A n? képtelen volt koncentrálni.
El?tte egy óriás mahagóni asztal, szemben a f?nöke, az asztalon ostoba kis papírok szerteszét; mellettük t?z?gép, ceruzák, tervek, ásványvíz. A júliusi napfény szinte ömlött az ablakon át, alaposan megdolgoztatva a légkondicionáló berendezést, aminek még a monoton kattogása is érdekesebb volt, mint az elhangzottak. Legalábbis volt benne rendszer.
A f?nök éppen hosszan szónokolt: nagy tervek egy kisembert?l, tudta ezt az összes jelenlév?, vagyis szám szerint az a nyolc személy, akiknek ezeken a céggy?léseken illik megjelennie – mégsem szakította félbe senki.
Legkevésbé a n? merte volna, hogyisne! ?volt itt a f? senki, egy kis osztályvezet? a könyvelésr?l, egy nulla, már ami a cég életét befolyásoló, lényeges kérdéseket illeti. ?mindössze csak egy gép volt, akinek annyi a feladata, hogy stimmeljenek a számoszlopok végén az összegek, semmi egyéb.
Tehát nem is igazán érdekl?dött, és rá sem figyeltek, így nyugodtan elmerenghetett a csontkeretes szemüvege mögött, ami miatt – na és kellemetlen, de a merészen görbül? sasorra okán is – a háta mögött az egész vállalat csak Fémbagolynak hívta. Tudta ? jól, hogy nem túl simulékony a modora, de ezen a jöv?ben sem kívánt változtatni. Vasfegyelemmel uralkodott háromemberes kis territóriumában, mert meggy?z?dése szerint a munkahelyre dolgozni járnak be az emberek, tehát tegyék azt. F?leg, ha ? – mármint a könyvel?k f?nöke – kényesen ügyel a fegyelemre. S ezt így látta jónak élete magányosnak mondható negyvenhét éve alatt, mert igenis szeretett a hivatásának élni: szerette a korai ébredést és a ropogós hajnalokat, és szerette a fénymásoló kesernyés festékszagát és a f?nöke vállveregetéseit, és szerette a vállalati kávéautomata kifogyhatatlan feketéit, és mindent, ami azzal járt, hogy egy szép napon kenyérkeres?, felel?s személy lett bel?le.
Most mégis kényelmetlenül érezte magát.
Talán az egyre csúszkáló harisnyája miatt – amir?l még a nyári melegben sem mondott volna le szívesen – vagy a melltartója sz?k merevítése lehetett a hibás, ki tudja? De az biztos, hogy egyszerre azon vette észre magát, hogy elhomályosodik a konferenciaterem és összemosódnak a fehér ingekre kötött színes nyakkend?k.
Talán a h?ség…
Nem hallott mást, csak a légkondicionáló makacs kattogását…
Kopogtak.
A n? felnézett a jelent?s iratkupacból, amit a hétvégére vitt haza. Egy pillanatra azt hitte, csupán rosszul hallott, és visszatemetkezett az el?z? évi mérleg számoszlopaiba, amikor a kopogás megismétl?dött. Az órájára nézett, majdnem fél tíz volt. Kés?i id?pont egy váratlan látogatáshoz. A kémlel?nyílás parányi résén át azonban senkit sem látott.
Óvatos léptekkel visszasietett az aktahalom mellé, majd ismét leült a munkájához, ezúttal azonban sokkal éberebben, mint azel?tt.
A megismétl?d? kopogás most már tisztán hallható volt.
Félni kezdett.
Miután megint nem látott senkit a folyosón, furcsamód dühös lett. Ezért olyan hirtelen elhatározással tépte fel az ajtót, hogy maga is meglep?dött.
Odakint egy egyenruhás férfi állt – látszólag türelmetlenül – csomaggal a kezében.
A n? szája akaratlanul is széles – egyszersmind megkönnyebbült – mosolyra húzódott az alacsony termet? férfi láttán. Hát ezért nem látta a kémlel?nyíláson át…
– Nonstop csomagszolgálat. – közölte a férfi magyarázatképpen, és finoman köhintett hozzá, majd érdekl?dve végigjáratta a szemét a n? kényelmes, otthoni ruháján.
A n?nek fogalma sem volt róla, hogy ki küldhetett neki csomagot, f?leg ilyenkor, és a férfi tekintetében is volt valami, ami egyszerre zavarba hozta… nevetséges jelenet, gondolta, mégsem nevetett. Ócska már ez a ruha – futott végig az agyán.
A törpe egyre bámulta.
– Átveszi? – kérdezte sürget?leg, nyújtogatva felé a csomagot.
A n? igent bólintott, és kivette a férfi kezéb?l a tollat, hogy aláírja az átvételi elismervényt.
A toll nyikorogva sírt egy kicsit a papíron, aztán elakadt.
– Kiszáradt a tinta. – lehelte a n?, és abban a pillanatban el is indult egy másikért.
– Addig lépjen beljebb…
„A következ? évi promóciós költségvetést pedig az alábbiak szerint módosítjuk…" – a nagyf?nök körbe-körbe járkált a konferenciaterem porondján, és csak mondta a magáét.
A n? kiszáradt szájjal figyelte – mintha látta és értette volna, hogy mi történik körülötte, de szemei egy távoli, láthatatlan pontra szegez?dtek.
Észre sem vette, de az ásványvizes üveg nyaka a tenyerébe simult, majd maga felé húzta…
– Szép lakás. – jegyezte meg a zömök küldönc udvariasan, pedig naponta látott hasonlót, aztán otthonosan levette a szolgálati sapkáját, míg a másik kezével igazgatni kezdte koboldszer?, s?r? haját.
A n? már visszafelé tartott a saját tollával.
Egyszerre zavarta, hogy járás közben összeérnek a combjai a hosszúnadrág alatt; soha eddig nem értette az állandóan fogyókúrázó n?k önsanyargató életmódját, de most nagyon sajnálta, hogy járása suta, mackós. Legalábbis így érezte.
A férfi csak nézte.
Volt valami a szemében, amit?l furcsán biztonságban, de mégis borzongatóan egyedül érezte magát. Ostoba gondolatok, hiszen ez a férfi a melléig sem ér. Ráadásul az arca sem a zsánere: széles orr, távolül? szemek… viszont érzéki, vastag száj.
A folyosón abban a pillanatban kapcsolódott le a villany.
A n? megborzongott, és hirtelen túl akart lenni az egészen.
Kapkodni kezdett, ám a toll kicsúszott a kezéb?l, és a férfi lábai el?tt landolt.
Lassan hajolt le érte.
„…így most át is adom a szót a helyettesemnek, majd ? felvázolja önöknek az elképzeléseinket." – megnyugodhatott.
Még legalább fél óra az ülés, bár az alsónem?je már így is kibírhatatlanul feszült rajta. Kínos lenne, ha most hirtelen befejez?dne az egész. Nem volt felkészülve rá, hogy mit beszélgessen a kollégáival az elhangzottakról. Az asztal alatt, titokban kibújt a kényelmetlen körömcip?jéb?l. Jobb így. A terem sz?nyegpadlója puhán simult a talpához…
– Hadd segítsek! – szólt a férfi, és lehajolt. A fejük egy magasságban volt, amikor hirtelen megérintette. Nem volt különösebben bens?séges érintés; csupán egy finom, véletlen mozdulat a csuklója környékén, a n? mégis megrázkódott.
A mellbimbója szinte kiszakította a pamutpólója ezerszer mosott anyagát… ostoba, áruló borzongás. Érthetetlen reakció.
A férfi mégis értette. Lassan érintette meg a n?t. Nagyon lassan, mintha végig a visszautasítást várná.
Az addig szorosan markolt sapka elhagyatottan hevert az el?szoba hideg kövén.
Hirtelen kibírhatatlanul meleg lett.
Szinte alig kapott leveg?t, kénytelen volt engedni a blúza feszes gombolásán… arca kipirult, és arra vágyott, hogy lazítson azon a szoros kontyon, ami immár a védjegyévé vált, és hogy kibújjon végre a vörös-kék kockás rakott szoknyájából, aztán kényelmesen hátrad?lhessen. Utat kellett engednie ennek a meglep?en érkez? érzésnek… akarata ellenére elragadta valami, amit eddig mélyen megvetett, most mégis szégyenérzet nélkül a magáénak érezhette.
A vele szemben ül?k kezdtek felfigyelni rá, és egyre gyakrabban forgatták a nyakukat közte, és a lelkesen tervezget? kisf?nök között.
Ezt azonban már csak nagyon messzir?l érzékelte. Mohó szorításától zizegve gy?r?dött össze egy teleírt lap.
A légkondicionáló kattogása maradt az egyetlen biztos pont.
– Vegye ezt le! – utasította a férfi, és a vastag pamutmelegít?jére mutatott.
Nyers, er?teljes illat szállt a b?re fel?l. A n?t el?ször zavarta kicsit, aztán egyre többet akart bel?le. Végül beburkolta a férfi-szag.
Idegen élmény.
Egymással szemben térdeltek, aztán a férfi hanyatt döntötte.
Mohó kezek illették a legféltettebb rejtekeiben… mohó, de precíz, ügyes kezek.
Az utolsó tiszta gondolata az volt, hogy be kellene csukni az ajtót.
Talán be is csukta.
Aztán örvény.
Már nem volt körülötte olyan kellemetlen, tolakodó a h?ség, inkább csak édes forróság.
Mély sóhajai kérhetetlenül szakadtak fel az ezüstgombos blúz rejtekéb?l, homloka gyöngyözött, a szíve kalapált.
Már nem tudta visszafogni magát, a szék kétségbeesetten nyikorgott az egyre ringatózó mozdulatai alatt…
„Rosszul van?" – egyszerre sziluettek állták körbe, és valaki mintha ment?t akart volna hívni, „talán epilepsziás" – ezt a kisf?nök mondta, az ? karcos hangját bármikor megismerné.
Az utolsó, hullámokban érkez? remegést?l végre megnyugodott.
Lassan kitisztult a látvány, már talán a hangját is megtalálja, ha kell.
– Már jobban vagyok. Sokkal jobban. – pihegte. – Nem kell orvos. – a hátára jéghidegen tapadt a csatakos ing. De a nap végre nem vakított a szemébe, talán megbújt odakint egy termetes felh? mögött.
– Ragaszkodom hozzá, hogy hazamenjen, – szólt az igazgató – és jó lenne, ha felkeresné az orvosát. Maga kimerült. Az ilyen rosszulléteket komolyan kell venni…
A n? hálásan elmosolyodott a sasorra alatt.
– Igen, az jó lesz, hazamegyek. – de a mondat másik felét már bölcsen megtartotta magának.
És este fontos küldeményem érkezik.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 10:32 :: Adminguru