Lilia a hevenyészett asztalhoz tessékelte a társait. Repdesett körülöttük, mint egy kis fényes szem? madár, kiszolgálta ?ket étellel, itallal. ?maga nem telepedett le étkezni közéjük, hiszen nem volt már gyermek, hogy leány létére is az asztalnál lenne a helye, amikor a férfiak esznek. Ahaw cinkosul Winkre kacsintott.
– Van itt már asszony, látod-e?
– Van, ha még gyenge is, majd meger?södik! – válaszolta Wink der?sen.
– Vannak már gyermekek is, akik lekötik az idejét, meg a gondolatát a kis pákosztos macskának! – hunyorított Ahaw Lilia felé, mutatva, a gyermek éppen most dugja két ujját a mézesüvegbe, amir?l már lehántotta Xocsitl vörös pecsétjét.
Lilia keze megállt ajkaihoz való közeledtében, meghallván az élcel?dést kislányos viselkedésén.
– Várj! Várj! Ne edd meg! – kiáltott fel Ahaw hirtelen.
– Miért ne! – Nyalintott egyet ujjain a lecsöppen? mézb?l az engedetlen Lilia.
– Anyám nem tett volna rá veres viaszt, ha ez a méz olyan lenne, mint a többi. A mérget jelöli így!
– Óh Hold Anyácskám, akkor én most meghalok! – sikította a leány, nyomatékul azonnal el is vágódott a földön. Sikkontására felriadtak a szenderg? emberkölykök a hevenyészett vackon. Éktelen üvöltésbe fogtak, az idegen hangok, idegen fények, idegen szagok rémítették ?ket. Ahaw karjába kapta a süld? lány pihekönny? testét, az megfeledkezvén arról, hogy a halálán van, két karjával átölelte fogadott testvére nyakát. Oly tekintettel nézett bátyja szemeibe, hogy az azonnal leengedte ölel? karjait.
– Ne tegyél le, ne… – kérlelte Lilia.
Ahaw megcsóválta a fejét, talpra állította Liliát, Winkre pillantott. Az öreg Wink mosolyogva nézte a fiatalokat. Ahaw elpirult.
– Gyere, fogadjuk az emberek közé ezeket a bömböl? kölyköket! – szólt rekedten a fiatal férfi.
– Hogyan lészen az? – kérdezte Wink.
– Hozd a leánykát a tóhoz, megfürdetjük. Lilia készíts nekik enni. Tej volna nekik jó, bár már mindent meg tudnak emészteni. Kezdetben mégis tej kellene.
– Van porított tej, felengedem vízzel, de a hideg víz nem oldja! – sopánkodott a leányka.
Wink hátra ment a barlang hátsó kijáratához, rövidesen visszatért egy ládával.
– Tessék! Benne van a forróság! Nyisd ki, helyezd bele, amit melegíteni akarsz, csukd le a tetejét, számold meg az egyik kezeden az ujjaidat és vedd ki a vizes edényt a ládából! Meleg lesz!
– Elhoztad magaddal a titkos energiával m?köd? kelyhet? – Ahaw fulladozott az izgalomtól. Az ikrek ordítása harsogott a barlangban hangjuk mindent betöltött.
Wink, bólintott.
Ahaw állt döbbenten, könnyes szemmel nézett maga elé.
– Felnövekszik majd itt az új ember, ha elég soká élünk, átadhatjuk majd neki a t?z és a jég szerelmének energiáját…–suttogta maga elé.
– Nem hagyhattam ott, Chikchan el?bb-utóbb odadobta volna a Feketeló elé, ennek birtokában legy?zné a gonosz az eget és földet. – Menteget?zött az öreg.
Mintha az éhes, elgyötört gyermekek és megnyugodtak volna, jól van ez így, jó helyen van a legnagyobb, a legegyszer?bb energia, elcsendesültek.
– Mi a neve ennek? – csiripelt bele a csendbe Lilia.
– Ignit. – válaszolt Wink. – Ez az ignit. A legmagasabb és a legalacsonyabb h? násza.
– Micsoda? – értetlenkedett a kislány.
– Legyen neked elég ennyi! – szólt rá türelmetlenül Ahaw.
– Éhen halasztod a rád bízottakat? Wink, kérlek, melegítsd te a vizet. Ne bízd erre a szeleburdira a láda kulcsát. Még elveszejti. Kulcs nélkül nem m?ködik, tudtommal.
Wink ruhája alól el?vette a ’T’-t formázó kulcsot.
– Igazad van! – látta be Wink, Ahaw el?relátó gondosságát.
Mindhárman a tó vize fölé hajoltak. Ahaw er?s kézzel fogta a rúgkapáló, prüszköl?, dühödten fújó gyermeket. Lilia a tó vizével, a tenyerével mosta róla a sarat, a rászáradt vért, ürüléket. Wink nagypapásra hunyorított szemmel, gyengéden duruzsolta a mosdatottnak:
– Hohsien, csendesülj, Hohsien, Hohsien… – szólongatta nevén a gyermeket.
A cseppség fájdalma sz?nt, ahogyan szabadult teste a belefúródott tövisekt?l, ahogyan h?tötte felhevült sebeit a víz.
Karjait a fölé hajló Lilia testére fonta, lábaival is er?sen megkapaszkodva.
– Hohsien! – súgta neki a leány, anyásan mosolyogva. – Jól van, adok enned!
Beburkolta a színes, kicsiny sz?ttes takaróba, megkötötte a vállán, derekán a ruhát. Hohsien azonnal kievickélt a szokatlan borításból, pucéran, villámgyorsan elmászott. Lilia kacagva futott utána, nem is igazán volt szándéka utolérni a fürge, ügyesen és gyorsan cikázó játszótársát. Kerget?ztek.
Lilia mégiscsak elkapta kisdedet, ? markába kapta a leány haját, er?sen kapaszkodott belé, el?le hozzá bújva.
– Hohsien, megyünk, eszel, jó? Finom pépet készítettem neked, tejbe áztattam kenyérbelét, finom, édes. Gyere Hohsien, egyél szépen! – beszélt a kisdedhez, kedvesen mosolyogva, nyugtatón, biztatón.
Serdül? testében, feln?tté vált az anyaszív, amikor magához ölelte az árva gyermeket. Az engedetlen, a cserfes, az örök izg?-mozgó leánynak megnyílott az anyalelke. Gyermeki lelkében szétáradt a feln?tt ember felel?sségteljes szeretete, amikor a gyermek kutató szemébe nézett. A védtelen kis testet végig simította, simogatta a haját, arcát.
– Hohsien te csillagszem?, de szép vagy! – ujjongott befogadón, védelmez?n.
A fiú testét elborították a sebek, a marcangolás nyomok, karmok szántásai.
Így ?t Wink tartotta, míg Ahaw ért? kézzel tisztogatta.
– Megmarad? – nézett az orvosra a m?szaki ember.
– Igen! Megmarad! Ezek a testfelületi sebek nem veszélyesek az életére.
– Miért nem? Hiszen tele van mocsokkal az összes sebe! Elfert?z?dik, belehal!
– Nem hal bele. Neki kiforrja szervezete, ? még barátságban él a kórokozókkal.
– Különös barátság! – vigyorgott Wink. – Az ellenséggel barátkozni!
– Az ? szervezetében még egyensúlyban tudnak élni a különböz? kórokozók, ha megbillen a kiegyenlítettség, harcra kelnek, legy?zik egymást.
– Nem is adsz neki semmiféle orvosságot?
– Nincs rá szüksége.
– Meggyorsítod a sejtek közötti kapcsolatot a roncsolt rostokban, szövetekben?
– Nem. Majd meggyógyul természetes módon.
– Idegsejtjeire adsz impulzust a gyorsabb kémiai folyamatok kiváltásáért?
Ahaw elgondolkodott. Láthatóan nem el?ször merült fel benne a kérdés, mesterséges módon beavatkozik-e az árvák értelmi fejl?désének lehet?ségeibe.
– Mit tegyek? Most itt élnek majd velünk, látnak, éreznek, utánoznak, fejl?dnek majd.
– Nem valószín?, hogy feln?tt korukra képes lenne segítség nélkül az agyuk olyan gyors fejl?désre, hogy civilizált társadalmat építsenek majd az utódaikkal. – mondta Wink határorozottan.
– Nem valószín?. – Zárta le a beszélgetést Ahaw.
Wink, öreg göcsörtös ujjaival szorította a gyenge testet. A fiú nyugodtan t?rte sebei tisztítását, az öreg szemeibe fúrta tekintetét, orrát felhúzva szaglászott.
Mintha valami der? futott volna át a képén, ahogyan Winket szemlélte.
Egyetlen fürge mozdulattal kiszabadította magát a kezekb?l, két lábra állt, vállait el?re ejtve, karajait megadón maga mellett lógatva várt.
– Chujung! Chujung! – locsolta rá a tó tiszta vizét Wink.
– Isten áldása legyen minden lépteden! – szólt Ahaw ábrándosan.
– Úúúúúúúúúúúú… – visszhangozta saját nevét az embergyermek.
Lilia elétette a tálat az el?készített étellel.
Chujung kis kezével tömte magába a falatokat, rágatlanul nyelte. Er?s fogaival már nyers húst is szét tudott rágni, ez a pép neki folyadéknak t?nt.
– Lilia a két szemed, meg ez a két gyermek! Figyelj rájuk, maradjanak a barlangban! – figyelmeztette Ahaw a leányt.
?huncut szemekkel kacsintott, majd ráöltötte a nyelvét a parancsolóra.
– Na megállj, csak kapjalak a kezem közé! – kiáltott utána a menekül? húgának a báty. Elfutottak a barlang mellékjáratában ki a fényb?l, a félhomályba. A két apróság sebesen mászott utánuk. Wink felnevetett.
Süld? a barlang bejáratáig jutott a nyomokat követve. Nyomában a Lány járt, most ott kushadt a földön vigyázva a kijáratot, ha visszajönnek a kölykei, megtalálják anyjukat. Várt. Várakozott id?tlenül, eml?i már nem feszültek, elapadt a teje, teste mégis sajgott. Süld? durva közelsége fájdalmasan égette belülr?l. Nem tiltakozott, nem verg?dött, mozdulni sem mert.
A Farkas lapult. Süld? jó néhányszor ráhúzott már a hátára botjával, ha közelebb merészkedett. Támadásra készen, most mégis a porban kúszva ólálkodott, érezte a Lányból kiáradó félelem és fájdalom szagát. Hasa a földet súrolta, végtagjaival evez? mozdulatokat tett, úgy közeledett céljához, araszolva, mint egy féreg. Süld? b?zlött az elejtett vadak vérét?l, b?zlött a vadság izzadmányaitól, szinte vonzotta támadásra az amúgy szelíd ordast. Alkalmas pillanatra várt, hogy ráugorhasson és elharaphassa a nyakát az ellenséges, sokszor sebz?, sokszor területet sért? másik ordasnak, Süld?nek.
Süld? megérezte a veszélyt, örökös félelme a támadástól, most feler?södve dobolt egész testében. Megmarkolta a dárdáját, er?sen összpontosított, mélyen ül? szemeit még kisebb résre húzta össze, pásztázta maga körül a területet. Igyekezett megérezni a támadó szagát, de minden fel?l, minden irányból ezt hozta a lég táguló orrlyukaiba. Hírtelen dobta dárdáját a megmozduló hatalmas lapulevélre. Az óriástekn?s háborítatlanul mászott tovább.
Süld? rálépett, nyomta lefelé er?sen a földhöz, a kiszemelt áldozat mégis araszolt a lába alatt tovább. Süld? új sebzésre emelte fegyverét, lesújtott, er?vel, dühvel.
A tekn?s behúzta a fejét, farkát, lábait. Süld? indulatait egyre fokozódó félelme táplálta. Újra és újra felemelte, leütötte, vagdosta a tekn?s páncéljába k?hegy? botját. A tekn?s nem vérzett, a tekn?s nem hasadt szét, a tekn?snek nem fordultak ki a belei. Süld? üvöltött, tombolt. A tekn?s mozdulatlan nyugalommal t?rt.
A farkas a váratlan, érthetetlen megnyilvánulásoktól megriadva, vinnyogva, behúzott farokkal kúszott visszafelé a kövek fedezékébe, mind távolabb támadása eredeti célpontjától, az embert?l.
A Lány feladta leshelyét a barlang szájánál, remeg? végtagokkal a közeli bokrok közé mászott, sebesen, fejét vissza-visszakapva a hegy szája felé, amit?l azt várta, kiadja majd a gyomrából az ? csemetéit.
Kíluma röhögve állta útját, a védelmet keres? asszonynak. A Lány a felemelte szemét a fekete arcból világító fehér fogsorra, látványtól, a kivillanó fogak látványától a félelem megbénította, a jár?r er?s, inas lábai el?tt bénultan összerogyott.
A férfi hajánál fogva húzta fel a földr?l az alacsony termet?, vékony asszonyt.
Hasmánt egy szikladarabra dobta. Úgy ugrott rá hátulról, mint az üzeked? bika a tehénre. Mindvégig röhögött. A Lány még soha nem hallott más állatot nevetni, ez az idióta röhögés kétségbe ejtette, nem értette jelentését.
A katona eltávolodott t?le, még egy mozdulatot szánt az élvezetének, felrúgta a kis teremtést. A Lány a hátára fordult, szétvetett kezekkel, lábakkal, a fájdalomtól teli torokkal üvöltött az égre.
Süld? utánozta a másik most látott mozdulatát, hatalmasat rúgott a tekn?sbe. Akarta, hogy felforduljon, de az meg sem moccant.
A ráér? jár?r, odalépett a másik áldozatához, két izmos karjával hátára fordította a békát. Elvette Süld? dárdáját, megkereste a rést, ahol behatolhat elvenni az életét a zsákmánynak. Mindvégig röhögött.
Süld? próbálgatta a röhögést, felhúzta ajkait, megmutatván el?re álló éles fogait, teleszívta tüdejét, fogait összekocogtatta miközben kifújta a leveg?t. Elégedett volt az eredménnyel, a hang, amit keltett hasonlón a fekete ember hangjaihoz borzongatóan rémes volt.
Kíluma éles késsel kezdte nyiszatolni a béka végtagjait, bels?ségét kiontva a földre. Átadta a szerszámot Süld?nek, mutatva folytassa. Süld? a felgyülemlett tehetetlenség és félelem generálta összes dühével, szúrta, vágta, ahol érte az élettelen, mégis sérthetetlen páncélt. A nyúl, ami menekülni készült a rossz kisugárzású helyr?l, ugrás közben sz?nt meg élni. Kíluma pontosan célzott. Lerántotta róla a bundát, vigyorogva nézte Süld? sunyin epeked? szemeit.
– Gyere barom, megsütjük! – vetette oda a várakozónak a szót.
Egy szempillantás alatt tüzet rakott. Kivett a rakásból egy lángra kapott ágat, nagy köröket írt le vele a leveg?ben az ámuló és retteg? társa el?tt.
– Ez a legnagyobb hatalom, látod marha? Ez ad mindent, ami a testi élethez kell, ez ég a pokolban is! – megint felnyerített.
– Most megesszük a húst és elviszlek a hordádhoz. Gy?ljetek csak szépen, sokasodjatok! Baromarcú, ott te leszel a nagyf?nök! Te vagy a legokosabb!
Képzeld el többit! – kacagott, mintha jó tréfát hallott volna. Te majd megtanítod ?ket gyilkolni! Te majd megtanítod ?ket sült húst zabálni!
Te majd megtermékenyíted az összes n?stényt! Te leszel ott a bika!
Süld? hosszas próbálkozás után felröhögött.
– Ez az, te állat, ez állat! – örömködött a nagy tréfatev?, hogy megtanította ezt a félig állat, félig embert nevetni.
– Sírni megtanulsz majd magadtól is! – nyihogta a fekete lelk? ember.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:46 :: Adminguru
