Zatykó Zoltán : Pallópalota

 

Az esküv? csendesen zajlott le. Nem volt hömpölyg? násznép és fényes lakodalom, mint az illett az efféle nagy alkalmakkor. Csupán Zsuzsi volt ott egyszer?, fehér ruhájában, hajában kis virággal, és egy egyszer? menyasszonyi csokorral. Ez volt minden dísze, így aztán varázslatos természetesség sugárzott bel?le. Pál komoly képet vágott, mintha megriadt volna a házasság gondolatától az utolsó pillanatban, de csupán a hely volt, ami fegyelmezte örömét. Családja mélyen vallásos volt, és ezt belé is átültették, valahányszor végig kellett ülnie koros szüleivel a miséket. De nem azért voltak csak ketten, mert nem akartak senkit meghívni, hanem azért, mert már mindketten id?sebbek voltak, Zsuzsi árván nevelkedett, Pál szülei már nem éltek, és a rokonságtól messzire sodorta ?t a sors, ebbe a hegyvidéki kis községbe, ahol nagy szerénységben és annál nagyobb szegénységben éltek az emberek. Itt találkoztak egymással. Zsuzsit id?s nagynénje nevelgette, aki tíz éve halt meg. Pál itt dolgozott ácsként, és nem volt a faluban olyan ház, amelynek nem ? javította volna meg a tetejét. Ismerték és szerették az itteniek annyira, hogy közöttük is ragadt. A falu szélén vett egy kis tanyát, és naphosszakat dolgozott rajta, amíg felújította. Büszke volt rá.

Amint kijöttek a napfényre, már mindketten boldogan mosolyogtak. Most már összetartozna. Zsuzsi eladta a kis házat, amit nagynénje hagyott rá, és beköltöztek Pál házába. Csodálatos reggelek virradtak rájuk, mert végre egymás karjaiban ébredhettek. Megvolt mindenük, a kis kert, amiben b?ven megtermett az, amire szükségük volt, a pince, benne kéthordónyi borral, az istálló, tele tyúkokkal, kacsákkal, kecskékkel. Igazán nem panaszkodhattak. Pál már nem s?r?n vette a kezébe a szerszámait, csak ha egy-egy jó szomszéd kérte meg rá, inkább a kertben bogarászott, és ebéd után megivott egy kis pohárkával. Ha kedve szottyant rá, akkor egy méretes farönkb?l kopjafákat faragott, csak úgy, kedvtelésb?l, a maga örömére. Aztán persze mindig odaajándékozta valakinek. Zsuzsi minden szabadidejét a hímzéseivel töltötte. Olyan ügyes volt, hogy már teljes képeket varrt minta nélkül, fejb?l. Megült rajtuk a kényelem és a magány. Ketten voltak, de mégis hiányzott valami ahhoz, hogy igazi család legyenek. Éppen ezért is okozott olyan nagy és váratlan örömöt, hogy Zsuzsi várandós lett. Pál két pohárral is megivott örömében, és rögtön nekiállt, hogy bölcs?t faragjon.

– Olyan lesz, mint a királyoké! – határozta el, és kiválogatta a legszebb faanyagokat a padlásról.

Amikor kész lett, Zsuzsi is megcsodálta cirádás formáit.

– Igazán szép! – gyönyörködött benne, és végigsimította – De nem lesz ez túl uras a mi szegény kis házunkban.

– Bánom is én! – kiáltotta örömében Pál – Az én fiam az én hercegem, még kutyab?r nélkül is!

– De ha szegény marad, mint mi, azt sem fogjuk bánni. – f?zte hozzá az asszony.

– Nem lesz szegény! – csattant fel a férfi, és arcán most már düh látszott – majd én urat faragok bel?le! – mondta, és kiment a kamrába, hogy régi szerszámait el?vegye.

Aznap már nem is jött be a házba. Este tért haza csapzottan, hólyagos tenyérrel, szakadt inggel. Nem szólt semmit, csak megette a vacsoráját és lefeküdt aludni. Másnap ugyanez történt. Pál a kert végében egyre csak halmozta az erd?b?l kivágott szálfákat, és rendületlenül gerendákat, oszlopokat, deszkákat faragott bel?lük.

– Mit csinál maga ott kinn? – kérdezte t?le az asszony egyik este.

– Majd meglátja! – felelte vissza a férje – Építek a fiamnak egy palotát!

– Fából?

– Abból hát!

Azzal annyiban is maradtak.

 

Hónapok teltek el, és a kert végében hatalmas építmény kezdette le emelkedni a földb?l, elfoglalva a kukorica és a burgonya helyét. Zsuzsi közben szépen kikerekedett, és egy délután világra hozta a kisfiukat. Az egyik bábaasszony ment ki a kertbe, hogy szóljon Pálnak.

– Megszületett a fia, a kis Misike! – mondta neki, miközben elámult az építményen.

Pál azonnal letette a deszkát, és bement a szobába. Amikor belépett megcsapta a meleg leveg?. Akkor vette csak észre, hogy kinn milyen hideg van. Addig fel sem figyelt rá, hogy a nyárból közben kés? ?sz lett.

– Te vagy az én hercegem! – suttogta a leped?be bugyolált újszülöttnek, aki édesen aludt éppen, majd sebes kezével megcsipkedte az arcát. A rózsaszín b?r piszkos maradt az érintést?l.

Úgy repült az id?, hogy a férfi észre sem vette a tél után következ? tavaszt. Egyre csak a szögeket verte, és a szálkás deszkákat cipelte fel az elkészült emeletre. Már volt kapu és lépcs?, voltak ablakok és boltíves bejárat. Már csak néhány hét, és elkészül vele. A fia palotája. Majd ? farag neki birodalmat ebb?l az egérrágta szegénységb?l!

Misike közben kisfiú lett. Apját csak az ebédnél látta néhány pillanatra, aki szakállas képével hamar befalta az ételt, és máris rohant vissza a kertbe, hogy kopott szekercéjével monoton dolgozzon tovább. Aztán már ebédelni sem ment be, hanem kivitette a kertbe. Néha Misikét küldte ki az anyja, hogy a láboskába összekészített paprikás krumplit meg a két szelet kenyeret odaadja az apjának.

– Látod, fiam! – mondta Pál a fiúnak ilyenkor, rá sem nézve – ez lesz a te palotád!

Misike meg sem mert szólalni látva maga el?tt magasodni torzonborz apját, akinek a szemeiben furcsa fények villantak, és aki evés közben is görcsösen szorongatta szekercéjét, mintha belen?tt volna a markába.

Pál már szinte a kertben élt, mire a fiúból legény lett. A palota egyre magasodott, már a faluból is látták a hegyét, amire még mindig nem akart tet? kerülni, csak egy újabb és újabb emelet. Misike udvarolni kezdett és nyaranta el-eljárt a korabeli fiúkkal, hogy kaszáljon a mez?n és megismerje a búza illatát, a madarak csicsergését, és a patakok h?s kortyát. Ã??sszel a bálba is elment egy lánnyal, kézen fogva. Amikor nem látta ?ket senki, meg is csókolta.

A palota pedig egyre csak épült. Csengett az acél a vasszögek fején, és hullott a forgács.

– Apám! – mondta a fiú szelíden, miközben ebédet vitt – Behívta katonának a háborúba.

– Miféle háborúba? – értetlenkedett az apa, közben meg sem állva a munkával.

– Háború van apám! – mondta újra Misi – Holnap mennem kell.

– Jó! Eredj csak! – intett felé az apja – Mire visszajössz, kész a palotád is. Már csak néhány deszka, és kész.

 

Misi lehajtott fejjel ment vissza a házba. Aztán összecsomagolta a legszükségesebbet. Zsuzsi egész éjjel sírt. Érezte, hogy fia nem jön vissza többé, és dühös volt Pálra, hogy így engedte el a fiút, minden bíztatás és jó szó nélkül. Ã??rült!

Egy év múlva idegen, féllábú fiatalember zörgetett be. Hóna alatt ágból faragott mankó volt.

– Együtt szolgáltunk Misivel – mondta halkan vacsora közben a könnyes szem? anyának – Megkért, hogy ezt a levelet hozzam el maguknak – nyújtotta át a gy?rött papírt.

 

Zsuzsi hozzá sem mert nyúlni. Éjszaka a párnájára tette, és egészen közelr?l figyelte. Talán arra várt, hogy a fia egyszerre kiemelkedik onnan.

A katona korán reggel tovább indult a saját falujába, de még megállt az egyik háznál. Oda is egy levelet vitt Misit?l.

– Meghalt a fiunk! – motyogta Zsuzsi Pálnak, aki oda sem fordult.

– Nem érti! – fakadt ki a férfira, és teljes erejével meglökte, hogy az a padlóra zuhant a forgács közé – Nincs kinek építeni tovább ezt az átkozott várat!

Pál nem mozdult. Vállai némán rázkódtak, de szemeib?l nem hullottak könnyek. Befelé sírt.

Napokig nem evett, csak feküdt az ágyban, és a plafont nézte. Összeroppant teljesen.

Néhány hét múlva egy fiatal lány kopogtatott. Karjában alvó csecsem?t tartott. Misi gyermekét.

 

Zsuzsi megölelte a lányt, és behívta a szobába. Marika szégyenkezve adta el? a szerelmüket. Magától nem tette volna sohasem, inkább szégyenben élt volna kedvese egyetlen emlékével, de Misi kérte rá levélben, hogy eljöjjön, és elmondjon mindent.

Zsuzsi megölelte megint a lányt, aztán karjába vette unokáját, és egy régi dalocskát dúdolt neki, pont azt, amivel fiát is csitítgatta annak idején.

– Nézze meg az unokáját! – súgta Pál fülébe, aki még mindig feküdt.

A szóra azonban felemelkedett, és sírni kezdett. Mélyr?l tört fel a zokogás. Egészen mélyr?l.

– Neki befejezem, mit elkezdtem. – suttogta, de már nem hallotta senki.

A szekerce megint vidáman csengett a kertben. Háromemeletnyi építmény magasodott már, és az egész kertet elfoglalta vaskos falaival, hatalmas erkélyeivel és világra néz? ablakaival. Már csak néhány deszka és kész.

Most már az unokája, Bandika hozta neki az ebédet. ?nem volt ijed?s, mint régen az apja volt, hanem mindenfélét kérdezgetett az öregt?l, miközben az dolgozott. Egyik nap, amikor az üres lábaskát vitte visszafelé, kikukucskált az erkélyen. Egészen a templomig el lehetett látni, s?t, azon túl a réteket és a legel?t is ki lehetett venni. Bandika elámult. De az egyik deszka engedett, és a gyermek magasról zuhant alá. Azonnal szörnyet halt. Pál a sikolyra eszeveszetten rohant le. Karjaiba vette szétzúzott test? unokáját, és olyan szorosan ölelte magához, mintha vele együtt halott fiát is vissza akarná hozni az életbe. Zsuzsi és Marika jajveszékelve rohant ki a házból.

– A maga palotája! Ezt tette a maga palotája! – ordította felé Zsuzsi, és ütni-verni kezdte véres ruhájú férjét.

Másnap még mindig ott térdelt a férfi, ahol a gyermek meghalt. Kezeib?l nagy nehezen kivették a kis testet, és bevitték a házba. Pál még akkor is ott térdelt, amikor a temetés volt. Már senki nem nézett rá. Senki nem vitt neki ebédet.

 

Egyik este összekaparta a forgácsot nagy kupacokba, és meggyújtotta. Két napig égett a fapalota, és Pál testét soha többé nem találták meg a hamu között.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.08.24. @ 12:10 :: Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája