dr Bige Szabolcs- : Borbás Tóni kálváriája

– első rész – –

 

 

Borbás Tóni egy erdélyi faluban nőtt fel, a Mezőség határán, ahol együtt éltek magyarok, románok, zsidók, cigányok. Zsidók már nincsenek. Elvesztek, elmentek, kivándoroltak. A templomuk ott volt a falu közepén, a szövetkezeti irodákkal szemben. Tíz évvel az után, hogy az utolsó család is elvándorolt, a hitközség jogutóda eladta, és a már lepusztult épületet lebontották. A szövetkezet vette meg potom pénzért, és a helyére üzletházat építet. Volt egy régi lábas ház is a központban. Azt is lebontották, hogy még egy üzletházat húzhassanak fel. A nyolcvanas években kongtak is az ürességtől!

Apja jó nevű kisiparos volt. Asztalos. Ótelek nagyközség — ma már város — háromezer körüli lakossal, bőséges munkát adott neki. Gyönyörű hagyományos falusi bútorokat készített. Három inassal dolgozott.

Édesanyja nagygazda lánya. Mindene a háztartás, a rend, a tisztaság. Nagy házat laktak: ebédlő, nappali, előszoba, konyha, vendégszoba (soha nem használták). Mindenütt szőnyeg, terítők, kínos tisztaság. Utcai cipővel még az előszobába belépni is szentségtörés volt.

— Húzd le cipődet Tóni! — kiabált anya. — Hagyd az ajtó előtt.

— Antal! — folytatta az apjával. — Megint behozta a forgácsot a ruháján. Kint seperje le magát az udvaron — magázták egymást.

Dombok vették körül a falut. Telente oda jártak Tóni és barátai síelni. A sítalpakat természetesen az apja készítette a műhelyben.

Folyó nem volt a közelben, csak egy patak, a Béres patak, meg a tavak. Három volt a határban, s még kettő a dombok között. Hogy mi táplálta a tavakat? Rejtély, hiszen egyetlen belefolyó patak, vagy más folyóvíz nem volt, a Bérest kivéve, de az egy másik völgyben futott a Maros felé. Esős időben, vagy hóolvadáskor a vízszint megemelkedett ugyan, de a legnagyobb szárazságban sem száradtak ki. Egész nyáron, a partján játszottak, horgásztak, fürödtek. Úszni hamar megtanult. Eleinte a partközelében a sekély vízben mászkálgatott négykézláb, és végül rájött, hogy a víz fenntartja, ha nem rúgkapál, hanem elnyúlik benne, s ha ellöki magát akár egy métert is haladhat. A nagyobb fiuk biztatták, menjek beljebb. Jól ellökte magát, s mikor le akart állni, nem érte az alját. Megijedt, s a többiek kacagták, de azért kihúzták. Hamarosan belejött ebbe a „tudományba”, és már nem esett kétségbe, ha nem ért le a lába.

Így teltek a nyarak.

Este, mikor hazament, bement az apja műhelyébe, kitakarítani. Ez volt a vacsora ára.

— Fiam, az ételért meg kell mindenkinek dolgozni — mondogatta apa. — Én is dolgozom, anyád is dolgozik.

— De Gyuri nem dolgozik — feleselt.

— Ő is fog, ha akkora lesz, hogy elbírja a seprűt. Öcséd még csak öt éves.

— De verekedni tud.

— Minden mondatodat úgy kezded, hogy de? Ez neveletlenség, és tiszteletlenség!

A vita zárásaként jól elfenekelte.

Így teltek az esték.

Vasárnap templomba mentek. Tizenegykor kezdődött az istentisztelet. Úgy illett, hogy öt-tíz perccel korábban érkezzenek, és a templom előtt várják meg, amíg behúzzák, azaz harmadikat harangoznak, és a tiszteletes úr bemegy a templomba. Addig lehet beszélgetni, megtárgyalni a legfrissebb híreket, üdvözölni az ismerősöket, rokonokat. A férfiak és a nők külön, külön mentek be, más, más ajtón, és bent is külön ültek. Szerette volna a templomozást néha elbliccelni, de nem lehetett. Reggel tíz óra körül bekopogott Sándor bácsi apa katonakori cimborája, és megnézte, hogy hogyan van felöltözve Tóni. Miközben koccintottak a kisüsti törköllyel, megjegyzéseket tett a hajára, a körmére, a cipőjére. Hogy gyűlölte ezért Sándor bácsit! Persze udvariasan kellett vele viselkedni, szépen türelmesen válaszolgatni, mert másképpen jött a verés. És nem is akármilyen!

Anya nem ment velük. Otthon maradt. Főzte a vasárnapi ebédet.

Így teltek a vasárnapok.

Szeptemberben megkezdődött az iskola. Volt magyar iskola is, és volt román iskola is. Az első négy osztály külön épületben működött. Az öt-nyolc egy épületben, de külön igazgatósággal. Egyes tanárok átjártak a másik iskolába tanítani. Például a román nyelvet mind a két iskolában ugyanaz a tanárnő tanította. Szigorú, és igazságtalan volt. Óráin nem volt szabad magyarul beszélni.

A számtan tanárt szerették. Többet beszélt a saját életéről, mint a matematikáról. Ki tudja, hogy sikerült végül mégis megtanulniuk az alapokat? Az volt a mániája, hogy a ruhák színei összhangban legyenek. A kabát az inggel, a cipő a zoknival, a nadrág a szvetterrel.

— Jóska, te cserélj csak szvettert Pistával — kezdte az óra elején, miután végignézett az osztályon — Látod a barnához jobban illik a drapp, mint a kék. Hogy ezt otthon anyátok nem látja!

A történelem tanár egy szadista, diákgyűlölő, vad alak volt. A leckét mindig románul adta le, de felelni lehetett magyarul is. A fejedelemségek történelme volt a vessző paripája. Havasalföld és Moldova. Fejedelmek, évszámok, csaták. Ha valamit elvétett a diák, ordított, és beírt az ellenőrzőbe. Ezért otthon persze verés járt.

— Itt élsz, ebben az országban, ennek a népnek eszed a kenyerét — kiabálta —, ismerned kell a történelmét, a nagyjait, a szerepét a történelem folyamán! Érted? Neked mondom Borbás Antal. Figyelsz rám? Hozd ki az ellenőrződet.

Így teltek iskolás napjai.

Kötött, agyagos, rossz volt Ótelek földje. Sok munkájukba került az embereknek, hogy termést csikarjanak ki belőle. Nehezen adta meg magát. Lehet, hogy ez volt az oka, amiért elfordultak a paraszti munkától, és aki tehette valamilyen ipart űzött. Minden fajta mesterember volt a faluban: ács, kerékgyártó, kovács, asztalos, gépész, traktorista, kupec, kereskedő, kőműves. Kőművesre különösen nagy szükség volt, meg épületasztalosra, mert mindig építkeztek. Szép, rendes házakat építettek. Még a cigányok is házban laktak, nem putriban.

Sok cigány élt a faluban. Két különálló csoportot alkottak. Voltak az úgy nevezett házi cigányok, ők dolgoztak a mezőn napszámban. Saját földjük nem nagyon volt, de téglaházakban laktak, mint máshol a parasztok. Gyermekeiket iskolába járatták, Tóninak is volt három cigány osztálytársa. Ha nem is voltak jó tanulók, nem ríttak ki a többi közül. Jól fociztak. Jancsi kitűnő csatár, támadó játékos volt, Misi pedig kapus. Mind a ketten bekerültek később a megyei csapatba. A harmadik már első elemista korában szépen tudott hegedülni.

A másik csoportot a sátoros cigányok alkották. Ők is rendes, cseréppel fedett házban laktak. A falak nem téglából, vagy vályogból épültek, hanem agyaggal bevert vesszőből. Kívül, belül bevakolták, kifestették. Nem látszott azon, hogy miből építették! Kívül kékre mázolták, belül is, és a falakat telerakták szentképekkel, díszes tányérokkal, szőttesekkel. Maguk között a saját nyelvükön beszéltek, de a magyarokkal magyarul, a románokkal románul, és azt mondták a szász nyelvet is ismerték. Vallásuk ortdox volt, szemben a házi cigányokkal, akik reformátusok voltak. Szigorú törzsi életet éltek. Más nemzetiséggel, fajtával nem keveredtek.

— Ismered a fiamat, Mátét? — kérdezte a boltban Tónit bádogos Balázs.

— Persze, barátok vagyunk — válaszolta.

— Nana Tóni, nem keveredünk! — szólt rá.

Ezeknek, a sátorosoknak, mindnek volt mestersége. Közülük kerültek ki a patkoló kovácsok, a bádogcsatorna készítők, az üstfoltozók, a rézüst készítők, a lókupecek.

Tóni egyik nagynénje, Ilonka néni házát egy ilyen üstfoldozó vásárolta meg, jó pénzért. Alkudott a házra egy szomszéd faluból való ember is, de Gábor kérdezte, mi a ház ára? Ilonka néni többet mondott, mint amennyivel alkuban voltak a másik emberrel.

— Itt az ára, Ilona néni — mondta Gábor, és a szuttyos tarisznyájából kiszámolta a pénzt az asztalra.

Megkötötték a vásárt. Másnap a cigány beköltözött, s a nagyszobában felállította a műhelyét.

Egy sima tetejű, karvastagságú vasdorongot a szoba közepében levert. Ezen a primitív szerszámon olyan csodálatos réz üstöket kalapált ki, hogy aki nem látta, el sem hiszi. Néha megengedte a gyerekeknek, hogy bámulják, amikor dolgozik. Egy rézpénzt a kis kalapácsával addig kalapált, hogy szabályos gyűrű lett belőle, de anélkül, hogy kifúrta, vagy kilyukasztotta volna.

A szigorú törzsi különállóság sokszor vezetett emberi tragédiához is.

Kicsi Máté tizennyolc éves korára szép sudár fiatalemberré érett. Göndör fekete haja, ovális arca, egyenes orra, ábrándos, nagy szemei voltak. A szomszéd faluban lakó Ambrus Esztikével egymásba szerettek. Esztike szülei szívesen fogadták a jó kiállású, udvarias, tisztelettudó legényt. Nem zavarta őket a cigány származás. Neki ígérték Esztikét. A Máté szülei azonban nagyon tiltották ezt a szerelmet.

Temetés lett a tilalom vége. Máté az erdőben felakasztotta magát.

A temetésen eszébe jutottak a Máté apjának szavai. „nana, Tóni, nem keveredünk!”

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 622 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.