Kabdebon János : Kornél (befejezés)

A sárkány lelke

 

King  Kornél

 

A porta két-vagy három macskát is kiszolgált, a „feneség" mellett.

Kés?bb berobbant egy vadászgörény is, de Kornél ?t túl gyorsnak találta, ezért szót sem érdemes említeni róla.

Természetesen Kornél felügyelte az állatsereget, elismerve az én fennhatóságomat.

De én „isten" voltam, és csak id?nként voltam jelen, apróbb problémákat oldva.

Evés, hajkurászás, és fürdetés.

– Na, most már kitakarodik az egész bagázs, mert csúnya verekedést rendezek itt!- felkiáltás azt jelentette, „isten" enni ad.

Vagy sunyin lapuljunk meg, mert odakinn hideg van!

Olyankor Kornélt egyszer?en kitoltuk.

De komolyan.

Az öszvér, csak kismozdony volt, ahhoz képest, ahogy Kornél megvetette a lábait.

Kitehetetlen volt.

Ha ez nem vált be, akkor átváltott a lágym?vészet egy különös stílusára.

Egyszer?en szétfolyt a padlón.

Lába vesztett, süket, vak, béna, döglött kutya lett bel?le.

Természetesen egyre idegesebben lökdöstük, hangosan kiabálva.

– Fene a pofádat! Húzzál már ki!

Húztuk.

Mit mondjak, gyakran vele mostuk fel a lakást.

Bár ha gyakran vízbe mártjuk, mint a felmosót, lehet hamarabb eredményre jutunk.

A vízr?l, nem minden élménye volt kellemes.

A gyakori fürdetés, kezdett az idegeire menni.

De a vizes dolgokról majd kés?bb.

Szóval, a „feneség" volt az utolsó, aki elhagyta a lakást még akkor is, ha kaja volt kilátásban.

A macskák, Artúr és Bonya, tiszteletben tartották a sorrendet.

Bár külön tálka, és helyszín volt, a sorrend akkor is stabilan, és szilárdan be volt tartva, tartatva.

Kornél egyetlen pillantással rendezte a sorokat.

El?ször megszagolta a macskák kajáját, aztán a sajátját.

Egy kegyes pillantással felnézett, és erre a jelre a macskák nekiállhattak.

Figyeltem.

A jeladás mindig megtörtént.

Kornél kegyes, és jó uralkodó volt.

Ha hideg volt, összebújtak a két macskával.

Nem egyszer mentem ki reggel, és láttam egy hatalmas cirkalmas gombolyagot, amib?l csak a macskák farka látszott ki.

Kóbor kutya ritkán alszik házba, így hiába tákoltam össze egy takaros ólat, a fekete lobonc mindig valahol a porta egyik sarkában sötétlett, a reggeli fényben.

 

Aztán egy ver?fényes nyári délután, fura dolog történt.

Artur, kiesett Kornél kegyeib?l.

Artur a kasztrált, rugalmas, párductest? igazi vadász volt.

Mivel hogy a párzás utáni vágyát a heréivel elvesztette, a szaporodás utáni lehetetlen lelki frusztráltságát a vadászatban élte ki.

Megfogott mindent, tücsköt, bogarat, békát, egeret, madarat.

Egyre nagyobb madarakat.

A kisveréb nem pálya.

Galambnál tartott, és kezdtem félni, hogy egy reggel majd bevonszol egy pulykát.

Mert mondanom sem kell, mindent a lábam elé hordott.

Néha az ágyunk elé, mikor hol voltunk.

Volt, hogy találtam olyan gyíkot, akit alig két hete fogott, és hagyta meglógni a lakásban.

Biztosan ráunt.

Aztán a hüll? egyszer csak kitántorgott a konvektor mell?l, nekem kellett „Artúrbiztos" helyre szállítani, a kert végébe.

 

Ültünk az udvaron, én éppen pipáztam, Kornél ücsörgött mellettem.

Szép nap volt, nyár dereka, éppen vadászid?.

Artur, egy fiatal barackfán lapult, és a verebeket figyelte.

Látszott rajta a lazaság, ez neki csak gyakorlás.

Egy veréb, nem adrenalin bomba.

Rutinosan lopódzott.

Gyönyör? látvány, amikor egy macska szinte nem is mozog, mégis közelebb kerül a zsákmányhoz.

Az ember egy picit átérzi, mit jelent macskának lenni. A feszesség, és a lazaság egyszerre jelen van az állatban.

Kornélt is leny?gözte, vagy a füst zavarta, de odébb slatyogott t?lem, az udvar közepére ahonnan jobban látta a vadászatot.

Lehet segíteni akart.

Artúr lassan ugrótávon belül volt, de a kis madárka mintha érezte volna a távolságot, mint a jó bokszolók, odébb ugrott.

Aztán még odébb.

Artúr újra felkészült, de a kis piszok megint odébb pattant.

A harmadik ilyen próbálkozás után elszakadt a cérna.

Artúr ugrott, a madár meg átröppent a szemben lév? el?ltet?re, éppen a fejem fölé.

A macskák rettenetes gyorsak.

Egy szempillantás alatt utána vetette magát.

Az el?ltet? vas oszlopán próbált utána mászni.

Még soha nem láttam macskát úgy mászni, mint egy embert, ahogyan átöleli a fát, és úgy birkózza magát egyre feljebb.

Artúr hamar rájött, minden hiába.

A zörgésre a veréb, visszarepült a fára, a macska meg utána.

Kornéllal járt a fejünk, ahogy ide-oda röppent macska és madár.

Harmadszorra szerintem a madár kiröhögte, mert hanyag szárnycsapásokkal elrebbent az udvarról.

Artúr épp a vasoszlopot ölelgette dühösen.

Egy pillanatra felnézett a madár után.

Elnyavintotta magát, és egy ruganyos mozdulattal leugrott a cs?r?l. Egyenesen Kornél felé.

A kutya éppen a fáról fordította a tekintetét, le volt maradva er?sen.

Artúr ekkor egy keserves nyávogással ráugrott, és lekevert neki két nagy büdös pofont, hibáztatván mért nem figyelt.

Kornél nem értette a dolgot.

?csak állt mélán, a macskával az arcán, és látszott a szemén, hogy id?t kér, és leveg?t.

Mivel a macska b?szen, az arcán lév? összes sz?rzetet neki állt kiegyelni.

Megrázta magát, ami egy tompa puffanással ért véget.

Artúr el?nyhöz jutott a földön fekve a lábaival is rugdosott, ami kellemetlen egy érzés, ha az ember hasán nincs olyan vastag sz?r. Nem beszélve a macska kimeresztett karmairól.

Végül mégis a Kornél került felülre.

Ráhörgött Artúrra, amit?l a dühös vadász kiesett a transzból.

Hirtelen mintha magához tért volna, bocsánatkér?n rányekkent Kornélra és elfutott.

Talán szégyenében.

A kutya ott állt megrökönyödve, én fogtam a fejem.

Mi lesz most „feneség"?

Oda a királyság!

De nem úgy!

Kornél maradék méltóságával, csendben elballagott.

Artúr úgy egy hónapig, büntiben volt.

Nem feküdtek össze.

Hát nem olyan, mint egy nagy család!

 

 

Id?játék

 

Csak pár gondolat.

Most futott át a fejemen, milyen érdekes az állatokhoz való viszonyom.

Mennyire id?tlen, és természetes számomra a létük.

Míg Kornél velem volt, szinte feln?tt a fiam.

Elváltam közben, új szerelmeket kerestem.

Minden n?r?l, aki átlépte a lakásom küszöbét, szagmintát vett, aztán vagy elsomfordált, vagy leült a lábai elé.

Véleménye volt a dolgokról.

Közben jött még egy macska, aki nyeszlett volt és béna, de ? gondoskodott róla.

Hagyta, hogy egyen a tálkájából.

Az ember gyakran lát emberi tulajdonságokat állatokban, de szerintem ez fordítva is igaz.

Az állat is lát, állati tulajdonságokat az emberben.

Valahol a két dolog találkozásánál ér össze a lelkünk.

Súgunk egymásnak, azt hiszem.

A bels? hangunk az, ami közös.

 

 

Gömbi

 

Új szerelem, új asszony, új kutya.

Hát ez nem ilyen egyszer?!

Bár gördülnek a szavak, az élet, mint tudjuk sokkal bonyolultabb, mert mi sokat dolgozunk azon, hogy bonyolítsuk.

Az új szerelem bombaként robbant, amib?l természetesen Kornél csak annyit tudott felfogni, hogy egyel többen vagyunk.

Föl sem kapta a fejét, hogy ez a hölgyemény tartósan van itt.

Aztán szép lassan megszerette.

Azt már nehezebben t?rte, hogy én sokat vagyok távol.

Olyankor átcsoszogott anyámhoz, aki szinte a kertszomszédom volt, és ott ücsörgött.

Kapott enni aztán haza ballagott.

Állítólag, olyankor nem nagyon bosszantotta a kutyákat.

Aztán egy napon, nagy meglepetés érte.

Mikor a nagykapu kinyílt, és az autónk begördült az udvaron, azonnal a lábamhoz ugrott, és nyekeregni kezdett örömében.

Hanyat vágta magát, ami a nagyon nagy öröm jele volt, és makogni kezdett, mint egy kis majmocska.

Na jó, er?s túlzással vakkantgatott.

Miközben beengedtem az autót az udvarra, végig ezt csinálta.

Aztán mikor a kocsi megállt, rohant az ajtóhoz. A feleségem, hál istennek sok dologban ugyanolyan ?rült, mint én.

Mi beszélünk az állatokhoz.

Úgy hogy gyorsan mindketten, majdnem egyformán lettünk szeretve.

 

A kocsiajtó kinyílt, és kiugrott bel?le egy kutya.

Apró termet? barna szín? korcs volt, okos szemekkel.

Kis Er? Béla alkat, ruganyos felpumpált izmokkal, hegyes fülekkel virgonc örökösen vibráló farkakkal.

?volt Gömbi.

A feleségem szeretett nagyijáé volt, aki az eset el?tt hunyt el, éppen temetésr?l jöttünk haza.

Apósoméknak már három kutyája volt akkoriban, így ? tulajdonképpen enyhe ny?g volt.

Ráadásul anyósom szinte benne élte ki minden b?ntudatát, amit az ember gyász után érez.

Így hát kicsit terápiás célzattal is, elhoztuk.

Gömbi fura állat.

A nagyi bent tartotta a lakásban, így hogy úgy mondjam, teljesen elemberiesedett.

Borzasztó értelem, és én úgy nevezném, kutyátlan emóciókból volt összegyúrva.

No és a vadászkutya minden tulajdonsága, ott tombol a zsigereiben kiéletlenül, a mai napig.

A külvilágról alig tudott valamit, a nagyi mindenben kiszolgálta, és ? ezt természetesnek vette.

Akaratát, anyósomra is könnyedén rákényszerítette, finom de kitartó manipulátor volt az uraság.

Úgyhogy amikor kiugrott az autóból, még az udvar földje is meglepi volt neki, nemhogy Kornél!

Körbeszaglászás, és ideges ugrálás után, morgások és vinnyogások közepette rohangált az udvaron, amit az én ebem morózusan figyelt, merthogy minek ez a rohanás!

Behúzódott a szokásos helyére, és kíváncsian figyelte az izomgolyó izgatott futkározását, amit?l a macskáim pánikszer?en rohantak,

fára, tet?re.

Kornélnak panaszkodtak, hogy azonnal tegyen rendet a királyságban!

De a király csak nézett ki a fejéb?l, mint egy tudálékos bagoly.

Egy darabig követte tekintetével a Gömbi villámgyors cikkázását, az udvaron fel-alá.

Aztán behasalt a sarokba és szunyókálni kezdett.

Elfáradt a szeme.

 

Két kan

 

Egy darabig minden rendben ment, kis túlzással.

Ha leszámítjuk a macskák üldöztetését, az evés körüli kálváriákat, és azt hogy Gömbi halálos sértésnek vette a kint alvást.

Pedig nem frontálisan kezdtük átnevelni, lassan módszeresen próbáltuk kutyává tenni.

Ha kinn voltunk a folyónál, Gömbi boldog rohangálással, kaparással, és pattanó ugrándozással fejezte ki:

– Milyen jó élni!

Kisvártatva már bejárta és, birtokba vette a portát.

Se ki, se be nem jöhetett senki, az engedélye nélkül.

Hátulról, az apró termet? kutyákra jellemz? módon, megtámadta azt, aki nem volt hajlandó észrevenni, hogy itt ? az úr!

Az unokaöcsém elnevezte „?rmester úrnak".

Ahogy Gömbi kinyílt, úgy súlyosbodtak a konfliktusok.

A tacskóba oltott vadászeb, els?bbséget követelt mindenben, ami az emberekhez köt?dött.

Féltékenyen figyelte, ha Kornélt is megsimogattuk, vagy hozzá szóltunk. Persze a pincsi is hasonlóképp érzett, de eszközei nem tették lehet?vé, hogy ilyen vehemenciával éljen velük, ahogyan azt, az Er? Béla tehette.

Gömbi gyakran „ok nélkül" nekitámadt, amib?l id?nként családi viták is el?fordultak közöttünk.

Persze ezek az esetek mögött, a féltékenység lapult.

Kornél ritkán mart vissza, hiszen Gömbi gyorsasága és kifinomult érzékszervei, könnyedén kivédték a támadások nagy részét.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy kutyáim között nem lesz béke, hiába vagyok „isten".

Pedig voltak biztató jelek a barátságra.

 

Egyszer Kornél elt?nt.

Ez nem volt szokatlan, volt két napig is eltartott neki, míg bejárta a falut.

Aztán egy reggel loboncosan, és az átlagosnál is büdösebben megérkezett.

De most nem.

Kezdtünk aggódni, mert már harmadik napja semmi hír fel?le.

A feleségem aztán kés? délután kiabált be a házba:

– Gyere már, szívem!

Az udvarra lépve megláttam Kornélt.

Csurom vizesen, teljesen elázva, reszketeg lábain imbolyogva állt, a délutáni napsütésben.

-A hordóban volt!- mondta az asszony, és szaladt törülköz?ért.

-A Gömbi találta meg! Már tegnap is felt?nt, hogy állandóan odarohangál és nyüszít. Azt hittem szomjas, és adtam neki vizet.

– Tudom. – motyogtam. – Én is pont ezt tettem. De eszemben sem volt a hordóba belenézni!

Kornél teljesen átázott, ha belegondolok, hogy három napja áll egy hordó vízben, étlen szomjan.

Hogy a fenébe!

Egy kis fekete hordó volt.

Pergamen b?rt áztattam benne id?nként, ha dobokat kértek t?lem.

Rettent? büdös volt, a b?rökb?l kiázott csersavtól.

Nyomozni kezdtem, hogy került a kutya a vízbe.

Kutyaszemmel nézve, pillanatok alatt megfejtettem a talányt:

„A fekete hordó mögött fel, egy ott hever? fél téglára, onnan a kispadra, amit eddig észre sem vettem, aztán fellököm a két mells? lábam a peremre.

Nem ér a nyelvem a vízbe, de ha húzóckodom, akkor…

Zsupsz, már bele is csusszantam a, … hordóba!

Ihatok, amennyit akarok!

Igaz, hogy visszafelé nincs út, hiába ágaskodom."

Ült a büdös vízben, három napig.

– Csak a pofája látszott ki a hordóból. – mondta a feleségem.

Tényleg, csak most jutott eszembe, hányszor mentem erre, és egyszer sem vettem észre a kutyát a hordóban ücsörögni.

Hja kérem, egy fekete kutya, egy fekete hordóban!

A kutya sem vette volna észre.

Illetve, dehogynem.

Csak egy kutya vehette észre.

 

 

Vér

 

A két harcos id?r?l id?re összecsapott, és Kornél annak rendje módja szerint, alulmaradt a küzdelmekben.

Ijeszt? látvány volt, nem ilyen tessék-lássék küzdelem.

Ha a pincsi megadta magát, Gömbi mindig újabb és újabb területeket követelt, úgy fizikálisan, mint mentálisan.

A macskák is reszketve mászkáltak az udvaron, többé már nem volt, aki megvédje ?ket ett?l a pengegyors katonától.

Én próbáltam nem csupán szemlél?je lenni a dolgoknak, amikor tudtam, szétszedtem ?ket.

Láthatatlan territóriumokat hoztam létre, amit ?k módszeresen átléptek.

Vizelési háborút vívtak, ami külön megérne egy misét.

A két apró termetben, gigászi ösztönök m?ködtek, az er?sebb jogán, kegyetlen törvénye.

Az emberi törvények, amiket próbáltunk rájuk er?ltetni, rendre semmivé foszlottak.

Maradt a harc.

Eleinte csak tép? ráncigáló.

Aztán egyszer csak Kornél feltámadt, és úgy megverte Gömbit, hogy már-már azt hittem helyre billen az egyensúly.

Kornél egy-két napig csöndben sétált a visszanyert területén, és az ?rmester úr is, mintha kevesebb vehemenciával mászkált volna az udvaron.

Aztán miközben az udvaron molyoltam, egyszer csak összekaptak.

De nem úgy, mint eddig.

Kornél mellettem ücsörgött, ami eleve provokálóan hatott a másikra.

Szabályosan becserkészte, arról az oldalról, ahonnan nem láthatta.

A vak oldalról támadt, a teljesen védtelen állatra.

Eszel?s dühvel mart a pofájába, rángatni kezdte a vonyító kutyát, akit a földre döntött a gyors támadás.

Hörögve sikerült felállnia, két lábra rúgta magát és visszamart.

Kétfelé dobtam ?ket.

Bel?lem is kihozták az állatot.

Aztán ültem bénán, a járdán.

Miattam van minden?

Az én szeretetemért megy a harc?

Mindkett? vérz? sebeit nyaldosta.

Én is.

 

Tudtam, Kornél nem sokáig bírja az újabb taktikát, valamit ki kell találnom. Már azon voltunk vissza visszük Gömbit.

A család gondterhelten járt kelt a kutyákat lesve.

Aztán Kornél döntött.

Egy utolsó rohammal nekiment Gömbinek.

Éppen az ablakban álltam, amikor a csata zajlott, és mire kiértem már vége is volt.

A két kutya hemperg?zve marta egymást, és valami hihetetlen er?t?l vezérelve, a pincsi került felülre.

Fogai között, lábánál fogva ott verg?dött a másik.

Megrázta és eldobta Gömbit.

Az nyüszítve húzódott el, sántán, vérz? lábakkal vánszorgott minél távolabb, a sárkánytekintet? ellenfelét?l.

Mikor közelebb léptem Kornélhoz, láttam, d?l a vér a pofájából.

A nagy er?t?l, ahogy Gömbit elhajította kiszakadt az álkapcsa.

Élettelenül lógott lefelé, rózsaszín nyelve hiába próbálta helyére nyalni, csak fityegett, és lassan apadt a vére.

Csöndben ellépett mell?lem, de még rám nézett:

– Láttad? Legy?ztem.

 

 

Csak egy lövés

 

Orvoshoz vittem, de hiába.

A doki azt mondta, altassuk el, már öreg a szíve, nem bírná ki a töréssel járó lázat.

Belementem.

Amikor a t?, az állat testéhez közeledett, hirtelen felsikoltott bennem valami.

– Nem így akarok elmenni!

Hazavittem.

A vadász délután jött.

Szelíd tekintet? fiatal srác volt. Erd?járó szem?.

– Csak tedd le oda, és menj be, ha nem akarod látni.

Csak egy lövés lesz!

Nem mentem.

Álltam bénán, és néztem a haldokló céltáblát.

Istenem, csak egy lövés.

Kommandós voltam, mesterlövész.

Tudom mit jelent az: „Egy lövés".

Tudom mit jelent, meghalni.

Így is, úgy is.

Kornél megrándult, és abban a pillanatban, rám nézett.

Nem látszott rajta semmi, mintha csak a dörrenés rántotta volna össze.

Elindult felém, imbolyogva, lógó álkapoccsal, némán.

– Menj odébb!- szólt csendben a vadász, puskáját emelve.

Megráztam a fejem, felemeltem a kezem, és eltoltam a fegyvert.

A vadász, csendben odébb lépett.

Kornél egyre lassabban közeledett az ólomsúlyú id?ben, tekintetünk egymásba fúródott.

Mellé léptem, és rátettem a fejére a kezem.

Végigsimítottam a hullámzó testén, és éreztem, ahogy csöndesen elpihen.

Gyönyör? lángoló sárkányt láttam a szemében, ahogy örvényl? teste felizzik, a kezemre csavarodik, és felrobban a fejemben.

Könnyeimen keresztül láttam elrepülni a sárkányt.

Aranyló fénye megvilágította a földet, és azt a darabka testet, amiben eddig bezárva élte az életét.

Lelkemben csöndes hang szólt:

– Így jó.

Kornél elrepült.

Isten veled barátom.

 

Utójáték

 

Gömbi velünk él.

Szeretjük, és befogadtuk. H?séges, barátságos eb.

Teljesen beilleszkedett a családunkba.

A hibát gyakran mi követjük el, azzal hogy, olyasmit akarunk rájuk kényszeríteni, ami nem az ? törvényük.

?k az élet törvényei szerint élnek, és halnak.

Egyszer?, és nemes törvények.

Számunkra talán kegyetlenek.

De mégis igazak.

Kornél az, Kornél.

Gömbi az, Gömbi.

Vagyok, aki vagyok.

 

Legutóbb szerkesztette - Kabdebon János
Szerző Kabdebon János 31 Írás
Szép napot. Mit is irjak ide. rülök ha olvastok. Gyerek korom óta irok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az ÃÅj Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!