1. A zenéről és rólad
amikor idegenek leszünk egy percre csak
ha elakad a szó és felbúg a kétely
átölellek – mert itt vagyok veled
elmaradt percek bélyeg-zálogául
elhallgatott szavak bölcsőjéül
megteremtelek húsomból, vénáim
deltája vezet léted tengerébe –
olyan idegen vagy – hiába vagy részem
ami pedig benned rejtekezik belőlem
tán sosem volt enyém
idegen arcodtól végtelen az idő
és idegenségedtől lehet szép a zene
annyi teremtett álmodott világot bejárva
hangjegyekké sürítve a végtelent
festett arcú sámánok extatikus tánca
lobog a tűz és az áldozat mosolyog
bál a kiéhezett katonáknak
walzerrel és burkolt bujasággal
az idegenségtől lehet szép
az örökkévalóság idegenségétől
a zene
és te is
mert
2. Flashback csendélettel
volt úgy, hogy bánni már elfelejtettem
és szemembe tüzet csiholt a perc élén
megvillanó késhegyek fenyőillatú villanása
és te csak leszegett fejjel vágsz magadnak utad
az elemek harcában, hogy eljuthass
egy tökéletesen véletlen helyre
ahol majd megállhatsz, fáradtan,
mikor már nem is kéne, és ragyogsz,
ahogy arcodba árkokat vág a szél
hunyorítasz majd a látóhatárnak s ő visszakacsint
idő zörög a kisbolt koszos ablaka mögül
ünnepek gurulnak poros földúton bicikliken
valami láphoz békát fogni
melegítőben a legközelebbi bálig
az emberek meg steril légterekben
zsebrevágótt kézzel magukban teszik
magukat egyedivé, és zsebükből
néha kihúzzák unottan fröccsentett maguk
és néha meg-meg csóválják fejük
az elmerengők előre néznek
és ez alatt
én még messze tőled
egy távoli sátorban fekszem hanyatt
a homlokomról söprök le pár nehéz csill-
3. Intermezzo
és ha énekelsz
ha énekelsz
az
hát az olyan
talán mint dübörgő farkasfalka a fagyos erdőben
vagy az elefánt amikor gyermeke csontvázára talál
vagy mint egy fiáker a szitáló esőben
vagy mint a szerelem és a gyűlölet
vagy mint az öröm és a szeretkezés
vagy mint a tejet szopó gyermek szeme ha rád néz
vagy mint egy jó ebéd ha fáradtan hazaérsz
vagy mint az ember maga
amikor énekelsz
hát az olyan
az olyan
mint
4. Eső után
agot mellettem koppannak
és egy pontba gurulnak mellettem a ponyván
mintha arrafelé mutatna minden perspektíva
ha elég távolról mondjuk isten mellett ülve
néznénk a háromdimenziót valami negyedikből
egy pontba gurultak a sík ponyván
kijelölve egy testmeleget ami még nincs itt
egy még meg nem történt ölelést
mellettem a sátorban
az üres sátorban
és sámánok ritmusára dobog az eső a vászonon
és a bolygók mellettem a hálózsákon
egy régről látott alakot formáznak
teljesen másképp képzeltem el
de épp ezért tudom hogy ő az
és aztán már csak hallgatom a zenét
és várok hogy végül te győzöl-e
mert a sátor mindentől messze áll
és én már nem hagyom el soha
mert megfáradtam holdat látni
hamis cintányérok bádoglemezébe
én itt maradok, és kicsit talán szurkolok neked
és mikor majd félrehajtod a vásznat
és benézel régről ismert alakoddal
a sátor bejáratán,
én majd csak felülök,
és megölellek
eső után
ha
5. Hipotézisek
mert régen még a búzamezőn, kaland-szagú egyedüllétben
dallamot hallottam belehasítani az édes magányba
és úgy fájt a mérhetetlen szépség a búza illatában
és úgy fájt ez a gyönyörű magány
ez az út és odaképzeltem mellém valakit
az éjszakába vagy a búzamezőre
amíg tartottam a kis faház felé
öklömnyi könnyeim a tenyeremen tartva
és mutatva az első elém igyekvőnek
hogy táncba vigyem még az éjjel
és aztán őt is egyre táguló, fényesedő
könnycseppembe zárjam és mutassam
ragyogó könnyemet másnap éjjel
az első elém igyekvőnek –
egy dalt hallottam meg utam közben
és lehullott a könnycsepp
szilánkjai szemembe álltak
és már nem láttam a napot
és nem láttam a holdat
csak a dalt hallottam
és te is talán ugyanazt a dalt
hallottad valahol távol
és lehullott a könycsepp
és hegedű hangja sikoltott belőle
és bálok és pezsgők illata illant
és ezer éve hordozott magam tűnt el
sárga lidércként a mezőn az alkonyban
a tornyosuló lilás feketés viharfelhők mögött
és hallottam a dalt
és hallottad a dalt
és eltűnt a féltve őrizett régi illat
a bálok csillogása és a sivatag
és csak álltam meredten, árkokkal arcomon
és már nem éreztem az utat lábam előtt
és már nem várt rám több ház
és lehullott a könnycsepp
és otthon nőtt a földből nyomában
egy kis vászonsátor a mező közepén
de nem volt benne senki csak csillagok
bementem és leheveredtem és
6. Párhuzamosok
te mint valami jelenés
mész tovább a képzelt tengerek felé
a szabadsággal egyensúlyozó
hideg északi szélben
ahol semmi
csak a semmi feszül ponyvaként föléd
és ahol csak te vagy
a széllel szemben mész
ahol az arcodba vág a hideg
ez mutatja utad
és lázadó pórusaid
a csendet lélegzik be kapkodva
és egy tengerhez érsz,
és lábujjaid közt pereg az idő,
és a tenger dobog – csak dobog
hisz hiányoddal megteremtesz
húsodból, és dúdolni kezded
a dalt, mit a tenger dobog körülötted,
vénáim deltáját dobogják
s ami benned van rejtekezik előlem
és énekelni kezdesz
és a fekete ponyvát halványsárga
rianás szeli át régi bálok illatával
ahogy egy hegedű felsikolt
a tengerbe gázolsz
énekelni kezdesz sámánok ritmusára
a világ szívének ritmusára
és a tenger esővé válik
és fölöttem kopog a sátorban
ahol mellettem dereng
alakod bolygónyi sebhelye
és benézel idegenül,
és rád nézek idegenül,
és megteremtjük egymást,
ahogy rád találok
egy véletlen helyen a semmi közepén
egy sátorban várva
és megteremtesz
és megteremtelek
húsodból vénámból
húsomból vénádból
az erőltetett hiányból
és nézel és nem ismerlek még
és ahogy belépsz én csak felülök
és megölellek még
eső után
7. Otthon
és aztán csak énekelsz nekem,
és én hallgatlak,
a sátorban, melletted,
kint meg csövek falára vésett álmok
alszanak a fűben
és a távolban gyártelep sóhajt
a látóhatáron
és valaki valahol felbukik egy biciklivel
és aztán csak énekelsz nekem,
csak énekelsz –
és ahogy énekelsz, az olyan, mint
Úton
