dr Bige Szabolcs- : Csak messziről láttam Babilont

Horia Stancu: Aszklepiosz” – regény – /9. rész – további folytatás/*

      

Újabb hónapok teltek el. A szenvedők szívesen kerestek fel és az öreg félszemű kuruzsló házába beköszöntött a bőség: drágább gyékények, bronz és rézedények, szép ruhák és étel elegendő. Gazdasszonyom kétszeresére hízott. A Félszemű is szedett magára egy kis húst és majdnem egész nap lustálkodott. Vásárolt egy fiatal szolgát is, de Ishnuna nem nagyon dolgoztatta. Ahogy hízott, úgy vált jobb indulatúvá az asszony. Rikácsoló hangja egyre ritkábban hallatszott. Árpából erjesztett italt ivott, ami részegít, vagy mákgubót rágott, melytől szépeket álmodnak, akik használják. Más oka is adódott az örömre: észrevettem kora hajnalban a fiatal szolgát kiosonni az asszony hálófülkéjéből, így hát minden rendbejött.

Sara, a Félszemű többször is ajánlotta, vegyek magamnak egy rabszolgalányt, legyen kivel hálnom, de én csak az elmenetelemet fontolgattam. Rég megfizettem a két sékelt a kalmárnak, aki Sumér földjére áthozott Núbiából. Megadtam a kincstárnak is, amivel tartoztam. Összegyűjtöttem a szükségest — számszerit tíz sékelt — amivel megválthatom eltávozásomat, és még az útra is tettem félre valamennyi ezüstöt. Úr városából gyakran indulnak karavánok észak felé Babilonba. Hozzájuk csatlakozhatok, gondoltam. Jó esélyem adódott: Úr városába érkezet egy kereskedő csoport Asszíriából, Sumér északi szomszédjából, mely Hatti birodalmához közel esik. Asszíria évek óta háborút visel Kassit-illah királlyal, Babilon urával. Most békét kötöttek és kereskedői-egyezséget. Idejöttek — mondták —, hogy árut cseréljenek rabszolgákra, aranyra és drágakövekre. Fűszereket is kerestek, meg olajat és szép itt készített vásznakat.

Kértem, engemet is vigyenek magukkal, ha indulnak vissza, és az árban is megegyeztünk. A Babilonban használthoz hasonló nyelvet beszéltek, de különbözőt a régi sumér nyelvtől, mellyel az agyagtáblákra vésték hajdan a gyógyszerek és betegségek neveit. Magas növésűek voltak, világosabb bőrűek, de a naptól és széltől cserzettek. Szemeik olyan feketék, mint az éjszaka és az orruk akár a karvalyé. Dús és göndör szakálluk a mellüket verte. Inkább hasonlítottak harcosokra, mint kalmárokra. Hosszú ruhájuk felett nehéz köpenyt viseltek. Íjat és nyílvesszőt hordtak magukkal és derekukra kötött hosszú szablyát. Szürkés fémből való nehéz tömböket árultak, nehezebbeket a réznél, vagy a bronznál. Vezetőik fegyverei ebből készültek. Azt állították, drágább az ezüstnél.

Mikor a táborukban időztem, az említett egyezkedés miatt, egyikük, egy keménykötésű harcos hetvenkedésből kardjának egyetlen csapásával kettévágott egy sumér bronzpajzsot. Megvizsgáltam a szablya élét: nem volt kicsorbulva. Látva csodálkozásomat nagy nevetésben törtek ki. Gabonára akarták cserélni ezt a fémet. Asszíriában — mondták — kevés a gabona.

— Miért nem kerestek közelebb hozzátok, ott van Babilon, Kis, Lagas? — kérdeztem.

Szívből kacagtak:

— Itt olcsóbb.

Különösnek tűnt számomra.

Ezen a télen kevés eső esett. Ez Sumér földjén is látható volt: a folyam szintje több könyökkel csökkent és a csatornák, amelyekből a parasztok földjeiket öntözték, kiszáradtak, üresen álltak. Gudea parancsba adta szolgáink, gyűjtsenek be minél több élelmet. Az év azonban nem hozott termést. A kevés vizet kapott földek alig adtak valamit. A gabona szárán száradt el. A következő évi aratás még szegényebbnek mutatkozott. Az éhezőkkel nem törődve a helytartó hambáraiba mind több és több búzát és árpát hozatott. A zabot is vigyázva tartotta, pedig nem is voltak harci szekerei. Gudea fösvény szíve és esze valamilyen titkot őrzött. Az egyszerű emberek elpusztultak: még egy év múlva sem lesz kenyerük, tele voltak adósággal, a kereskedők is szorongatták, nyúzták őket. Egyesek elásták a gabonát, és szalma alá rejtették. Gudea nem törődött az emberekkel. Láttam, ahogy a palota szolgái adóval megrakott szamaraikkal érkeznek az udvarhoz. Egyre zavarosabb idők következtek: már a környező városok is hiányt szenvedtek. Legjobban a szegények. A rabszolgák adagját a felére csökkentették. Zendülésről beszéltek és éjjelenként megjelentek a rablóbandák.

— Nehéz idők következnek, Azuz — mondta egyik este a félszemű orvos — Rejtsük el ezüstünk nagy részét egy gödörbe. A többivel vegyünk gabonát…

Sara jól gondolkozott, csak azt tette rosszul, hogy a bevásárlást Ishnuna kezére bízta. Egyik reggel addig alkudozott egy mérő búzára, míg a végén már egy szemet se lehetett kapni.

Gudea továbbra sem engedett az adóbehajtásokból. A parasztok és mesteremberek nyomorával mit sem törődött, bízva testőrei és az asszír fegyverek erejében. Annak ellenére, hogy megerősítette a palota előtti őrséget és az utcai őrjáratokat, egyik nap lángra lobbant a lázadás tüze. Gudea kora reggel az asszírok táborába küldött egy nagy csapat rabszolgát. Az adósok alkották a rabok csoportját, akik a kufároknak nem bírták megfizeti a tartozásukat, meg parasztokból, akik elmaradtak a kincstárt illető adóval árvákat és özvegyeket hagyva maguk után. Az úton a helytartó katonáit eleinte kövekkel dobálták meg. Aztán — mintegy varázsszóra — a tömegben fegyveresek jelentek meg és kitört a csetepaté. A láncaiktól megszabadítottak egyesültek az őket megszabadítókkal, s mint a tavaszi áradat, nekirontottak a várkapuknak és a hombárokat, meg a gazdagok házait vették célba. Faluról beszivárgott emberek botokkal, villákkal, kapákkal felszerelkezve már napok óta a kapuk körül őgyelegtek. Most belülről utat nyitottak.

Zavaros napok következtek: a szegények többé nem hallgattak a gazdagokra, az ezüstnek elveszett az értéke, a szolgák felkeltek gazdáik ellen, a rabszolgák elszöktek. Így tett Sara és Ishnuna rabszolgája is, megunta kövér asszonya kényeztetéseit. Az utcákon a fellázadt falusiak és városiak kóboroltak, gyújtogattak és kiszórták, összetörték az agyagtáblákat. Úgy zúgott Úr, mint egy méhraj.

Itt volt az alkalom elmenekülni. Senki nem volt, aki a kapuknál megkérdezze, vajon Gudea engedélyével távozom-e a városból. A tíz sékel — megváltásom ára — megmaradhatott nekem. Váratlanul az ajtómat türelmetlenül kezdte valaki verni. Óvakodva nyitottam ki, nehogy Sara és Ishnuna félelmére, idegenek lepjék el a házat. Ankdu volt és Eshtar.

— Gyere velünk — dadogta ijedten és lihegve a sietségtől.

— Hová? — kérdeztem.

— A palotába. Gudea menedéket ad. Hiszen tudod, szolgáinak egyike vagyok.

A hír hallatára Ishnuna alig bírt magával az örömtől. Megölelte, megcsókolta Eshtart, mintha édes nővére lenne. Jómagam kételkedtem:

— Ott be leszünk zárva.

— Nem sokáig, Azuz. Tudok egy titkot, amit nem óhajtok most veled megosztani, de Gudea idegen segítségre számít.

Az asszír kereskedők jutottak eszembe. Az ő csapatuk azonban nem olyan erős, hogy a csőcselékkel leszámolhasson. Én a magam részéről lemondtam arról, hogy Úr közepén a várpalotában bújjak el. Erre Ankdu remegve előadta, mi az igazság az én „megmentésem” dolgában. Félt egyedül áthatolni a lázadó tömegein: a király szolgáit keresték: a nagyokat is, kicsiket is, és súlyos bosszút helyeztek kilátásba.

Könyörgésére, eszembe ötlött az adóságom, amiért felkarolt és ellátott, amíg szükséget szenvedtem.

Kitelt az időm Úr városában. A palota felé menet a város jó részén át kellett haladjunk. A sikátorokban nem állták utunkat. Időnként egyik-másik felismert és odakiáltott:

— Gyere velünk Azuz kedves!

Csak ráztam a fejem:

— Később barátom, később!

Mellettem Ankdu, Sara és a két asszony összehúzták magukat s a földre sütötték a szemüket, valahányszor fegyveresekkel találkoztunk. Nem volt azonban félni valójuk: senki fel nem ismerhette őket mostani rongyos és szegényes öltözékükben.

Közelebb érve a palotához a tömeg egyre sűrűbbé vált. Magával sodort és csak azt vettem észre, elszakadtak tőlem Ankdu, Sara és az asszonyok. Soha többé nem láttam őket. A palota felé nyomuló tömeg magával ragadott. Úgy beszélték, a kapu már betörve, és aki teheti, kiveheti a részét a hombárok tartalmából és a többi felhalmozott kincsből. Igaz volt: a palota falait — melyeket rég nem javítottak — itt-ott ledöntötték. A kapukat félrelökték. Az udvaron a katonákat, akik próbáltak ellenállni, megölték. A többiek elfutottak, elhagyva urukat. A rabszolgák és a szegény nép hordta kifele az élelmet és ruhákat. Minket is küldtek, tegyünk ugyan így.

Váratlanul egy ismerős arc bukkant fel előttem: egy felfegyverzett csapat előtt ott ült az öreg rabszolga, akinek visszaadtam a szeme fényét. Belém hasított az elnemismerés emléke. Talán csak nem akar bosszút állni azért a rosszért, amit akaratomon kívül okoztam neki? Elég lett volna egyetlen szó, egyetlen intés és a horda darabokra szaggat. Ő is felismert. De sem szóval, sem jellel nem uszította rám a többieket. Ellenkezőleg. Odajött hozzám:

— Csupán most tudom neked megköszönni, hogy visszaadtad a látásomat. Ez tette lehetővé, hogy megbosszuljam a hosszú évek kínját-keservét! Másképpen nem láttam volna ellenségeimet szemtől szembe, és nem tudtam volna őket megbüntetni!

Tovább mentem szobáról szobára, udvarról udvarra. A nagy terem ahol Gudea fogadott, elhagyottan állt. Teste a trónszékről ledöntve hanyatt feküdt. A mennyezetet bámulta csodálkozva: homlokát és fél arcát vér borította, mely egy mély sebből szivárgott. Föléje hajoltam: egy ásóval ütötték le. Mellkasa is összezúzva. Nyakéke, karperecei, gyűrűi letépve.

Most olyan volt, mint őseinek szobra. Mint azok összetört, kőmerev arca. Sietve elhagytam az üres és kifosztott igazságcsarnokát. Gudea nem kéri már többet tőlem a tíz sékelt az eltávozási engedélyért.

Jobb oldal felől harci zajok hallatszottak Tudtam, hogy az erődítménynek egy megerősített része található ott és a palota ura ott tartotta aranyát, ezüstjét. Egynéhány fegyveres őr befészkelte oda magát és védekezett a rosszul felfegyverzett, de dühös sokaság ellen.

Elveszetten bolyongtam az üres udvarokban — mint egy álomban — Ma’doula után kutatva. Csak később jutott szembe, hogy Gudea küldöttei félig halottan hozták haza…

Északnak vettem az irányt, a kalmárok tábora felé. A tömeg nem támadt rájuk még, bár úgy tekintettek rájuk, mint Gudea barátaira, tehát mint ellenségekre. Útra készülődtek az asszírok. Felrakták terheiket a szamarakra, felszerszámozták a tevéket, és még egyszer ellenőrizték a rabok kötelékeit, akiket a helytartótól vásároltak. Nem tűntek túl boldogoknak. Lehet, a vásár nem hozott hasznot csak fáradtságot. A vastömbök, melyek még megmaradtak, kárba vesztek.

A frissen ásott föld, melyen többször áthajtották a rabokat és az állatokat, azt jelezte, itt valamit elástak, és majd visszajönnek érte. Mindez azt mutatta, mennyire igyekeznek elindulni északnak, ahol hazájuk földje található. Engem grimaszolva fogadtak, ami nem tetszett, de egy szót sem szólva mutatták a helyemet. Indulás előtt egyikük, a főember lehetett, végignézte a rabokat. Egyeseket legyengített a betegség, vagy a lábukon levő sebek, ezeket a rémült szeműeket félrelökdösték. Százlépésnyire tőlük egy csapat asszír íjász felajzotta fegyverét, és beléjük eresztette hosszú szárú nyilait. Mindegyik nyílvessző egy testbe fúródott és keresztül is hatolt. Minden sikeres találatot örömteli felkiáltások jutalmaztak. A legyengült rabokból, mikor már egy sem maradt lábon, az íjászok visszavették nyilaikat. Úgy véresen, vagy legfeljebb ruhájukba törölve tették bele a hátukon hordott tegezbe. Végül jelt adtak az indulásra és mi megindultunk a lángokban álló Úr romjain keresztül.

A városon átvezető út alatt az asszírokat többször is megtámadták a lázadók. Érdes kezű parasztok, fazekasok, takácsok, kovácsok elkeveredve az egyszerűbb sumér katonákkal, akik a lázadókhoz álltak. Ki akarták a rabokat szabadítani. Valahányszor a tömeg megszorongatta őket, az asszírok nagy pajzsaik védelméből rájuk nyilaztak. A sumérok fanyelű lándzsái s az elhajított kövek hangosan koppantak a katonák vértjén és pajzsán, de nem sok kárt okoztak. Csak egy nagyobb csetepaté alkalmával a kapuk körül szenvedtek veszteséget az asszírok: három-négy katonát megöltek a mellvért nyakánál behatoló lándzsák és elszabadult vagy negyven rab, akiket a támadók szakítottak ki a sorból. A tábor nagy része a maradék rabokkal és szamarakkal igyekezett minél messzebb eltávolodni Úr városától.

Északi irányba haladva szeltük át Sumér földjét: mindenütt tűzvész, elpusztított falvak, éhségtől és a lázadástól sújtott városok. Senki nem akadályozott meg haladásunkban. Az asszírok igyekeztek: elkerülték a helyiségeket, a beteg állatokat és a legyengült rabokat félre terelték, és egynek se hagyták meg az életét, se marhának, se embernek. Tűzgyújtás nélkül éjszakáztunk, osontunk, mintha ellenség venne körül. Az ötödik nap reggelén a távolból porfelhő tűnt a szemünkbe. Az asszírok kis időre megálltak, mintha várnának valamire, majd siettek tovább. Hatalmas tömeg jelent meg előttünk.

Közelebb érve ismertem fel a harci szekereket, az Asszíriából kirajzó katonákat, a megterhelt emberek és marhák végtelen sorát. Ekkor értettem meg, hogy a „kalmárok” nem voltak mások, mint előreküldött kémek, akik kikutatják az utat, és hírt hoznak a küszöbön álló háborús készülődésekről. Lehet a segítség, amire Gudea várt, éppen ez az asszír sereg volt. Nekik halmozta fel a hombárokban a gabonát, és lovaik részére ásatta el a rengeteg zabot és árpát. A szárazság, az éhkopp, Gudea egyezkedése az asszírokkal, ezt már mindet jelentették Asszíriának, és az megindította a háborút. Jaj sumér földjének és népének! Jaj Babilonnak és Kassit-illah királynak! Az ellenséges Asszíria náluk erősebbnek mutatkozik…

A sereg élén, egy díszes szekéren haladt egy jelentős vezér, vagy éppen a király. Elborzadva láttam, hogy levágott emberi fejek, sőt asszonyok és gyermekek koponyái is lógnak a szekér oldalaira felakasztva. A kémek csapatának vezetője a szekérben utazóhoz lépet és megcsókolta a lábát. Csak ezután kezdett beszélni, biztosan beszámolt tetteiről és tapasztalatairól Úr városában. A hírek nem tetszettek a felcicomázott harcosnak. Dühös lehetett, amiért az emberei hagyták Gudeát elveszni a lázadásban, vagy amiért elprédálták az összegyűjtött gabonát, amire bizton számított? Láttam, hogy kirántja a mellette levő gerelyt és átdöfi vele a kémek volt vezetőjét. Utána, közönyösen a rabláncra fűzötteket vette szemügyre.

Útközben levettem a nehéz sumér ruházatomat, akadályozott a gyaloglásban. Egy ágyékkötőt kivéve mezítelen voltam. Vállamon vittem megszokott iszákomat. Hajam és szakállam nagyra nőtt. Szabad sem voltam, de rabszíjra sem voltam fűzve. Megjelenésem felkeltette a király kíváncsiságát és megparancsolta, vigyenek elébe. Sietség nélkül akartam lépni, de rám vertek. Az asszír katonák letepertek a porba, a lovaik lába elé, hogy halálra zúzták a fejemet a patáikkal. Fel akartam emelkedni, de egy láb lenyomott és éreztem a hátamban fúródni egy lándzsa hegyét, mely a földre kényszerített. Durva röhögésük a fülembe hatolt. A király valamit kiáltott, majd olyan közel hajtott el mellettem, hogy majdnem eltaposott. Éreztem, hogy felemelnek, mialatt megszabadítottak az ágyékkötőmtől és az iszákomtól is. Kemény kézzel tartottak, amíg elvonultak egymás után a harcosokkal megrakott szekerek, vágtattak sietve. Egyikük fémvégű korbácséval végigvágott rajtam. Az ütés felhasította jobb arcomat.

Most is viselem a korbács nyomát, az asszírokkal kötött egyezség emlékét, melyet még jó ezüsttel is megerősítettem.

 

A sors újra távolra vetett vágyaim partjaitól és belekevert a rabok nyomorult tömegébe. Falvakból elrabolt férfiak és asszonyok sodródtak mellém naponta. Az asszírok csak az erőseket tartották meg. Az öregeket, betegeket, magatehetetlen gyerekeket lenyilazták, lándzsával leszúrták, kardal levágták. Nappal hátul mentünk, mint a lábasjószág. Csupán, amikor lenyugodott a nap álltunk meg pihenni a már előre elkészített helyeken. Enni odadobtak egy-egy darab félig rothadt húst, vagy kölesből főtt levest. Inni a folyóra mentünk, vagy az öntözőcsatornához. Kiszáradva a hőségtől hasra fekve merítettük bele fejünket az állott, iszapos vízbe és dagadtig szürcsöltük. Egymásra borulva próbáltunk aludni és feledni, hogy holnap új nap kezdődik. Hajnalban indultunk tovább. Nyakunkra tekert kötéllel kötöttek össze. A lábunkon levő istráng kényszerített egyszerre lépnünk. Aki megingott, tétovázott, vagy megállt, azt megfojtotta a többiek haladása. Sokszor száz és száz lépésen keresztül cipeltük magunkkal az ilyen szerencsétlent, amíg valamelyik katona le nem vágta. Utunkat tetemek jelölték. A farkasok, hiénák, sakálok száma egyre szaporodott. Anubisz dőzsölhetett, mint még soha.

Bármerre mentünk Sumér és Akkád földjén, csak üszköt, pusztítást, romokat és félelmet találtunk. A falvakat felprédálták és az agyagkunyhókból csupán romok maradtak. A sikátorokban a meggyilkoltak tetemei hevertek rakáson. Egyes helyeken koponyákból rakott piramisokat láttam. Az égen hollók seregei köröztek folyamatosan. Az asszír király csapatai jártak erre.

Rémület és halál vett körül és űzött egyre tovább előre. A háborúról nem sok hír jutott el hozzánk, de azért egy-két dolgot mégiscsak megtudtunk. Babilon ura Kassit-illah szembe mert szállni a hódítókkal a kapuk előtt, de legyőzték. A maradékkal visszahúzódott a falak menedékébe. A várat kettős fal óvta, közbül mély vizesárok. Kassit-illah kivárt, együtt a rangbeliekkel, asszonyokkal és a harcosaival, már akik megmaradtak. Suttogták, hogy jó két évre való gabonája, olaja, marhája van.

Csak messziről láttam Babilont, egy pihenő alkalmával. A rabok felét odavitték dolgozni. Az asszír harcosok dühösek voltak, elégedetlenek és elkeseredettek a késedelem miatt. Fogadkoztak, hogy Babilon minden lakosát kardélre hányják, és hogy tettekkel is bizonygassák elszántságukat, az elfogottakon álltak bosszút.

Ahogy elhagytuk Kassit-illah székvárosát, még gyorsabban tereltek bennünket északi irányba. Az éjszakai pihenőket is megrövidítették. Aki reggel nem sietett felkelni megkorbácsolták. A gyengéket kegyelem nélkül megölték.

A gyors menetelés mellett még más jelek is mutatták – találkozások a többi asszír csapattal, száguldó hírnökök, a vezérek komor arca -, hogy a hadi sikerek elmaradtak attól, amit Asszíria elvárt volna.

Elhagytuk Babilon határát, melyet, sasokat és emberfejű oroszlánokat ábrázoló hatalmas kőoszlopok jelöltek. A vidék hegyes-völgyes lett és szegényebb. Az öntözőcsatornák elmaradtak. A nagy kiterjedésű szántókat aprócska keskeny, rosszul megművelt földek váltották fel. A kunyhók is szegényebbeknek mutatkoztak. Itt Asszíriában is a borzalom uralkodott és édestestvére — a halál, pedig itt nem is dühöngött a háború. Kemény kéz uralma látszott: a fegyverek és a korbács uralma. A nehéz vértbe öltözött katonák nem látszottak sem boldognak, sem nagyon elégedetteknek nemeseik zsákmányától. A rongyaikba burkolózott parasztok láttunkra elfutottak, vagy elbújtak. Jó okuk volt rá: a katonák elragadták, kunyhóikból kirángatták őket és munkára hajtották, vagy addig korbácsolták, amíg enni-inni nem adtak. Az asszír király alattvalóinak szeméből soha el nem tűnt az űzöttek félelme. Sárga-sápadtak voltak, betegek és kiéhezettek. Nem sokban különböztek tőlünk, raboktól.

Helyenként erődítmények és őrtornyok vigyázták a messzeséget. Napról napra gyakrabban tűntek fel, jelezve, hogy közeledünk egy nagyvároshoz.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 618 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.