Barnet Mónika : Egy élet az óriáskeréken

 

 

 

Réges-régen a kisgyerekek ámulattal figyelték a vidámparkok hatalmas óriását, mely monoton fordulataival is képes volt nekik megmutatni azt a világot, amelyet ?k sosem láthattak el?tte. Abban a pár percben, amíg odafentr?l csodálhatták az eléjük tárult képet, méltán hihették azt, hogy most túln?ttek szüleiken és ?k a nagyok, a feln?ttek, akik nagy dolgok tudói. Mára már fénye kissé megfakult, hisz a figyelem a csiricsáré, különböz? gyomorforgató (ámbár nagyon élvezetes, és adrenalin szintet növel?) ringlispílekre került. ?viszont még mindig töretlenül forog körbe és körbe, hogy megmutathassa a világot, az azt látni vágyóknak.

         Az élet is egy afféle óriáskerék. Ha akarjuk, ha nem, forog körbe és körbe… Tovább és tovább… Meg nem állva, egy kis id?t hagyni nekünk leveg?vételre, gyászolásra. Arra, hogy megadja nekünk azt az illúziót, ha úgy akarjuk – ha közülünk, vagy akár bennünk meghal valaki – ? is velünk hal egy pillanatra. Megáll, megtisztelve minket mozdulatlanságával. De ez csupán illúzió… Egy óriáskerék, ahogy az élet sem, ilyet sosem tesz. Az utas neki, legyen akár világsztár, vagy akár más, egy a sok közül és egy kedvéért, még egy pillanatra sem állíthatja le fogaskerekeit, hogy az jobban, gyászosabban érezhesse magát a b?rében. Mert egy óriáskerék nem adja meg a lökést a szakadékba eséshez, nem növelheti bennünk a világfájdalmunk érzését. Talán ez is segít minket tovább… Ez az, ami visz másodpercr?l-másodpercre… Leveg?vételr?l-leveg?vételre… A tudat, hogy a tragédiánk nem állítja meg az óriáskereket. Ugyanakkor ez az, mely rá is ébreszt minket katicabogárnyi méretünkre, amelyt?l úgy érezzük, a mi életünk tényleg nem számít a nagy gépezet m?ködésében semmit, és ha feladjuk – mivel soha nem áll meg – nem okozunk fennforgást a nagy monotonitásában.

         Olykor belegondolni is szörny? mennyiszer forog körbe a megállíthatatlan kerék egy piciny emberölt? alatt és ezek a fordulatok, mennyi továbblépést, felejtést, új élet kezdését jelentik. Tényleg ez a helyes hozzáállás? Ennek kell lennie, különben az els? pofon után zuhannánk a kerék talapzata felé… De belegondolni is borzasztó hogy egy-egy élet, egy-egy csalódás mekkora folttá, apró ponttá töpörödik össze. Kell, hogy összetöpörödjön. Az egykor kimondott nagy szavak, az egykor örökké tartónak hitt érzések, egyszer csak kihunynak bennünk, s a kerék fordul egy nagyot, a következ? panorámaképeket egy teljesen új „nagy szerelemmel" élvezzük és hisszük, ez most AZ. De mi az – AZ? És mi a „nem az"? Mib?l kéne tudnunk, hogy amit érzünk, az nem fog örökké tartani… És ha tudjuk, hogy nem tart örökké, mert semmi sem tarthat örökké, akkor miért vágunk bele? No meg, ha már tudjuk, milyen zuhanni a végeláthatatlan semmibe, miért pottyanunk ismét egy épp megüresedett helyre az óriáskeréken ahelyett, hogy azt mondanánk: „Nem köszönöm, én most kiszállok". Ha pedig kiszállunk, az azt jelenti, feladtuk? Kötelez? érvény? az óriáskeréken maradni, és ha kidobnak minket az egyik fülkéb?l, zuhanás közben várni, hogy majd csak elkap minket egy másik? Ha nem is a „nagy ?"-é, de a barátainké, a szüleinké, az „életcél"-é?

         Túl sok a kérdés és kevés a válasz. Egy azonban bizonyos. Bármennyire is morbid olykor fellebbenteni az óriáskerék m?ködésének mibenlétét, ha nem forogna, nem lenne értelme az életnek sem… Nem is lenne élet. Szóval minden úgy jó, ahogy van, ha pedig majd a jöv? zsenije kitalálja, miként lehetne még jobban csinálni, mint ahogy most, akkor reméljük, megossza majd velünk.  Addig is, milyen vigasztaló is tud lenni a tudat, hogy vár minket valahol egy fülke, ahol már régóta várnak ránk és tulajdonképpen mi is rá.

 

De, ha mégsem?

 

Barnet Mónika 

2007.10.11.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Barnet Mónika
Szerző Barnet Mónika 2 Írás
- Kedves Tagunk, az Email címed érvénytelen! -