Barnet Mónika
Vezetéknév
Barnet
Keresztnév
Mónika
13 év 4 komment

 

 

 

Réges-régen a kisgyerekek ámulattal figyelték a vidámparkok hatalmas óriását, mely monoton fordulataival is képes volt nekik megmutatni azt a világot, amelyet ?k sosem láthattak el?tte. Abban a pár percben, amíg odafentr?l csodálhatták az eléjük tárult képet, méltán hihették azt, hogy most túln?ttek szüleiken és ?k a nagyok, a feln?ttek, akik nagy dolgok tudói. Mára már fénye kissé megfakult, hisz a figyelem a csiricsáré, különböz? gyomorforgató (ámbár nagyon élvezetes, és adrenalin szintet növel?) ringlispílekre került. ?viszont még mindig töretlenül forog körbe és körbe, hogy megmutathassa a világot, az azt látni vágyóknak.

         Az élet is egy afféle óriáskerék. Ha akarjuk, ha nem, forog körbe és körbe… Tovább és tovább… Meg nem állva, egy kis id?t hagyni nekünk leveg?vételre, gyászolásra. Arra, hogy megadja nekünk azt az illúziót, ha úgy akarjuk – ha közülünk, vagy akár bennünk meghal valaki – ? is velünk hal egy pillanatra. Megáll, megtisztelve minket mozdulatlanságával. De ez csupán illúzió… Egy óriáskerék, ahogy az élet sem, ilyet sosem tesz. Az utas neki, legyen akár világsztár, vagy akár más, egy a sok közül és egy kedvéért, még egy pillanatra sem állíthatja le fogaskerekeit, hogy az jobban, gyászosabban érezhesse magát a b?rében. Mert egy óriáskerék nem adja meg a lökést a szakadékba eséshez, nem növelheti bennünk a világfájdalmunk érzését. Talán ez is segít minket tovább… Ez az, ami visz másodpercr?l-másodpercre… Leveg?vételr?l-leveg?vételre… A tudat, hogy a tragédiánk nem állítja meg az óriáskereket. Ugyanakkor ez az, mely rá is ébreszt minket katicabogárnyi méretünkre, amelyt?l úgy érezzük, a mi életünk tényleg nem számít a nagy gépezet m?ködésében semmit, és ha feladjuk – mivel soha nem áll meg – nem okozunk fennforgást a nagy monotonitásában.

         Olykor belegondolni is szörny? mennyiszer forog körbe a megállíthatatlan kerék egy piciny emberölt? alatt és ezek a fordulatok, mennyi továbblépést, felejtést, új élet kezdését jelentik. Tényleg ez a helyes hozzáállás? Ennek kell lennie, különben az els? pofon után zuhannánk a kerék talapzata felé… De belegondolni is borzasztó hogy egy-egy élet, egy-egy csalódás mekkora folttá, apró ponttá töpörödik össze. Kell, hogy összetöpörödjön. Az egykor kimondott nagy szavak, az egykor örökké tartónak hitt érzések, egyszer csak kihunynak bennünk, s a kerék fordul egy nagyot, a következ? panorámaképeket egy teljesen új „nagy szerelemmel" élvezzük és hisszük, ez most AZ. De mi az – AZ? És mi a „nem az"? Mib?l kéne tudnunk, hogy amit érzünk, az nem fog örökké tartani… És ha tudjuk, hogy nem tart örökké, mert semmi sem tarthat örökké, akkor miért vágunk bele? No meg, ha már tudjuk, milyen zuhanni a végeláthatatlan semmibe, miért pottyanunk ismét egy épp megüresedett helyre az óriáskeréken ahelyett, hogy azt mondanánk: „Nem köszönöm, én most kiszállok". Ha pedig kiszállunk, az azt jelenti, feladtuk? Kötelez? érvény? az óriáskeréken maradni, és ha kidobnak minket az egyik fülkéb?l, zuhanás közben várni, hogy majd csak elkap minket egy másik? Ha nem is a „nagy ?"-é, de a barátainké, a szüleinké, az „életcél"-é?

         Túl sok a kérdés és kevés a válasz. Egy azonban bizonyos. Bármennyire is morbid olykor fellebbenteni az óriáskerék m?ködésének mibenlétét, ha nem forogna, nem lenne értelme az életnek sem… Nem is lenne élet. Szóval minden úgy jó, ahogy van, ha pedig majd a jöv? zsenije kitalálja, miként lehetne még jobban csinálni, mint ahogy most, akkor reméljük, megossza majd velünk.  Addig is, milyen vigasztaló is tud lenni a tudat, hogy vár minket valahol egy fülke, ahol már régóta várnak ránk és tulajdonképpen mi is rá.

 

De, ha mégsem?

 

Barnet Mónika 

2007.10.11.

 

 

14 év 4 komment

 

A kis okkersárga története

 

Hol volt, hol nem volt, a szivárvány összes színén is túl, ahol minden árnyalat boldogan túrt, élt egyszer egy kicsi, árva, elhagyatott okkersárga.

A hatalmas Színbirodalomban, minden kis újszülött szín a bölcs?jéb?l kitoppanva boldogan vette tudomásul, hogy ? az anyukájára ütött, hisz piros lett, mint a szerelem, a boldogság feledhetetlen színe. Volt, aki büszkén állapíthatta meg, hogy ? még szerencsésebb, hisz mindkét szül?je génjeit örökölve a zöld szín büszke tulajdonosa ezentúl. A sárga, és kék szül?k pedig büszkén tekintettek újszülött csemetéjükre.

Egyedül a kis okkersárga nem találta a helyét, és bánatosan pillantott hol az egyik színcsalád, hol a másik színcsalád felé.

Árva volt. Apukája és anyukája egy szörny?séges színgyilkosság áldozatai lettek az ? születését követ?en, s így szegénykének árvatanodában kellett töltenie az életét.

Senki sem mondta neki, de szép vagy, de szerencsés, amiért ilyen szép színed van. ?pedig elveszetten, és tanácstalanul nézegette magát a szivárványos víztükörben, hogy melyik színárnyalathoz is hasonlít leginkább, de egyikkel sem egyezett.

Amikor már olyan nagy lett, hogy egyedül is elmehetett hosszabb id?re az árvatanodából, elhatározta, hogy végigkérdezi az összes feln?tt, büszke színt, hogy ? melyikhez is hasonlít a legjobban, ki is ? valójában.

Csakhogy a feln?ttek nem voltak elég okosak, és tapasztaltak, hiába járt hát házról házra, mindenhol tanácstalanság, és dilemma fogadta. Annyit sikerült csupán kiderítenie, hogy a sárga egyik távoli leszármazottja, de ennél többet egy szín sem tudott.

A kis okkersárga végül elkeseredésében megkereste a színbirodalom vén bölcsét, akit csak létfontosságú esetekben zavarhattak meg a színtanács tagjai, ám ?megkeményítette lelkét, egy élete, egy halála, megpróbálja.

A bölcs fenn lakott a Színbirodalom egyetlen színpompás dombocskájának csúcsán. A kis szín felbaktatott hát, megállt az ajtó el?tt, nagy leveg?t vett, és bekopogott.

– Ki az? – dörrent ki egy hatalmas, haragos hang.

A kis okkersárga meg se mert szólalni, csak bátortalanul benyitott. Az öreg bölcs, amint meglátta megszeppent arcát, megenyhült, beinvitálta, és megkérdezte, mi járatban van.

?elmesélte, hogy árvaházban nevelkedik, szülei születése után meghaltak, és senki sem tudta neki megmondani, ki is ? valójában.

A bölcs összeráncolta bozontos szemöldökét, megköszörülte rekedtes hangját, majd így felelt:

– Oh, ezek a buta feln?ttek, olyan gyorsan felejtenek. Hát, már nem emlékeznek, hogy annakidején pont a te színed volt, az, aki megmentette a birodalmat? Gyermekem, te a mustár színét örökölted, a mustármag pedig a leger?sebb a világon, menj hát, immár te is emelt f?vel, büszkén. – mondta az öreg bölcs, és a kis okkersárga meghatottságában, boldogan táncolt ki az ajtón, le a domboldalon, be egyenesen a birodalomba, aminek most már ? is büszke lakosa lehetett.

 

Barnet Mónika

2007. 02. 28

Barnet Mónika még nincsenek barátai.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...