Kovács-Cohner Róbert : Galaxisok, vonatok és zongorák

 

Bevezetés

 

A horizonton lábnyomok vezetnek

a ponttól, hol a sínek összeérnek,

egy csillag felé. Az ablakok felnyögnek,

ahogy dért fest rájuk az ég

nehéz sóhaja. A vonat lámpája

elsöpri az egymást karoló fémeket,

az erdőben egy bokor megremeg,

egy csillag puffan kint egy lábnyomon,

s míg minden utas csendben szendereg,

a kupéban isten haláláról álmodom.

Vörös függöny mögött áll már ezer éve.

Kint egy halált fúj odébb a szél

a magánytól sistergő peronon.

A régi fényben dereng még az arcél,

a szobában kihűlt bolygók gurulnak

a padlón. A zongora réges-rég

fénylő homlokkal áll üresen.

A selymen átderengő lágy profil

sárgán mesél egy régi istenről.

A zongorán kotta. Szerezte Chopin.

Halványuló sziluettel a függöny mögött

egy bolond utasra vár a szerelem.

Pontba sűrűsödve világít néma űr.

Egy ember áll szikrázó tűhegyen.

Chopint dúdol, a feketeségbe mered.

Szavak fekszenek ócska noteszen.

Kezében gondolatnyi föld,

ujjai közt a semmibe szitálja.

Egy vonat szeli ketté a galaxist,

tébolyult fénypászmája

egy csillagot lever, végigszalad

egy poros vaságyon, majd eltűnik,

sötétben hagyva minden választ. Az ágyon

isten életet álmodik.

____________

 

Galaxisok

 

Szabott mintákba hímezett utak

porrá esnek szét a csillagködben.

Egy pontban még világít a minden,

minden egész lesz az eltöröttben.

Mert eltörött rég, s tán sosem tartott igazán

a derengő, leheletnyi választóvonal.

Ég-szag, fű-szag párolog a nincsben,

s a horizont sikoltva elinal.

Itt már csak a szív helye lüktet.

Régi miértekért nem remeg a kéz.

A némaság csillámai közt bokáig ér a múlt.

Mi fontos maradt, mind egy pontban ég.

Fehéren villannak válaszok

a csend zugaiba bújó feketében –

az egyetlen dal. Gigászi zongora.

Gondolatnyi föld remeg a kézben.

A távolba réved – kis garzonlakás,

s még kihamvad az ég a plafonon.

A falon isten lóg bekeretezve:

mereng sajáttá festett halálokon.

Nincs is ott semmi. Vagy máris elillant.

Csak megkönnyebbült, korhadó keret –

csak ennyi. Eddig láthat a szem:

kitárt karokkal megcsalt feszület.

Galaxisok vonulnak át a lelken:

szertartásos, önhitt körvonalak.

Titkaikat elrejtve mutatják,

mormolnak. Magukba zárt szavak.

Az egyik megáll. Elfáradt talán.

Egy fatörzsnél bágyadtan leül.

Sóhajától kettészakad a húr,

mi jézusokat keresztre hegedül.

Őt sajnálja, vagy csak már beleunt –

kopott frakkban okád a világ.

Álmok fröccsennek fel csillagokként

az űrbe, és mindenhol miriád

szempár gyúl ki álomra kárhozottan,

s a csillagrendszer megtörten zihál –

egy fénypont világít még át egy függönyön:

ujja közt egy világot átszitál.

Vonatfény borul az álmot álmodókra,

és összekócolódik a fekete vászon.

Függöny mögül kilépve átlebeg

a szerelem egy múlandó halálon

 

 

Vonatok

 

A vonat döcög. Döcög. Döcög. Döcög.

Dodeskadenné szűkül a világ.

A vonat száguld. Száguld. Száguld. Száguld.

Porba hullnak megfakult imák.

A vonat ringat. Ringat. Ringat. Ringat.

Egy régi elfelejtett walzeren

kering bennem nincs békülve valóval.

Játszanak egy égi hangszeren

a szavak. Szavak, szavak és szavak,

mik elcsitulnak, ha árnyadra esnek.

Múlt képek. Képek. Képek. Képek.

Begyakorolt világokká lesznek

a kupéban égszínné képzelt írmagok,

és suhannak pontnyi lélegzetek.

Még suhannak. Még. De meddig még?

Rögből hasított idézetek.

Fekszem az ülésen. Jó ez. Jó így. Jó.

Nem is volt más. Csak ábrándozom,

legyen élni miért – még élni –

vádló múzsák állnak a peronon

esernyővel, az időről beszélnek:

esik. Kóccá ázik ánizs-hajuk.

Elmosódnak egy nyár végi tájban –

kirúzsozzák zsírkréta-maguk.

Whiskyt rendel egy régi poros álom

a mártírhoz címzett restiben.

Magány. Magány. Látod? Magány.

Tenyerén a régi érzés pihen.

Miért nem fáj már? Miért? Miért? Miért?

Elegem van már az egészből.

De túl bíbor az alkony. Vérszínű.

Bolygók potyognak a kőre kezéből.

Visszaszáll és jó – sajnálható –

mert nem létezik végállomás.

Függöny leng. Lengedez. Leng.

Mögötte nem áll senki más,

Csak szaros tükörkép, elmosódva –

és mögötte egy parányi világ.

Fák olvadnak egybe a folyókkal –

monoton, de meghitt orgiák.

Néha érez, néha elfelejt,

és mindig úgy érzi, közeledik.

Dodeskaden. Dodeskaden.

Száz holnap ásít száz új holnapig.

Költői éj, gondolázó álmok

születnek ilyenkor mindenkiben.

Eltűnt. Elmúlt. Velem. Távolodik.

Csikkek izzadt ülés réseiben.

Ha fájhat még, hát most kéne fájjon,

mert így stílszerű, kint rám mosolyog

egy régi lenne, és eltűnik – sikoltva

csapódnak üveghez galaxisok.

Este. Hold. És más szokásos okok,

Ilyenkor valaki a síneken szembeköpi

igazságával csigolyatörés hangon

a valót. Az meg csak letörölheti.

Csillag. Fény. Dodeskaden.

Örök utam sokáig zötyögöm.

Éveim – a fekete lyukak színét

szembogaramba átörökölöm.

Meg halál, anya, isten, ilyenek –

ezerszer láttam őket elsuhanni:

lehet, hogy csak ördögök guggoltak

a bokorba dolgukat végezni.

Ragad az ülés. Csak ragad, ragad!

Szeretlek. Most sem mondhatom.

Mindeggyé lesz az összes ámítás

a mindenségbe tartó vonaton.

Talán képzelem. Talán tényleg szólnak

a félhangok egy poros zongorából.

Mindig hallom. Hasogat a fejem.

Üres versszakok csikorgó imákból.

Talán felfelé tartok. Talán lefelé.

Rég nem tudom, hogy ki néz vissza rám

az ablakból azzal a szörnyű arccal.

Te magad vagy az összes hibám.

Unlak. Tűponttá ásítom a mindent,

és a földet szórom az űrbe majd…

Ne nézz rám! Elég. Az örök hosszú idő.

Emléked annyiszor gyomromba mart,

hogy ha majd egyszer egy függöny mögött

meglátlak, nem sírok. Nem kiáltok.

Csak eldobom a csikket, és üstökös lesz.

Üstökös. Bevilágít majd. Látni foglak,

látni, látni, látni – te áldás vagy átok.

 

 

Zongorák

 

Fák sötét csíkjai között áll a tér.

Kibámul a vonatablakon.

Üres. Üres. Kegyetlenül üres.

Sötét árny egy régi homlokon.

Vörös függönyök mögött áll. Ezer év telt el így.

Mire emlékezhetett, rég mindent elfelejtett.

Csak álmodott egy régi mozdulatról,

S így fakult – mind áttetszőbben derengett.

Az ablakon kinéz. A sínekre lát,

Nem tudja, hogy szeme káprázik-e.

Egyre halványabb. De most a legszebb.

A függöny leng, és kilép mögüle,

mert az üvegen saját arca helyett

alakot ölt egy régi láz körvonala.

Ránéz most, s belé nyillal egy régi mozdulat,

ahogy felnyílik a poros zongora.

A szoba sarkaiból oson elő

A lesben álló, hósápadt sikoly.

‘Most már emlékszem. Azt hittem, kihalt belőlem.

Tiporj el végre. Fejezd be. Tiporj.’

Kis garzonlakás. Az űr közepén.

Talán tényleg egymást ölelik.

Talán vonat araszol. Unottan.

Lábnyomok gazdáik keresik.

A világ meggörnyed, ahogy állnak ketten

Egy sablonos kis szoba közepén.

Ők se hiszik el, hogy így lehet –

A régi remegés fut át a kezén,

Ahogy hátrasimítja a lány ánizs-haját,

És ő vissza néz rá, kérdőn és puhán:

Ismerős neki, de nem tudja honnan,

Csak egyet tud még mindezekután –

Sokszor látta már, ahogy odalép

A zongorához, frakkban, fiatalon,

És nyitja is kecsesen fedelét –

Aztán szeretkeznek, s az ablakon

Kísérők nélkül maradt mozzanat –

Egy holdsugár bebukfencezik,

Elszégyelli magát, elpirul,

Majd egy képkeretre letelepedik.

Aztán öltöznek, mint egy álom

Százszor látott tölgyfa szobájában.

Ott ismerték egymást, és minden

egy borostyánnal benőtt rácsos ágyban

Ketrecben hevert. Tudtak mindent.

Mindent, amit csak tudni érdemes.

De nyitva hagytak egy ablakot,

És kintről megfáradt, öreges

Szél libbentett meg egy függönyt.

A szerelem egy őszi hajnalon

Kabátját vette fel estélyijére,

És fényleni kezdett egy balkonon,

Ahonnan a semmire látni csak.

Mindent elfelejtett. Áruló.

Álmodni kezdett, s lassan a fekete

A szívébe bújt. A függöny ólomtakaró.

Újra itt van vele. A zongorához ül.

Ruhája, mint rég – csillog vörösen.

Játszani kezd. És csak neki játszik.

Haja hullámán a fény időz el törékenyen.

Minden fájdalmát eljátssza neki

Egy elhangolódott régi zongorán.

Egyre gyengül, de tovább meséli,

Mi megmaradt, átlépve bánatán.

Ahogy játszik, megdermed az idő.

Hangonként csitul a régi láz.

Már nem is érti, hogy mivégre volt.

Szeme árkain az éj átcikáz.

Talán egy festmény, rajta öregúr

Zenére ébred hosszú nemlét után.

Ő szerezte – felnyitja szemét,

Csak egy régi bíbor vászon leng puhán.

Hátulról nézi, ki mindent kiállott,

A bolond ruhájára pírt von a fény.

Kecses kezei sorsokat zenélnek –

Nem lehet igazi. Csak tünemény.

Ahogy játszik, galaxisok születnek újra –

Minden hang egy-egy kis világ.

Most hozzáérhet sápadt arcához.

Most minden hang egy összeroppanás.

Ahogy rá néz, olyan különös

Mélyet vitt szemébe az évek moraja

De mégis ő az. Most már emlékezik.

Ugyanúgy hajlik íves nyaka,

És zongorázik, és csak zongorázik

És alattuk száguldnak vonatok

Száz fénypöttytől a földszín elázik

Az égre emel egy-egy dallamot

Minden elhagyott galaxisért,

Mit ezer éve már elhallgatott.

Válasszá lesz minden régi miért –

Soha ki nem mondott mondatok.

Minden hang belőle származik,

És születik belőle újra az ég.

Lágyan derengővé halványodik

Már szinte átlátszó, ahogy pírban ég,

Egy kitartott hangra összebújnak,

A rég elfelejtett érzés újra belényilall,

Majd lassan eltűnik, ahogy az utolsó hang

Visszhangja egy csillagra hasal.

És itt van most, az idő sarkain,

s belekezd az utolsó tételbe.

Nem érez semmit, ahogy ezer év

Sikoltva inal a skarlát éterbe.

Egymással szemben állnak –

Utoljára levetik együtt a régi láncot.

Olyan sokszor álmodta meg. Egyek voltak.

De már nem talál egyetlen vonást, vagy ráncot,

Amiért érdemes lett volna.

Már nem dereng. Túl sokáig várt.

Ruhájáról a régi évek fénypontjai

Csillámként potyognak. Megtalált

Céljait a régi bolond utas

Belső zsebébe gyűri a gyufák mellé.

Markába veszi, ami maradt belőle,

És a kinti erkélyre áll. Csenddé

Lettek a kincsként őrzött pillanatok,

A szerelem dallamba írta saját lényegét.

Most ott áll üresen, kegyetlenül.

Ő zárja le végül a szemét.

Zúgnak a sínek, és ő itt hagyja a régi vonatot.

Kezében gondolatnyi föld – ez maradt belőle.

Tán nem is volt igaz. Felfelé indul. Rágyújt.

De a csillagok is elfutnak előle…

Ahogy hegyek vágják ketté az eget,

az éjszaka a ködben szétszoródik.

Elálmosodik, s ledől a vonatülésre,

míg tükörképe az ablakon

a csendben, törött álmok zugain

lassan elmosódik.

 

 

Epilógus

 

Vonat robog hiány-terekbe fel.

Garzonlakásként tárva semmijét

álmodó utas benne mind, ki vét.

Álmát feledve nemlétet emel

tűhegyekhez, hol véget ér a lét,

s a szerelemből maroknyi föld marad.

Eljátszotta az igaz hangokat,

s felébresztette alvó istenét.

Csillagra áll, ha minden elveszett,

vonat hasítja ketté a teret,

s ő megszűnik, de hangja megmarad,

egy sosemvolt függönylepel alatt

igazzá lesznek magukba zárt szavak,

galaxisok, vonatok, zongorák.

–0–

Álom. Álmodunk.

 

A galaxis üres, néma, ég-szag és fűszag érződik, de nincs fent, nincs lent, csak ketrec, s benne életet álmodó isten. Nincs lent, nincs fent. Nincs miért, nincs hová. Sőt, honnan sincs. Egy ember áll szikrázó tűhegyen. Markában gondolatnyi föld – ennyi maradt a szerelemből. Egy dallam hasítja ketté a csendet, és istent fest az öncélú egekre. Fénycsóva szalad végig a mindenen, és lever az égről egy szikrázó csillagot. A vonaton bolond, álmodozó utas – észre sem veszi. Gondolázó éjeken száguldanak át céltalanul, titkok mutatják bokrokban a sátán képében elrejtve maguk. A cigaretta fogy, és az utas őszül. Régi szerelme képe egyre homályosabb lesz. Már csak bóbiskol, és isten haláláról álmodik. Aztán még egyszer felébred, mikor már mindent feladott, és rájött, hogy értékek: nincsenek. A koszos, ezerszer ismert ablakra néz, és saját arcát látja meg benne. Megöregedett. Saját tükörképe bámul vissza rá: csak most találhatja még – mikor már nem kellene -, amit régről keresett: már feladta és elátkozta. Saját arcából egy régi álom bámul vissza rá, és önnön mélyében üres, poros garzonlakást lát meg az elmosódott üvegen. Benne régi, elhangolódott zongora, és a függöny mögött kopott ruhában a szerelem áll. Nem olyan, mint álmaiban, mint képzelt emlékeiben – ruhája szakadt, arcán ráncok, és már alig dereng. Szeretkeznek, de nincs egyetlen vonás sem, amit felismerne. A benne létező szerelem is csak ócska hasonmás. Egy dolog válik csak valóra: a szerelem zongorához ül, és hátulról pont olyan, mint álmaiban. Chopin darabot játszik, és egy falon lógó képen egy isten kinyitja szemét. Felébred. És otthagyja a vaságyat, a régi vásznat. A szerelem egyre halványodik: minden beléképzelt fájdalmát, minden sosemvolt sorsot, minden képzelt valóságát az elhangolódott zongorának adja. Utoljára szép. Az utas még nézi az álmot, amit ő teremtett, az értéket, amit csak akkor találhatott meg, mikor rájött: az álmok nem léteznek – s csak a zongora dallama nemz isteneket az öncélú galaxisok útjainak végén. Az utas még nézi az álmot, míg az lassan áttetszővé csitul, és csupán gondolatnyi föld marad belőle. Az utas még áll, és nem fáj neki semmi. Utolsó cigarettája csikkét az ablakon át egy elhagyott állomás betonjára hajítja, hol régi szavai fekszenek egy ócska notesz lapjain. Kezébe veszi a maroknyi port, mi a szerelemből maradt, a balkonhoz lép, ahol régi álmaiban egymáshoz simultak, és elindul felfelé. A galaxis határait átlépve egy mindennél fényesebb fénypontot lát meg – tűként karistolja lábnyomát. A csillagra áll, és ahogy dúdolni kezd egy régi dallamot, éteri hang csendül a feketeségben, a teremtett isten világra gyújt egy galaxist, vagy csak egy vonat közelít, gondolatnyi föld remeg a kézben, fénycsóva szalad végig a mindenen, és az égről lever egy szikrázó csillagot.

–0–

 

Galaxisok, vonatok, zongorák,

dallamok, csalódott orgiák,

istennek álmodott életek,

létbe taszított szerelmesek,

vonatfény, tűhegy, gondolatnyi föld,

s új vonat kezdi újra a kört.

_____________________________

 

 

2004-2006

Legutóbb szerkesztette - Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.