Kabdebon János : Kornél

Mementó egy kedves barátról

 

– Nohát, kutyát én nem engedek a portára!- makacsul dörögtem.
– Persze, aztán majd én kínlódok vele. Etessem , szökik, aztán a szomszédok meg a nyakamra járnak, ha bajt csinál!
Rápillantottam.
Csapzott fekete gubanc volt.
Az utca végér?l hozta Ivett.
Az úton szedte fel, mondta, a nyomába szeg?dött.
Aztán mikor hazaért, leült a kapujába, ott lógatta a nyelvét.
– Rátok gondoltam.- búgta.- Nektek nincs kutyátok.
A feleségem könyörg? szemmel nézett.
– Most mit izélsz, majd én foglalkozom vele!
A fiam egy szót sem szólt, figyelte a fekete loncskupacot, és kereste vele a szimpátiát.
– Csinálj, amit akarsz!- adtam meg magam az asszonynak. Úgyis tudtam, rám marad a végén.
Bementem a lakásba.
Féltem, hogy megszeretem, aztán majd elveszítem, mint sok kutyát, amely végigkísérte az életemet.
A család meghozta a döntést, a kutya maradt.
Zakatolt tovább az élet, a nejem enni vitt neki.
Tüntet?leg voksolt.
A fiam nézte ezt a kis dögöt, ami inkább egy hernyóhoz hasonlított.
Egy sz?rös fekete hernyóhoz. Lefetyel? sz?rös hernyóhoz.
– Mi legyen a neve?- kérdezte a fiam.
– Na.- gondoltam,- már ezt is megette. Ez az ? voksa.
Az asszony nézte, nézte, aztán rábökött.
– Kornél.
– Kornééél! – döbbentem. – Te lökött vagy?
Hogy lehet egy kutya Kornél?
– Hát Kornél. – toppantott a szavaival.
– Kornél. – mondta a fiam.
Ránéztem.
A kutyának mondta, és kinyújtotta felé a kezét.
A dög ránézett, a torzonborz lapos fejb?l kinyúlt egy piros valami, és elkezdett remegni
Apró nyálcsepp pottyant a járdára.
Kornél elfáradt az evésben.
Egykedv?en bámult bennünket.
– Apa, mi van a szemével?- kérdezte a fiam.
– Gyöngyszemnek hívják. A palota pincsiknél ez gyakori. Hályog n? a szemükre. Az a szeme vak.
Rápillantottam a kutyára.
Kornél felnézett, ugyanazzal a tekintettel, ahogyan a fiam kinyújtott kezét nézte.
Nyelt egyet, állta a pillantásom.
Megvett kilóra, az az igazság.
Volt benne valami elegancia, ahogyan felém biccentette a fejét.
– Köszönöm. – lihegte.
– Na persze.- morogtam. -Ne nekem köszönd, én csak elvisellek.

Pillanatok alatt megtanulta a nevét.
Hetek teltek el, és ? mintha ott sem volna, úgy járt kelt az udvaron.
Kapott enni, barátkozni nem akart.
A fiam minden gesztust megtett, amit egy 4 éves gyerek megtehet,

de Kornél csak egykedv?en ült a gangon, és nézte az eget.
Néha ment egy kört, de semmi több.
Közben megjött a tél. Leesett az els? hó, de ? tökéletes közönnyel nézte, ahogy lapátolok.
Többször is vittem neki enni, de semmit nem tett azért, hogy megszeressem.
Bedörmögte a kaját aztán lihegett.
Az étel fele a pofáján lógott. Gyakran oda is fagyott, lapos arcára mulatságos maszkot rajzolt.
Kornél lassan észrevétlen besurrant a szívünkbe.

Nincsen rózsa Kornél nélkül.

Kitavaszodott.
– Meg kéne fürdetni. – jelentette ki a fiam.
Álltunk fölötte, (a családi tanács), és próbáltuk megfejteni, hol kezd?dik a kutya.
Kornélnak különleges volt a hátsója. Hosszú, loboncos fenekén minden megtapadt.
Egyel?re fogalmunk sem volt, mi minden.
A dolog akkor t?nt fel, mikor rózsákat metszettem.
A levágott gallyacskákat óvatosan a t? mellé rakosgattam, hogy aztán a munka végeztével csomóba szedve a kert végébe hordhassam.
A kutya folyton a nyomomban járt, akár egy kis fekete törpe, kuporgott a hátam mögött.
Soha egy vakkantást nem hallottunk t?le, akár egy árnyék, úgy járt kelt.
A szemem sarkából figyeltem, ahogy szétterpesztett lábai közé ült, mígnem egyszer halálhörgés ütötte meg a fülemet.
Riadtan kaptam fel a fejem.
A fiam éppen akkor jött ki az udvarra, tágra nyílt szemekkel nézett a kutyára.
Kornél el volt foglalva.
Fenekén ott gabalyodott a lenyesett gallyak fele, összekeveredve a lábaival. Komótosan, csendben próbált szabadulni, de csak összébb gabalyította a lábait is. A tövisek makacsul csimpaszkodtak a rasztáiba.
Végül eld?lt, szó nélkül hatástalanította magát.
Tökéletesen mozgásképtelenné vált.
Ekkor hördült fel.
Torkából olyan mély rekedt, bugyborékos hang jött fel, hogy a verebek felröppentek az ágakról.
A fiam meredten nézte a liheg? kutyát.
– Csubbakka. – böktem rá, vigyorogva.
Boncolgatni kezdtem, épp szemét az égre függesztve t?rte, ahogy megpróbálom kihámozni a töviskoszorúból.
– Szólj anyádnak! – morogtam a gyerekre.

Álltunk hát felette.
– Lavórban, esetleg. – vakargattam a fejem.
A kutya lemondóan lógatta az orrát.
Az asszony hozta a lavórt vízzel, a fiam samponnal a kezében követte.
Kornél úgy gondolta, inni hoztak, és nekiállt felmászni a lavórra.
A kölök sikeresen megel?zte az önkéntes fürdést, és megfogta a tál peremét, míg a kutya ivott.
Láthatóan kimerült a birkózásban.
Az asszony egy ollót varázsolt el?, és csattogtatva nekiállt átszabni a kutya bundázatát.
Volt, ahol megbukott a szándék, az a rész loboncos maradt.
Mindenre hasonlított az állat, csak kutyára nem.
Vízbe tettem, szinte vigyorgott, ahogy dörzsölni kezdtem.
Mit mondjak félóra sem telt, és kivettem egy fekete kutyát, egy még feketébb vízzel teli lavórból.
A hátsó részét raktárnak használta.
Találtam benne két darab 100-as szöget, úgy két méter zsinórt, mindenféle gallyakat, pár darab bogáncsot, söröskupakokat, és a fiam elveszettnek hitt m?anyag katonáját.
Felnéztem.
– Egy cápa gyomrában nincs ennyi minden. – vigyorogtam.
Aztán újra megnyírtuk.
Gyorsan száradt, merthogy örömébe minden kisebb-nagyobb tárgyhoz hozzá dörgöl?dzött, amit csak talált e földön.

 

A végzet cserepei.

Kornél nem látott jól.
Úgy értem, nem azért mert félszem? volt.
Arra a fél szemére sem látott jól.
Mivelhogy a palota pincsiknek köztudottan rossz a szaglásuk, nem tudom mivel tájékozódott, de tökéletesen eligazodott a világban.
Kivéve néhány esetet.
A csavargásról nem mondott le, ahányszor csak tudott, makacsul kiszökött. Körbejárta a falut peckesen, amit?l a legtöbb kutya habzó szájjal tépte a láncát. Természetesen az orruk el?tt, jól láthatóan jelölt.
Ebben is különleges volt. B?séggel jutalmazott minden oszlopot.

Nem tudom honnan volt benne ennyi „folyadék".
Volt.
Azon a reggelen is kiszökött. Mikor reggel bementem a kerámia m?helybe, már hírét sem láttam.
Sürg?s munkám volt, úgyhogy nekiálltam korongozni.
Egy különleges megrendelést kaptam.
Hatalmas virág kaspókat kellett készítenem, amiket részben korongon, részben felrakásos technikával munkáltam készre. A m?velet után gazdagon mintáztam, majd kiraktam a ház el?tt végigfutó tornácra, had fújja meg ?ket a gyönge szél.
Ezekkel a darabokkal óvatosan kell bánni, égetés el?tt már mozgatás is nagy veszéllyel jár.
Mikor a másodikat is kilavíroztam a járdára,
megláttam a kutyát, ahogy üldögél a kapuban, a tornáccal szemben.
Sosem szólt, holmi csip-csup ügyért nem vakkantotta el magát, türelmesen megvárta míg meglátjuk.
– Na mi van, jógyerek? – mentem felé, és kitártam a kaput ?felségének.
Valami jó történhetett vele, mert nagyon elkezdett hörögni, még ugrabugrált is a lábaim felé, de aztán elszántan elindult befelé a járdán.
Felgyorsított, valami sürg?s dolga támadt
Egyenesen a kaspók felé.
Úgy gondoltam, kikerüli.
Egy kutya kikerül, egy combközépig ér? tárgyat.
Kornél gyorsított.
Meredten bámultam, ahogy csökken a távolság a kutya, és a korongolt mintázott agyag között.
A remény hal meg utoljára.
Az els? kaspó lelassította.
Egyszer?en keresztülszaladt rajta, a puha agyag megroggyant, majd puhán eld?lt, mint akit hasba szúrtak.
A második kicsit távolabb volt, így a kutyának volt ideje fékezni.
Az agyagnak van némi rugalmassága, elég kicsi, de van.
A fekete démon nyakig merült az agyag rejtelmeibe.
Az nem szakadt be, és mivel az energia elenyészett, tolatásba kapcsolt, és kihátrált a félig behorpadt kaspóból.
Egy darabig nézett maga elé, majd kikerülte a halálos sebet kapott, horpadt agyagdarabot, és elballagott.
Még csak nem is hörrentett!

Álltam ott némán, talán egy perc is eltelt mire megmozdultam.
Nem tudtam, sírjak e vagy nevessek.
Hat órás munkám ment tönkre, ez az ördög egyszer?en átrongyolt rajta.
Közelebb léptem, és elsírtam magam a nevetést?l.
A haldokló kaspó oldalában, homályosan ott vigyorgott rám Kornél negatív képe.

Kornél és a világ

Mindenképpen szót kell, ejtsek arról, hogyan viszonyult Kornél az ?t körülvev? környezethez, beleértve minket embereket is.
Érzékszervei tulajdonképpen elsatnyultak a nemesítés során, ugyanis ?t díszkutyának teremtették.

A neve is mutatja, császári kutyák voltak „?felsége" ?sei. Nem igazán úgy tervezték ezt a fajtát, mint aki majd a vadonban szarvasokra vadászik, ha véletlen eltépi láncait.
Ha az ember ránéz, nem tudja sírjon-e, vagy nevessen.
Nekem egyébként sem volt jó véleményem err?l a fajtáról, mert küllemre édes kis kutyuli, viszont 1 méteren belül gyilkos tekintettel neked ugrik, és a lábikrádba mar.
A gyerekkorom legeszel?sebb emlékei,

mikor egy bandaverekedésben, er?s koncentrálás mellett,

(hány embert tudok minél gyorsabban tökön rúgni), egyszer csak felt?n?en nehéznek t?nt a lábam. Lenézve megpillantottam egy ilyen kis vakarcsot a lábamon lógva.
Míg megpróbáltam lerázni, mondanom sem kell, az én heréimet rugdosták meg, ami kés?bb nagyban megnövelte az unszimpátiámat a kutya iránt.

Kornél nem ilyen volt.
A kíváncsisága mindent legy?zött.
Természetesen póráz nélkül mászkáltunk, mivel pici volt a feje és tömör, a póráz vagy megfojtotta, vagy egy elegáns, rövid tolatással kibujt bel?le. Hámot meg nem veszek, nem ökröm van, hanem kutyám.
Sétáltunk.
Az els? ötszáz méterben legfontosabb a villanyoszlopok sokasága, és minden, ami a földb?l kiáll.
Eztán mindig inni kellett.
Ezenközben fontos minden f?szál, doboz, csikk, napsütés, szatyor, bármi, amibe a két villanyoszlop között beleütközik.
És a kutyák.
Ha sétáltunk, tudott róla az egész falu.
Hogy jobban felfogja a környezetét id?nként leült és körülnézett.
Néha öt percig is.
Minek sietni.
Aztán újabb nézel?dés, szaglászás.
Kornél folyton prüszkölt.
Orra olyan volt, mintha egy normális hétköznapi nózit egyszer?en belapítunk. Természetesen úgy tisztult, hogy szagminta közben betüszkölt embert, tárgyat, állatot.
Ez volt az ? titkos fegyvere.
Séta közben egyszer egy apró mellékutcába vet?dtünk, ahol új épül? házak sorakoztak kerítés nélkül.
Az én Kornélom minden el?ítélet, és veszélyérzet nélkül caplatott, minden friss dolgot megjegyezve vízipisztolyával.
Aztán szembetalálkozott egy homok szín? vizslával.
Nem mondhatnám, hogy egymásra néztek, mert a pincsi ugyebár, még ha kihúzza magát, akkor is csak két sz?rös lábat pillanthat meg, azt is csak nagyon közelr?l.
Figyeltem ?ket.
A vizsla megtorpant, vakkantani sem tudott. Döbbenten bámulta a kutyaszagú izét. Látszott hogy megfeszülnek az izmai.
Ellenséges kutya?
De a szeme megcsúfolta.

Látszott, igen keres rajta valamit, mert csavargatta a nyakát, el?re hátra tekintgetve, oldalazva.
Végül is Kornél felemelte a tekintetét, ezzel egyértelm?vé tette, merre van az el?re.
A vizsla lehajtotta a fejét, és abban a pillanatban mikor az orruk összeért, az én kíváncsi pincsim elprüszkölte magát.
Az eb szabályosan segre tottyant, fejét rázva próbált megszabadulni, a vegyi bomba tartalmától.
Eközben Kornél körülszaglászta, majd megkereste a betonkever?t, és megjelölte.
Komótosan kislatyogott a portáról, ahol vizslánk, most már a mells? lábaival, a szemeit kaparászta.
Mikor kifordultunk a mellékutcából, és én nagy nehezen abbahagytam a röhögést, hátrafordultam.
A vizsla a nem létez? telekhatárnál ácsorgott, és bambán bámult ki a fejéb?l.

De nem volt mindig ilyen vidám a történet.
Volt olyan is hogy egy hatalmas németjuhász kan játszott vele.
A szájába vette, megrázta és eldobta, mint egy labdát.
Gyilkos játék volt.
A dög egyre dühösebb volt, mert Kornél nemezes sz?rét képtelen volt átharapni, ezért dühe csak fokozódott.
Az én kutyám csendben t?rte, egy darabig próbált elfutni apró lábain de hasztalan. A busa fej? gyilkos minduntalan felkapta, rágta aztán eldobta.
Üvöltöttem, ugráltam, de minduntalan kikerült, és felkapta az él? labdát, aztán hozzácsapta a kerítéshez.
Kornél felvonyított, most el?ször.
Kihozta bel?lem az oroszlánt.
Az új támadást már sikerült megel?znöm.
Felkaptam Kornélt, láttam tömpe orrából vér csorog, pillanatokon belül teleprüszkölt vele.
Azt mondják dühös kutyának, sose nézz a szemébe!
Farkasszemet néztünk.
Láttam, kihívásnak veszi, szemében t?z lobbant, ezért kivicsorítottam a fogam, és rámorogtam.
Olyan hörgést húztam el? a torkomból, hogy ha nincs kerítés, hátrah?kölök.
A kan megfeszült, és lépett egyet el?re.
Tudtam a következ? pillanatban, a torkomnak ugrik.
Léptem én is, de hörgésem ordításba csapott, miközben úgy pofán rúgtam, hogy talán még most is a fejét keresi.
Remeg? lábakkal néztem utána.
Kornél a hónom alatt, nyalta a vérét.
Összeszaladtak az emberek, a menekül? kutyát nézték.
Aztán engem.
– Úristen, csupa vér vagy! Hol harapott meg?
Keresték rajtam a sebeket, de csak egy büszke oroszlán állt ott, aki megvédte a családját.
Mire meg nem tanítja az embert egy kutya?

Kornél fut

Kornél ha megfürdött, átalakult.
Kívül belül.
Sz?re kisimult, fekete lobonca légies, és könnyeddé vált.
Lelkileg is átváltozott.
Alakja tökéletesen sárkányos lett.
Kínai sárkánnyá.
Amikor nekivágtunk a falunak, Kornél el?ször csak lassan ügetett.
A határban aztán nekivágott.
Amint megfújta a szél, beleprüszkölt a leveg?be, és vágtába csapott.
Teljesen elsárkányosodott.
Lobogó sz?re alatt elt?ntek a lábai, csak egy föld felett lebeg?, hullámzó sárkányt láttam, aki csak azért nem röppen az égre, mert sokkal érdekesebb dolgokat talál itt lenn, a föld közelében.
Megszépült.
Id?nként felhördült, aztán körbe-körbe hemperg?zött, majd felpattant, és továbblibbent.
Volt, hogy nem ismerték meg.
– Honnén vetted ezt a kutyát?- kérdezték.
Aztán megdöbbenve legyintettek.
Hát igen, Kornélnak volt híre a faluban.
Illetve a másik Kornélnak, aki telejárta a falut, összeugrasztotta a kutyákat, és felébresztette a pihenni vágyókat.
Ezt a Kornél senki nem ismerte.
A gyönyör?, csillogó, repül? fekete sárkányt.
A büszke Kornélt, a nemest, a harcost.
Még ? sem.
Egy óránál tovább nem maradt ilyen.
Ahogy kirepülte magát, egyszer csak hangos szuszogással leült, és bevárta a családot.
Onnantól kezdve nem mozdult, esetleg két-három lépést még megtett, de akkor az már maga volt a végs? kétségbeesés.
Hónom alá csaptam, és cipeltem a falu szélén kanyargó folyóig.
Úgy félórán keresztül, míg a család sétált, kézr?l-kézre járt, és ? szuszogott, lihegett, folyt a nyála.
Istenem mennyit cipeltem, mint egy gyereket!

Nézte a világot a vállamról, a hónom alól lógatta nyelvét, míg meg nem unta.
Megrugdosott vagy kapart, aztán le a földre.
Kisebb vágta, aztán megint föl.
Közben egyre töpörödött a sárkány, rárakódott a kosz, beleragadt a bogáncs.
A földet söpr? fekete lobogó selyemlepel, koszos rongy lett.
A sárkány elrepült.
Maradt a szuszogva hörg?, csatakos, húzzatok ki a sárból Kornél.
Ha elfáradt, és messze voltunk, megkereste a föld leghidegebb pontját széttárta lábait, hasra vágta magát, és úgy várt, míg utol nem érjük.
Mint egy béka úgy hasalt az út közepén.
Tudott úgy, és oda feküdni ahol nem ütötte el semmi.
Súgtak neki fentr?l.
Biztosan a sárkány lelke.

Legutóbb szerkesztette - Kabdebon János
Szerző Kabdebon János 31 Írás
Szép napot. Mit is irjak ide. rülök ha olvastok. Gyerek korom óta irok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az ÃÅj Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!