Szarka Emese : ember az Emberb?l

Illusztráció: Vlieger, Simon (Jacobs) – Vihar

Hártyavékonnyá vált akaratod,
engedtél, feszítve-fájva visszatartva – érezve, vágyva, égve pillanatról pillanatra
– túl korán, s mégis a Jelenben.
Áthasít a reszketés, hogy valaha SzellemLélek voltál – repülsz a máglyán, nincsen megvetés.
A bajt kerested, megszeretted, adtál magadból s elvetetted

– valaki mélyebbre jutottál, amit mindig figyelve rejtettél és bántottál,

s bezártál, mint b?nös részecskét, mely akadályozza a felemelkedést.

Úgy adtál, hogy közben bíztál, s egyszerre tartottál,

kétségek közt hullámozva, végre nem akarva megfelelni – csak magadnak.

Még közelebb – menekülve folyton el.

Nem szégyellsz egyetlen elveszített cseppet sem, s ez a nincstelen kincs az, ami félelmetes.

Odaadtad magad egy ördögi Mosolynak, egy Hangnak, hosszú Ujjaknak és elhitetted,

hogy talán képes vagy szeretni.

Megbuktál, mert a játékból két gy?ztes került ki.

Vonz a fénye, s önnön fényed, vonzódsz a csillámporos lánghoz, a csillagfényévek közelsége riasztó látomásához.

Másik bolygón jársz Te meg Ã??, nincs jöv?, nincs közös mez?.

És mégis minden m?ködik, és mégis minden megadatik, és mégis mindenb?l lesz Semmi, s minden Semmib?l az az Egy… Valaki.

Rokon Lelket, Másik Felet akartál idelenn – jutalmad lett egy Vad Idegen.

Szakralitást, szent egyesülést óhajtottál – veszted lett egy Fényl? Cserebogár.

Biztonságra, azonos hullámhosszra vágytál – kísér?d lett az Érzéki Összeolvadás.

Mestert, Vezet?t választottál – a Test illúziója várt rád.

A szíved meghasad, hogy tudod, egyszer elmész, miközben nem akarsz.

Karokba zártan ölel – virradj, egy jel kell, egy sóhaj – minden perc elmenekít: vissza-visszatérít.

Amikor nem számítasz, amikor nem szégyellsz, amikor Minden oly természetes,

amikor nem kérsz és kapsz, amikor nem adsz és kapsz, amikor nem büntetnek, nem bántanak azért, AKI vagy.

Amikor egy földi, egyszer?bb világ kapuját nyitod meg, amikor lemerülsz egy földi, egyszer?bb terepre, akkor ismered csak fel, mekkora verembe zuhant a szíved.

Áldozat vagy Lelked végtelenjén, a Világ végén, az Óceán partján tetten ér és megkísért.

Kérdések özöne lohad le lassan benned; azt hiszed, Lelked szárnyaira nézve lépésed sokkal veszélyesebb?

Vajon fel tudsz-e épségben röppenni ismét?

Vajon érzed-e még a leveg? áramló szelét?

Vajon veled tarthat-e a repülésben egy Ember? Ki kit visz fel az égbe, ki(t) emel fel?

Képzelj el egy kicsiny galambot hatalmas szárnyakkal, aki bezárt kapillárisok mögül figyel Téged

nyílt, nevet?, vidám szemeivel,

s olykor kemény szavakra nyitja a száját, ereje tombol és elsöpör lendületével.

Feldobott Neked egy gondolatlabdát – megízlelted, s a gondolatból tettet fakasztottál, nem sokat haboztál.

Kétségek, kétségek, tékozló sugarak – egy világ omlott össze benned, egy új fény vetült rád az alagút alatt.

Új világ született, új Életre kelt a fizikai törvényed, új szárnyak n?ttek.

Kérdés: akarod-e? Mersz-e?

Már vége…

Tisztaságod, álmaid, kincsed mind oda lett. Te döntöttél, talán egyik legnagyobb hibádat most követted el – szólt a Marcangoló Kétség.

Te döntöttél – szólt az Angyal -, és az egyik legnagyobb erénynek csak most engedtél: Emberré lettél.

Emberré tétettél: Senkisem vérében immár az egyszer?, bölcsesség nélküli Akárki is megfér a Mindenség mellett: kiteljesedtél.

Senkisem csillagzata felrobbant, apró darabjai elfeketedtek az ?rben, egy valaki szippantotta be maradék fényed.

?azt hiszi, szeret – mert még nem lát túl a semmin,

de te látod léted bizonytalanságát, a mellékösvényeket, s azt, ha ezen az úton maradsz, átlagos leszel,

ki várja, hogy naponta megcsörrenjen a mobil, hogy semmir?l essen szó percekig, hogy olyan érzéseknek engedj, amelyek múlók és üresek…

Amelyek hétköznapi varázsa csókjaival elfed, s te már másra sem vagy képes, csak egy állapotot ÉLni:

boldognak lenni.

Meghalsz és felrepülsz, vagy meghaladod magad és feloldódsz a sorban? Mindkett? egy madár valójában: F?nix.

Mutass más utat! Menj el végre, hagyd itt röghöz kötöttséged, ne fonódj bele a Vágy és Szerelem szövedékébe.. gondolataid visszfényét visszatükrözöd…

 

Csak ne ismernéd úgy a testem, csak ne látnál bele a fejembe, csak ne lennél telhetetlen, csak ne lennél annyira Más.

Szeret?d lettem, titokban, a világgal kell megküzdenem, ha vállalak.

Ki?zetek a Családomból, a Barátaimból, senkim nem lesz, mert egy pillanatra megmutattad a Mindenséget.

Szabad ember laza lánca rabul ejti keblem titkát, kitárja és hagy repülni, s közben némán

mindig vissza-visszavár.

Riasztó vagy, el fognak ítélni, meg fognak kövezni, el fognak vetni.

S majd választanom kell: te vagy a többség? Egyetlen új kincs, vagy évtizedek gyémántjai?

Kicsomagolod, kinyitod a dobozt és elszabadítod a Pokolt, amely a Mennybe sodor.

Engedsz maradnom, általad a Mindenségé vagyok.

 

Odaadtam, elvetted

Fájdalommal itattad testemet.

Befogadtalak, mert te vagy az egyetlen…,

ki kulcsra lelt.

Mégsem ünneplem a tettem,

mert mit elvesztettem,

gondolatban s álmokban már rég nem volt meg.

Egy napja egy (új) N? ébredt fel melletted.

Rímelne ide a "szeretlek"…

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Szarka Emese
Szerző Szarka Emese 27 Írás
Senkisem ... * 1982. Janus arca 22.