztem a mennyei atyától, hogy miért nem helyettesítjük a vakok szemét a birka szemével, az éppen akkora.

— Mert úgy látnák a világot, mint a birkák és az szörnyű volna.

— Dehogy! Azt mondta, hogy a tudomány kísérletezik más módszerekkel, csinálnak üvegszemet, ami lát — a vak hátára szerelik az elektromikét * — mert a tudomány nagy és mindenható megmondta a…

— Messiás apja!! — ideges vagyok, nem ittam eleget.

— Ő hát! Látom, nem hiszed, hogy beszélek vele. Pedig tőle kapom az utasításokat, én vagyok az ő főparancsnoka és alázatos szolgálója, és azt mondja, nem jó, hogy iszol, összeveszik az orvosságokkal.

— Nem vettem be az orvosságot.

— Akkor se jó!

— Igazad van, Florica, de most aludj! — szófogadó lélek, így befűszerezve, majd csak rámondja, jó és békén hagy.

Még van egy fél üvegem. Takarékosan kell bánnom vele, hogy minél tovább tartson. Egyelőre nem érzem, hogy álmosítana. Sőt, éberebb vagyok, mint valaha, egyszerre jut eszembe minden — az is, ami ma történt és az is, ami régen.

A mai nap eseménye Árpád bácsi volt. Ionică még idejében ráhúzta a kényszerzubbonyt, nem esett össze. Szörnyű nézni, ahogy kimered, elkékül az arca, s az egész testét rázza a merevgörcs. Egyszer láttam egy rohamát. Megkapta az injekciót s azóta alszik békességesen. De ha magához tér, minden viszontagsága ellenére is tovább ragaszkodik az elméletéhez.

Hát nem különös, hogy mindazokat, akik valamihez vagy valakihez minden körülmények között ragaszkodnak, bolondnak mondják az emberek? Miért az a normális — szerintük —, hogy az élet megalkuvások sora? Ma csak nem gondolok rád Hansi, holnap már nem is szeretlek, holnapután megtetszik más, egy hét múlva azé leszek és elfelejtelek. Mennyivel egyszerűbb lett volna így, ugye?

És senki sem vette volna rossznéven. Még te sem. Mert fárasztó dolog az elvekhez annyi éven át ragaszkodni. És nem normális — mondják sokan —. A huszadik század emberének legfontosabb tulajdonsága, hogy rugalmas legyen. De hiszen magyarázta a doktornő, olvastam magam is, nem is tudom, hol.

— De mennyi a túléléshez szükséges rugalmasság és hol kezdődik a becstelenség? Ki elég felkészült ennek az eldöntésére? Lehet-e ilyen dolgokban csak az ösztönre bíznunk magunkat? És ha nem jók az ösztöneink? Minden ösztön egy kicsit állati is — elvész belőled az ember, mielőtt meghalnál! — hát ne alkudj! Légy csak egyenes és merev!! és… és igyál egy kortyocskát… ezt is lehet következetesen csinálni.

Minden csak elhatározás kérdése. Az is, hogy élni akartál, azután is, hogy Hansit ötvenegyben Szibériából a Baragánba hozták. Ott volt a szüleivel kényszerlakhelyen — most nem mint német, hanem mint kulák.

Élni akartál. Nagy szavak. Élni muszáj volt. Felelős voltál a két apró gyermekért. Nem ők akartak megszületni. Ha vannak, akkor etetni kell őket, ruhát adni rájuk, be kell fűteni télen a szobát. Egyszóval: élni kell, hogy élhessenek. Hát élve maradtál.

Hansi már fél éve megérkezett, csak akkor írt neked. Igyál, ha nagyon fáj!

„Kedves Karola! Fél éve gondolkozom, írjak-e neked egyáltalán. Itt vagyunk kényszerlakhelyen egy végtelen pusztán. Ehhez képest a szibériai erdő tiszta kirándulás, de nem panaszkodni akartam. Törjük a parlagot és házakat építünk vályogból, megtart, mert nem sok az eső errefelé.

Az én jövőm teljesen kilátástalan s nem szeretném magam után rontani a tiéteket is. A leveledet, amiben írod, hogy van munkád — megéltek belőle — még megérkezett hozzám. Úgy gondoltam, legjobb, ha elválnak útjaink.

Előtted minden lehetőség nyitva áll. Nekem baj van az egészségemmel is, elfagyott a lábam Szibériában. Tekintsd szabadnak magadat — ha eddig annak nem tekintetted volna.

Holnap megesküszöm itt egy lánnyal. Épp olyan szerencsétlen, mint én, Erikának hívják és 17 éves.

Tarts meg jó emlékezetedben! Ha egyszer módom lesz rá, próbálok anyagiakat juttatni a kicsinek.

Régi szeretettel: Hansi.”

Az elítéltet is meg szokták kérdezni előbb, kedves Hansi. Hát ilyen embernek ismertél, hogy cserbenhagyom a társam, ha bajban van? Ennyi emberséget láttál csak bennem? S jaj, talán mégis igazad van. Hát eredj! Eleresztelek.

Végleg elengedtelek. Halhass meg nyugodtan, ne gyötörjön lelkiismeret-furdalás. Sohasem beszéltem veled a visszatérted után, egészen mostanáig. A fiú mondta, hogy rozogán vagy, mert az ilyesmit elpletykálják az emberek. Kellett hát, hogy lássalak…, hogy eleresszelek… s hogy eleressz… azért is mentem haza, csak áltattam magam és másokat a lakásvásárlással, a gyermekgondozással. Csak miattad vállaltam azt a pokoli nyolc hónapot.

Milyen furcsa öregember lettél Hansi. A jobb arcod úgy rángatózik, mintha egyfolytában kacsintanál, és ez a vidám mozdulat sehogy sem illik mostani mivoltodhoz. A fél lábadat levágták.

A fiadat, fiúnkat kértem meg, hogy elkísérjen hozzád. Vele akkor beszéltél először. Hogy Erika mit szólt hozzá nem tudom, de nem mondhatta, hogy sokat zavartunk életetekben.

Nálatok bezzeg van hely elég. Három nagy szoba, konyha, fürdőszoba, gang. Még a nyárikonyhátok is rangosabb, mint a mi kicsi házunkban a tisztaszoba. Na nem irigylem, nem én, mert csak a halál cúgja sétál benne fel—alá.

Régen is volt mindenük. Most is összekaparták maguknak, módosan, ahogy dukál. Csupa nehéz fabútor, rózsafurnérral. Minden szobában perzsaszőnyeg. Sohase fog elkopni, mert Erika rongyfutókat teregetett rá körbe.

— Jaj! Olyan rendetlenség van. Ezeket a rongyokat se szedtem össze, nem tudtam, hogy vendég jön.

Meg se nyugtattam, hogy nem csinálok rendet… csak éppen észrevettem azokat a rondaságokat, mint a gangon hivalkodó mélyhűtőládát, rajta nylon szőlővel és banánnal. Nem hiszem, hogy belül is mű-élelmet tartanának. Mégis meglépett ebből a pompából a lánya. Biztosan volt valami oka rá. Ok nélkül nem megy neki senki a nagyvilágnak. Ők tudják!

Na, ezt az utolsó kortyot még, hátha megvált az álom. Ha nem, lenyelek még egy tablettát.

Jogom volt hozzá, Erika! Jogom lett volna az egész életére, de erre a félórára mindenképpen jogom volt. Meg kellett mondanom neki, hogy ő volt az egyetlen férfi az életemben, s hogyha kibírtam harminckét évig nélküle, kibírtam volna hazavárni két—három évig. Csak a gyalázatot elviselni érte — hát igen, ahhoz gyenge voltam.

— Nem hittem, hogy ilyen emberfeletti kitartás létezhet.

— Miért? Miért nem hiszitek? Te és mind a többiek. Ha valaki úgy élt, mint én előbb, régebben szentté avatták, ma a bolondokházába vele, ott a helye!

— Ne kiabálj, kérlek! Nem tartozik ez másra, a mi dolgunk. Azt mondják, azért voltál bent, mert iszol. Ha olyan akarat van benned, miért nem hagyod el?

— Azért, mert akarat van bennem. Miért éljek száz évet? — mert annyit élnék bizonyosan a vasmunkához edzett testemmel. Hát mondd meg te, hogy minek?! Amíg a fiamat is meg nem nősítettem, ital nem járt a számban. Az ő lakodalmán ittam először. Jó volt. Végre valami jó, annyi év után. Felszabadultam, a magam ura lettem. Nem tartoztam senkinek, sem felelősséggel, sem egyébbel. Csak az önmagamhoz való hűség ne hagyjon el.

— Úgy beszélsz, mint a könyvekben. Azelőtt nem mondtál ilyeneket.

— Nyolc év alatt végigolvastam két könyvtárat, azért inni sem lehet szüntelen. Tudod, régebb kolostorba vonultak a boldogtalan nők apácának, most modern világ van — pszichiátriára menekül az ember. De ezt már mondtam.

— Ne gúnyolódj magadon!

— Gúnyolódni csak azon lehet, aki bírja. Én meg bírom. A lányoddal mi van?

— Megszökött. Férjestül, gyerekestül. Azt hittük, a hegyekben nyaralnak, aztán telefonáltak Münchenből. Ez Irisz. Itt áll a fényképe mindig mellettem. Ennyim volt, és semmim sem maradt. Öt év múlva jöhetnek haza. Én már nem érem meg.

— Nem azért jöttem, hogy megvigasztaljalak, hanem, hogy eleresszelek. Tudj meghalni nyugodtan. Mehetsz, már rég nem szeretlek. És nem is haragszom rád. Tavaly ősz óta idomítom lelkem a közönyre. Amint látod, sikerült. Már beszélni is tudok veled. Ha akarod, meg is csókollak.. .— Nem kell egy roncs csókja? értettem. Én olyan értelmes vagyok!

— Ne haragudj! Szeretnék méltóképpen elbúcsúzni tőled. Hadd csókoljam meg a kezedet.

Pfuj! Még így vénen is képes voltál felkínálkozni neki, ha csak egy csók erejéig is. Ez józanul egészen elviselhetetlen. Nem baj. Szépen búcsúztatok el, kéz a kézben, akár a filmekben. Mire volt jó? Hogyan mondhattátok volna el egymásnak az élet lényegét? Mit akartál tőle tulajdonképpen? Eleresztelek… Fellengzős, hamis, üres szavak. Hisz most is szereted. Aludj, vén bolond!

* * * * *

Verik az ablakot. Úristen! Az oroszok. Hát mégis igaz, amit mondanak?

— Karola! Karola! — ez Hansi hangja.

Biztosan álmodom. Mindig ezt álmodom.

Mégis kinyitom az ablakot, mint akkor először.

— Hansi, Hansikám! Ne reszkess, itt vagyok! A tiéd vagyok. Milyen sáros vagy! Meggyújtom a lámpát, melegítek vizet.

— Karolám, egyetlenem, ne gyújts lámpát! Meglátnak a szomszédok.

— Miért ne látnának meg? Nem szégyellem.

— Nem azért, de keresik a németeket. Amazok is keresnek. Megszöktem. Ha megtalálnak, többé nem látsz.

— Most se látlak, csak érzem, hogy sáros vagy. De így is nagyon szeretlek. Vigyázz, meg ne nyomd Katókát! Alszik a lelkem.

— Sötétítsd el az ablakot, aztán gyújts meg valamit, látni szeretném a kislányt.

Teszem, amit mond. A gyermeket mégiscsak látnia kell. Lobban a láng, pislog a gyertya, s Katóka mellett ott áll egy toprongyos, féllábú öregember, olyan furcsán kacsintgat s a Hansi hangján mondja: — Istenem! hogy ezt is megértem! — Aztán meginog és reánk zuhan az ágyra, nem tudom, hogy kerültem oda.

Agyonnyom mindkettőnket — Kató! Katóka!

— Karola! Karola! Na nyisd ki a szemedet, kisanyám, mert valami rosszat álmodhattál. Ki az a Katóka?

Florica jóságos arca hajol fölém.

— Katóka a lányom. És tényleg rosszat álmodtam. De most már nincs semmi baj. Jó, hogy felébresztettél. Aludj nyugodtan tovább!

Tehát álmodtam mégis, újra. Annyiszor álmodtam, hogy Hansi visszatér és beengedem az ablakon, mint akkor legelőször, hogy amikor valóban hazaszökött, alig eresztettem be, azt hittem, álmodom.

Meleg augusztus végi nap volt. A levegő párás, mint őszelőn és nagyon messze lehetett látni. Úgy emlékszem arra a napra, még az ökörnyál is ott úszik a jázminbokor ágán. Pár napja bejöttek az oroszok — a faluban csend volt és békesség. Katókával az udvaron voltam, bámultam a hegyeket. Olyan ritkán látszanak. Valahol ott lehet az én emberem — gondoltam — s abban a pillanatban megláttam a kukoricák között.

— Hansi! Hansikám! — rohantam kitárt karokkal felé, de mire odaértem eltűnt a látomás és szomorúan mentem vissza az udvarba, hogy folytassam a mosást.

— Ha még sokáig így tart, megbolondulok. Látomásaim is vannak és hangosan beszélek önmagammal. Inkább nézzünk azután, amiből élünk.

Mert akkoriban főleg mosásból és vasalásból éltem. Napszámot, takarítást fizetni nem tudott senki sem. András bácsi, a suszter segített rajtam. Akkoriban ő töltötte be a főnöki szerepet az oroszok mellett. Behívatott a tanácshoz.

— Karola lelkem! Mi, a népi hatalom emberei, karöltve a dicsőséges felszabadító szovjet hadsereg katonáival, számba vettük a szegénységet s tudjuk, egyedül kínlódsz a kicsiddel — ugye, senki sem kérdi, hol az apja — új időket élünk. Hát gondoltuk, juttassunk neked is valami könnyebb munkát. Mosni kéne a tiszt elvtársaknak, erről van szó — fejezte be a nehéz tirádát. Cipőt sokkal jobban tudott javítani, de a hatalomba is belejön az ember idővel, ha nagyon gyakorolja.

András bácsi nem sokáig gyakorolta, túlságosan lágy szíve volt hozzá, hamarosan beállt a cipőgyárba modellezőnek.

Hogy mik jutnak eszembe, ha nem alszom! Mégis jó, hogy felébresztett Florica. Csak volna még egy korty italom. De nincs.

Bizony, akkor éjjel be sem akartam ereszteni Hansit. Azt hittem, újra csak képzelődöm, hogy a hangját hallom. Pedig megjött, valóságosan. Már délután hazaért, de mikor észrevettem, elrejtőzött a vizesárokban. Félt, hogy meglátja valaki.

Akkor éjjel, amíg Katóka aludt, berendeztük a legfontosabbakat a pincébe, a konyha alá. Szegény, hét hónapig nem is látta a napvilágot. Csak éjjel járt ki a pincéből, mint a kísértet. Szörnyű lehetett neki. — Én boldog voltam és elégedett. — Milyen önző tud lenni az ember. Boldog voltam, mert létezett és csak nekem létezett. Nem kellett osztozkodnom rajta senkivel.

Csak most fogom fel, milyen iszonyú lehetett ülni egész nap a sötétben. Eleinte babát, kis szekeret faragott Katókának, aztán elfogyott a petróleumom és nem tudtam szerezni eleget.

Gondolom, nappal aludt s mellettem ébren töltötte az éjszakát. Amíg a hó le nem esett, kiültünk éjjel az udvarra s bámultuk a felhőket, milyen szabadon járnak.

— Ha felhő lehetnék!

— Elszállnál tőlem, itt maradnék egyedül.

— Meddig tarthat még ez az őrület? Meddig lehet még bűn, hogy az vagy, aminek születtél? Eddig az volt a bűn, ha zsidó voltál. Most az, hogy német vagy. Az Isten se érti ezt!

— Hansikám, nyugodj meg! Egyszer csak vége lesz a háborúnak mindenütt, és rendbe jön minden. Majd meglátod!

Jól meglátta szegény.

Innom kellene, különben reggelig se alszom. Akkor bezzeg aludtam. Pedig minden nap elhatároztam, hogy ma éjjel nem alszom semmit, végig beszélgetünk Hansival, reggelig. De fáradt voltam az egész napi görnyedéstől, fájt a derekam, s Hansi ölelése után mindig menthetetlenül elaludtam.

Talán ezt fizetem azóta is, az álmatlan éjszakáimmal. Mégiscsak be kell vennem egy tablettát.

Hansi egyre rosszabbul tűrte a helyzetét. Egy nap, fényes délben előjött a pincéből. Katóka éktelen sikítására futottam be.

— Bau-bau — mutogatott az apjára a kis kezecskéjével.

— Halálra rámíted a gyermeket. Azonnal tűnj el!

— Előbb-utóbb teljesedni fog a kívánságod.

Megéreztem, hogy ez nem üres fenyegetés. Tudtam azt is, amit Hansi előtt elhallgattam: az apját kényszermunkára vitték, a házukat kisajátították, az anyjának csak a nyárikonyhát hagyták meg. Nekem megélhetést biztosítottak. Hol itt az igazság? És van-e egyáltalán?

Egy szürke téli délutánon meglátogattam Hansi anyját. Mégiscsak úgy emberséges, hogy tudjon róla, él a fia.

Milyen hevesen ölelt magához akkor, hogy hálálkodott.

— Köszönöm lányom, köszönöm, az isten megáldjon! — Az utolsó bögre zsírját elküldte a fiának. — A kertek alatt menj, nehogy meglássanak!

Próbálok haragudni rá, hiszen biztosan része volt benne, hogy Hansi Erikát vette feleségül. De ha az akkori arca eszembe jut, sehogyse sikerül. És tőle is elvették a fiát. Ha nem én, akkor más, de elvették.

Katókáról nem szóltam, úgyis tudott róla, elpletykálták. És arról se, akit akkor már a testemben hordtam s titokban Hansinak becézgettem. Az apjának sem mondtam meg. Miért nyugtalanítsam ezzel is? Hiszen örökkönvalónak nézett ki a pincerabság.

Aztán hirtelen vége szakadt.

Inkább aludnék! Ha tudnék… Ha volna egy kis akármiféle büdös rossz pálinkám. De nincs!

Tavaszodott, s Hansival újra az udvaron üldögéltünk éjszakánként. A felszabadító hadsereg már valahol Berlin alatt harcolt.

A nálunk állomásozó hadtestet is előrehelyezték. A tiszt egy legényt küldött a ruhák után. Nem várhat holnapig.

A legény se akart várni, amíg valaki hajlandóbbra talál. Az ágyra döntött. S én, a barom, az asszonyállat, ahelyett hogy hagytam volna, sikoltozni kezdtem, — Hansi! Hansi! Segítség!

És elárultam! Elárultam. Én árultam el egyedül. Csak én vagyok a hibás azért, hogy elvitték! De fellázadt a testem, az egész valóm, úgy éreztem, hogy Hansin kívül senki más nem érhet hozzám.

S ha ezért képes voltam magát Hansit is feláldozni, akkor úgy becsületes, hogy ehhez tartottam magam mindörökké. Nem a pletykás vénasszonyok mocskos szája, nem a jóhírem féltése tartott vissza attól, hogy normális asszonyéletet éljek egy más férfi oldalán. A saját megbocsáthatatlan bűnömet próbáltam levezekelni egy végtelennek tűnő életen át.

Akkor, abban a szörnyű pillanatban az ösztöneimnek engedelmeskedtem. Nem volt időm végiggondolni a következményeket. Ez nem mentség, csak bizonyosság arra, hogy az ember nem bízhat az ösztöneiben. Mindig végig kell gondolni mindent. Mert vannak az életben olyan helyzetek — hány ilyent teremtett a történelem — amikor a becstelenség a becsületesebb. Képtelenség… és mégis igaz.

Ha akkor szó nélkül eltűröm azt a kényszerölelést és soha meg nem mondom senkinek, akkor egy hónap múlva Hansi már nyugodtan kijöhetett volna. Nem fagy el a lába Szibériában és együtt élhettük volna le az életünk.

Nem fogadtam el a megalkuvást önmagam miatt — és elveszejtettem vele a társamat. Csoda—e, hogy ezek után sohase hallgattam többé az ösztöneimre? Ha akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá, könyörtelen tudtál lenni mással, hát légy könyörtelen önmagadhoz is!

Ez vezérelt a későbbiekben. Akkor is, mikor harmincéves koromban úgy kívántam az ölelést, hogy kínomban leszaggattam magamról az inget, s felváltva szólogattam őket: Hansi! Mihály! Hansi! Mihály!

Milyen jótéteménye az életnek, hogy egyszer csak kimúlik bennünk a láz, s akkor már bölcsen elmélkedni tudunk azon, hogy mi a becsületes és mi a megalkuvás… meg, hogy hol a határ. Csak az egyszer elkövetett cselekedetet nem lehet visszacsinálni soha. Fizetni kell, ha hibáztál!

Én fizettem — a magam módján. Nem tartozom mostmár senkinek. Magamnak sem. Ez végelszámolás?

Augusztusvégi nyár, jázminbokor ágán úszik az ökörnyál. Kinyújtom a karom s a kék hegy ide száll. Hansikám arra jár.

Ázik a ruha, Katóka szappanból szivárványt csodál.

Nem is hegy, felhő. Mégis felhővé vált? De hiszen ez Mária, félrecsúszott a fátyla.

Hansi a kukorica között áll. Szaladok! Jövök már! Megbénultam? Úristen, nem mozdul a lábam! Mázsás súly nehezedik rá. Pedig kitárt karral hív, vár.

— Karola! Karolám!

* * * * *

— Karola! Karola! Hej! Ébresztő! Hozzák a reggelit, meg se mosakodtál.

Jól nézek ki, ha erre Florica kell figyelmeztessen! Hiába, nem kellett volna bevennem ital után a gyógyszert is. Florica készségesen segédkezik. Mennyire tiszta, pedig egész nap a szemétben turkál. Nem tudom, hogyan csinálja.

Rossz a másnaposság. Keserű a szájam íze, abroncsban a fejem. Minden zaj külön fáj. A legjobb egy korty tömény volna, de hogyan jussak hozzá? Estig nincs rá lehetőség, hacsak…

— Florica, kérd el a nővérkétől a kékszeszes üveget! Megvágtam a kezem.

— Lássam! Nincs semmi baja. Csak inni akartál.

Ekkora felfedezés láttán mit mondhat az ember? Olyan büszkén néz rám.

— Tudod, hogy már négy hónapja vagyok benn? Vajon meddig kezelnek még?

— Az attól függ, elfogadták-e a dosziédat vagy sem.

— Elfogadták, persze, hogy elfogadták.

— Akkor… — nincs lelkem megmondani neki, annyit készül haza, abba az elvarázsolt házba. — Akkor hamarosan újra felülvizsgálják. Így szokták. Aztán miért csináltak dosziét a szomszédok, még nem is mondtad?

— Mert a miniszter kiadta a parancsot, hogy nem szabad pazarolni. A sok pazarlás miatt megy tönkre a nemzetgazdaság. Hogy mi mindent tudnak az emberek eldobálni! Csupa felháborító dolgot, ami mind használható még valamire. Ha egyszer kiengednek, elviszlek hozzám a pincébe. Nem egy pince van, hanem kettő. Az mind telistele van azzal, amit összegyűjtöttem. Majd küldenek utána a fővárosi központi laboratóriumból, hogy a mennyei atyának átadják.

Várja, hogy beszélgessek vele. Szegény feje…

— És tele van mind a két pince, Florica?

— Nem csak az, hanem az udvaromban a Depozitul Central * , az is tele van. Van autóbusz, darabokra szedve, mert egyben nem tudtam elhozni, biciklik, kard, műláb, csillár, műtőasztal, fridzsider, aragáz, nem is egy és edény…

— Még van más is?

— Na ja. Üvegek, hatezer darab és mindenféle anyagok — pentru esperien]@** — érted? Van tojás mézben és elvetélt macskakölyök spirituszban — látod, én nem ittam meg! — és könyvek. A könyvek jók! Azok viszik előre a világot. A Messiás apja is megmondta.

Szerencsétlen! Mit gürcölhetett, amíg összeszedte. Itt is gyűjt, mint egy megszállott méhecske. Hetente szedik ki az ágya alól, az éjjeliszekrényéből az üvegeket — egyebet nemigen talál itt. Ha lenne egy raktározó hely, ahová nyugodtan dugdoshatná a kacatjait. De ki fizetné meg az embereket, hogy időnként elhordják?

— És mondd, Florica, neked sohase volt férjed?

— Dehogynem. Orvosféle volt. Ő boncolta az embereket.

— Elváltatok?

— Otthagytam. Rossz ember volt. Sokat megvert.

— Miért vert meg?

— Mert dolgoztam a gyárban reggel — van munkakönyvem is, ha eljössz, majd megmutatom, ott van a pincében — délután gyűjtöttem a mennyei atyának s neki nem főztem ebédet. De én tudom, hogy az ebéd csak ürügy volt. Az volt a baj, hogy nem aranyat gyűjtöttem, mint ő, a halottak szájából. De a Messiás apja nem parancsolhat ilyen istentelenséget. Aztán be is zárták érte. Megérdemelte.

— S gyermeked nincs, Florica?

— Dehogynincs! Itt a hasamban ni, már hat éve, pentru esperien]@ — tudod. Majd elvisznek a fővárosba és kiveszik belőlem, ha eljön az ideje.

— Majd én megkeresztelem neked, Florica… — Lehet, hogy daganata van, majd figyelni fogom.

— Te olyan jó vagy!

— De még milyen! Csak most hagyj, sétálok a vizitig egy keveset.

Milyen hamar fáradok. Nemcsak a kezem, az egész testem reszket. Kicsit sok volt a tegnapi nap. Fél, vagy egy év… — így mondta a kicsi doktor. Inkább fél, ha domnu Sandu is besegít. Meg kell keressem. Utána lefekszem délutánig. Ma látogatási nap van. Igaz ezen a héten nem jön hozzám senki. Katóka múlt héten volt, jövő héten jön Hansi. Beosztották egymás között. Jó gyermekek. De azért kijövök a parkba. Nézi az ember az idegeneket, az is látványosság. Végre normálisan öltözött embereket, értelmes arcokat láthatok — már amilyen értelmesek… — minden viszonylagos, attól függ, mihez hasonlítod.

— Ma este egy liter lesz, domnu Sandu. Délután várom!

Kicsit sok talán, de minek kínlódjam, hogy józanul bírjam, amikor részegen is nehéz. Nekem az ital a testembe száll, járni biztosan nem tudnék, de a gondolataimat meghagyja, a lelkemet megbékélteti. Feloldoz minden bűnt. A sajátomat is. A másokkal szemben elkövetetteket és az önmagammal szemben elszenvedetteket is. Megóv a dolgok túlbonyolításától, a mások nagyobb bajainak felismerésétől, átsegít ebből a keserves valóságból a megváltó álomba. Fél liter ehhez már kevés. Talán még félre tudok tenni egy keveset másnapra is.

Idebenn nappal sohase ittál. Na és? Majd ezentúl fogok. Főleg, ha feküdnöm kell, mert nem tartanak a lábaim.

Szervusz, [@ranca din Muscel * . Ma megint nézzük egymást egy félnapig, amíg Sandu úr elhozza a mindennapi snapszot. Szép voltál te is. Vajon mi lett a sorsod? Szerelmes voltál a festőbe, vagy hűséges maradtál az uradhoz? Rólad legalább tudják, hogy a világon voltál. S a képen örök fiatal maradtál. Kilencedik éve nézed, hogy öregszem… Hát legyen elég! Látni sem bírlak!

Takarót a fejemre, akár a strucc. Így most jó.

— Karola! Kelj fel! Gyere ebédelni!

Nicsak. Alszom magamtól, nappal. — Lányom, ez rossz jel — mondaná Ilka mámi. — Betegséget jelent. — Szegénynek mindig minden jelentett valamit, rendszerint rosszat. Miegyéb telhetett volna a képzelőerejéből azok után, amiket átélt? Bombatalálat érte a pincét, ahová az egész család lemenekült. Egyedül ő maradt életben a kertben, az eperfa alatt. Beteges volt, nem félt a haláltól, azért nem ment az óvóhelyre. Kéregetve házalt. Magamhoz vettem. Nem tudom, mit csináltunk volna egymás nélkül.

— Karola! Most már menni kell!

— Nem megyek sehová. Nem vagyok éhes. Hozd el a kenyeremet, majd később megeszem.

— Én mindig mondtam kisanyám, nem jó, amit csinálsz. A Messiás apja is megmondta…

Végre becsukta az ajtót, kívülről, majd mondja rendületlenül tovább, egészen az ebédlőig. A legszomorúbb, hogy igaza van. Ha már iszik az ember, akkor legalább egyék is.

Csak ma valahogy nem tudom elviselni azt az őrjítő csámcsogást, szürcsölést, a zabálástól megdicsőült pofákat, állukon az ételmaradékkal… s ahogy törlik a kezük fejével egyszerre a taknyot és a szájukat. Kihánynám a belemet.

Mostanáig egészen jól elviselted, akár a szépasszonyt a falon, most mi lelt? Lehet, hogy csak meguntad? Lehet…

Rendbe szedem magam mégis, s irány a rózsalugas. Amíg a többiek esznek, foglalok magamnak egy helyet, s útbaejtem domnu Sandut is, amíg senki se jár.

Ezt a lugast határozottan szeretem. S a kórház ellen sem volt kifogásom mostanáig. Mert mégiscsak nagy dolog, hogy gondoskodnak rólad, törődnek veled — ha csak hivatalból is. Ha nagyon utolér a bánat, belédnyomnak valamit, hogy kibírd… Nálunk mindig csak én törődtem másokkal.

— Jónapot, Karola! Ne ijedjen meg, nem a földből bújtam ki. A nővérke mutatta meg, hogy hol van.

— Mihály! Maga mit csinál itt?

— Magát keresem, Karola. Tessék, egy pár virág, nem nagyon értek hozzá.

Ez szent igaz. S az öltözködéshez se, még mindig. Legalább ahhoz a sárga nyakkendőhöz ne ragaszkodna annyira. De egyébként nem változott sokat. Az arca még most is sima. Csak a haja őszült meg. De nálamnál sokkal fiatalabbnak néz ki.

— Nagyon megöregedtem, ugye? Nem! Ne mondja! Nem akarom, hogy hazudjon.

— Miért hazudnék? Eljárt a nap felettünk. Tizenkét év nagy idő.

— Annyi ideje nem találkoztunk? Szinte hihetetlen. Emlékszem már. Magát mesteriskolába küldték, én pedig megnősítettem a fiamat. Aztán mire maga visszajött, engem már nyugdíjaztak. Betegre ittam magam. De hiszen biztosan tudja. Legalább három napig beszédtéma volt ez a gyárban. S most hogy jutottam eszébe megint?

Zavarban van. Topog. Bíztatást vár. De jóformán csak én beszéltem eddig. Ok nélkül nem jött ide. Hát akkor mondja meg.

— Azért jöttem, hogy megkérjem a kezét.

— Az enyémet? Most?

— Igen. Most újra. Nézze, Karola kedves, megtanultam tisztelni magát, a munkáját is, hisz egymás mellett dolgoztunk húsz éven át… és a tisztességes ragaszkodását is a gyermekei apjához. De most, hogy ő már nincsen..

* * * * *

Kár volt elájulni. Megköszönhettem volna a becsületes jószándékát, az egyetlent a sok mocskos ajánlgatás között. Mikor először kérte meg a kezem, Hansi még vissza sem jött a B@r@ganból, de már megírta a levelet.

— Ha maga nem lesz a feleségem, Karola, akkor nem lesz nekem feleségem soha. — Vajon milyen oka volt rá, hogy betartotta a szavát?

A visszautasítás ellenére is eljárt hozzám hetente egyszer. Mindig nappal jött, amikor a gyermekek is otthon voltak. Fát vágott, vizet hozott, felásta a kertet. A szomszédok azt hihették, napszámost fogadtam. Jól jött a segítség s az is, hogy van, akihez szóljak. És mit tagadjam, kínzott a férfi utáni vágy. Az a régi Hansi, akit álmaimban láttam, összekeveredett a valódi Mihállyal. Már-már rászántam magam a házasságra.

Júniusban lehetett, tanév végén. A fiú tizenkét-tizenhárom éves volt, nem is tudom már. Izzadt inggel, kipirult arccal rontott a házba.

— Mama! Mamuskám! Ugye elengedsz táborba? A tengerre visznek. Csak az élpionírokat! Vissza kell menjek, hogy megmondjam az eredményt.

Akkor már nagyon hasonlított az apjához.

— És mennyibe kerül?

— Kétszázötven lej tizenkét napra. A tanár elvtárs azt mondta, hogy ez nagyon jutányos ár… — elbizonytalanodott, az arcán félénk várakozás. Az előbbi pirosságát mintha letörölte volna valaki. Ismerte a jelszót: „Erre most nincs pénzünk, kisfiam”.

Gyorsszámolást végeztem. Kétszázötven, plusz egy új fürdőruha, egy pizsama s egy tréningnadrág, zsebpénz is kell fagylaltra, szirupra… ne érezze, hogy szegényebb, mint a többi. Ötszáznál kevesebből nem ússzuk meg. De mikor olyan borzasztóan szeretné. Az ő szemével majd én is látom a távoli hajókat, a világítótornyok villogását, amiről csak könyvekben olvastam. Az orvos is mondta, a télen, mikor fájt a háta, hogy tengeri napozásra lenne szükség.

Az is igaz, hogy ötszáz lej a havi fizetésem egyharmada. Úgyis olyan hamar felnő.

— Rendben van. Elengedlek, kisfiam.

Se azelőtt, se azóta nem láttam olyan boldognak. Mindenkinek eldicsekedte, akivel csak összeakadt. Azt hittem, Mihály is örvend majd.

— Hát igen. Az jó lesz — mondta elgondolkozva. Miután a gyermek elment, hogy tovább mondja az örömét, csak akkor szólt hozzám. — Nézze, Karola kedves! Én nem szólhatok a maga dolgába, nincs hozzá jogom, hisz még mindig nem hallgatott meg. De meg kell mondanom, hogy az anyai szeretetnek is van határa. Maga nem néz körül? A ház is tatarozásra szorul és valljuk be, nincs egy rendes kabátja. Nem sértésképpen mondom, hiszen maga így is szebb, mint bárki, hanem mert fáj, hogy így van. S maga akkor a tengerre küldi Hansikát. Ilyet nem lehet csinálni!

Nincs joga, mert nem hallgattam meg, és mégis mondja. S mi lenne akkor, ha meghallgatnám? Ő szabná meg az anyai szeretet határait. Hát nem!

— Nézze Mihály! Most már biztos vagyok benne, hogy sohasem fogom meghallgatni, legalábbis amíg felnevelem a gyermekeimet és a saját lábukra állnak. Hogy azután mi lesz, az a jövő titka. Maga csak nősüljön meg nyugodtan. Kap jóravaló, takarékos asszonyt, aki szül magának saját gyermekeket, s akkor majd meglátja maga is, hol van a szülői szeretet határa. S most menjen szépen el innen, örökre! Amit a házamban dolgozott, igyekszem visszafizetni. Majd túlórázom.

— De Karola! Én nem így értettem.

— Isten áldja!

Akkor hozta Hansi azt a kis rózsaszínű kagylót. Azt mondta, benne van a tenger zúgása, de én nem hallottam mást, csak a saját fülem dobolását. Pedig biztosan benne volt… ha ő mondta.

Azért mégis csak Mihály volt az egyetlen férfi, aki megérdemelte volna, hogy szeressem, csak hát a szerelmet — de még a szeretetet sem — nem érdem szerint adják és kapják. Valami különös, ki nem derített fizikai oka kell legyen annak, hogy két ember vonzani kezdi egymást. Mint ahogy annak is, hogy ez a vonzalom néha olyan erős szenvedéllyé válik, hogy elsöpör az útjából minden akadályt — gyermeket, férjet, emberi tartást. Nálam ez valamilyen, ugyancsak ismeretlen okból nem következett be. Lehet, hátul álltam a sorban, amikor a szenvedélyt osztották. Egyszer majd felfedezi az okát valaki, ha eljön az ideje.

Mert mindennek eljön az ideje, lám, Hansinak is. Az én megváltó vodkámnak is. Horkol a bolondokháza és eloltották mindenütt a villanyt. Csak a szolgálatos szoba ablaka vakít. Ha a világ felett is volna egy ilyen szolgálatos öntudat, akkor Hansival is találkozhatnék. Milyen jó lenne hinni benne… De egyelőre csak az italban bízhatsz. Hát húzd meg jól, ne sajnáld!

Vajon az enyéim elmentek a temetésre? — Irisz biztosan nem jött haza.

Ha a fiam eljön, csináltatok vele egy kis koszorút szalmavirágból, felirat nélkül. Tegye rá a hideg márványra, hátha melegít valamit. Láttam, amikor kint jártam anyámnál, ott sorakoznak az első sorban a németek sírjai. Egyik cifrább, mint a másik. De virágot nincs, aki hozzon. Lassan már csak ennyi marad belőlük. Aztán szétporlasztja azt is az idő vagy eladják az utánuk jövőknek, megfordítják a táblát és új nevet vésnek rá. POPESCU, IONESCU. Nyomtalanná válik az is, hogy a világon voltunk. Az álom egy darabka halál. Aludjunk!

* * * * *

Újabban ájuldozom. Pedig azelőtt sohasem történt velem ilyesmi. A napi egy liter snapsz végzi a dolgát. Elküldtek EKG-ra. Ahhoz a diagnózishoz, amit ráírtak, nem értek annyira, mint az idegbetegségekhez, de azt hiszem, nem jelent semmi jót. Megkérdeztem a doktornőt, végrendelkezhetem-e.

Kicsit furcsán nézett. Lehet, azt hitte, végül is normális vagyok.

— Semmi akadálya. Értesítem a közjegyzőt, ha ez a kívánsága.

Ha hivatalos embert látok, mindig elveszítem a maradék józan eszemet is. Ezért jó lesz, ha felírogatom előre, mit akarok.

Kezdjük azon, hogy mim van? A házat és a stafírungot már megkapták a gyerekek. Sikerült spórolnom a nyugdíjból harmincezer lejt. Nem sok, tudom, a többit megittam. Ez volt az én hozományom, amit annak idején kellet volna kapjak. Ne mentegesd magad! — megittad és kész, nem vált egészségedre. Milyen hülyeség, hogy mindig azt kívánják… Szóval megittam, nem kéri számon senki. Ezt lezártuk.

Öt-öt ezer lejt hagyok a fiamnak és a lányomnak, tegyék be autós csekkre, hátha kihúzzák.

Tízezer lejre szükség lesz, hogy hazaszállítsanak és az anyám mellé eltemessenek.

A másik tízezer pedig a kórházé. Már miért lennék bolond? Ha ők nem etetnek és lakatnak, ennyit se spóroltam volna. Majd kikötöm pontosan, mire mennyit költhetnek. Vegyenek lomfűrészt és lakkot az asztalosműhelynek. Egy pár jó könyvet azoknak, akik olvasni tudnak… tudomisén, azért van adminisztrátor, hogy elrendezze. De egy pár dolgot nagyon pontosan beíratok a végrendeletbe, éspedig:

1. Máriának vásároljanak egy valódi mirtuszkoszorút, hófehér fátyollal, azt viselje.

2. Árpád bácsinak hajtsanak fel egy múlt századi történelmi díszkiadványt, sok szép képpel és hegyes bajusszal — gyönyörködje ki magát a kisöreg.

És Florica? Vele mi lesz? Már meg se lehet operálni. Hát építsenek a kert végébe egy sufnit, hogy oda rakosgassa a kacatjait, aztán, ha meghal, hordassák ki a szemétre. Némelyeknek olyan kevés kell…

Más egyebem? Amit megéltem. De az csak az enyém, lehetetlen valakire is átörökítenem. Jaj, és a gyűrű. A pecsétgyűrű, amit apámtól örököltem. Jegygyűrűm nem volt soha; azt Mihálynak illene adnom, hiszen annyit se mondtam neki: köszönöm. Igen. Azt neki adom.

Olyan az írásom, mint egy elemistáé. Sohase volt, akinek levelet írjak. Egyebet végképp nem írtam sohase, csak olvastam, eleinte, most már azt se. Azt még sem írhattam a gyermekeimnek, hogy melyik bolond, mit csinál. S mi mást írjak? A többit maguktól is látták, tudták.

Na, persze a domnu Sandut se felejthetem el.

— Ma két liter lesz. Ez a két százas a magáé. Várom a megszokott helyen.

* * * * *

Meleg van. Fullasztó meleg.

Augusztus végi nyár. A levegő párás. Ilyen messzire látni csak őszelőn lehet. Csodálom a hegyeket.

Ott — valahol a távoli kékségben, hűvös ösvényeken az én Hansim ott jár.

Mozdul a kukoricaszár.

Biztosan álmodom. Azt mondták, meghalt már.

Nem tűnik el. Rám vár. Kitárom a karom. A testem súlytalan, felé száll — Hansikám! Jövök már.

* * * * *

* Úr, románul

* Csináld, Florica, csináld!…csináld!…, románul